FALFESTÉS
Némely technikától feltűnő módon vonja meg a kegyét egy-egy korszak. Jó száz évvel ezelőtt például nemcsak hogy lealkonyodott az üvegfestészet napja, hanem még azt is elfelejtették, hogy tulajdonképpen miként kell üvegfestményt készíteni. A mozaik és gobelin is csupán mesterséges narkózis révén támadt fel tetszhalottjaiból. Ma azt hisszük, hogy minden technika másodvirágzását éli, holott szemünk láttára haldoklik egyikük-másikuk, például az esztergályosság vagy a dekoratív fafaragás. E kettő alól a modern bútorszerkesztés húzta ki a gyékényt s kérdés, mikor fogadják be ismét a lakásművészet szükséges technikái közé. Ma úgy érezzük, hogy - kivált az előbbiért - - nem nagy kár, mert hisz nem kézimunka abban az értelemben, hogy a kéz nyomait viselné magán a munka. De jöhet egy más kor más érzéssel s az esztergapad újra vidáman berreg valamely friss tendencia szolgálatában. Más technikák viszont lassankint kikelnek sírjukból, nagyot lélekzenek s friss erővel kezdenek egy szebb jövő számára utat egyengetni. Nálunk ezek közt elsősorban a falfestés tűnik fel.
Ma sokkal több falfestmény készül, mint egy emberöltővel ezelőtt. Persze, nem valamennyi kapta meg a maga falát: sok bizony vászonra szorult. Akárhány festőnk egy-egy nagy olajfestményén már messziről meglátszik, hogy tulajdonképen falfestménynek született és csupán megrendelő híjján vagy egy-egy építész fukarsága miatt került fal helyett vászonra. Viszont régebben volt egykét tipikus falfestőnk, csak Székelyre és Lotzra utalunk, ők azonban szinte elszigetelten éltek s ha nagy bajosan kaptak is némi megrendelést valamely középületben, úgy az majdnem a nobile officium jellegét viselte magán. Akkor voltak középületeink, amelyek freskó után sóhajtoztak, volt egykét kitűnő freskófestőnk is, mi több: volt egy freskóiskolánk is, csak nem volt hozzávaló közönségünk s ami a lényeges: a falfestés egész stílusa kívül esett a kor művészetén, nem élt vele semmiféle atyafiságban. Ebben a percben más a helyzet. A festészet a dolgok természetes rendje szerint a naturalista és impresszionista felfogásból áttért a stilizáló művészetre s így természetszerűen lekívánkozik a vászonról s keresi a falat. Mert a falon az adott architektonikus terület, a freskó-technika kimértsége s más hasonló elemek nyilvánvalón igazolják az erős stilizálást. Az olajfesték a maga ruganyos engedékenységével nem nagyon kedvezhet a stilizálásnak, legalább is nem rejti már önmagában a szigorú stílus előfeltételeit. Az olajfesték technikája úgy viszonylik a freskóéhoz, mint a szabadon csapongó próza a ritmushoz kötött és határok közé zárt klasszikus strófához. Semmi sem természetesebb annál, hogy mihelyest a festészet elhagyta a naturalizmust és annak hajtásait: elhagyta egyúttal ezeknek az irányoknak a termőhumuszát is, a vásznat és az olajfestéket. Viszont kitűnően ráillik a kötött beszédű freskó stílusa a falra, a stilizáló festészetnek pedig szinte predesztinált anyaga első sorban a freskó, azután a mozaik és a színes üveg.
Ez a fajta festészetünk akkor érhetné el fejlődése legjobb viszonyait, ha mai kiadásában átköltözködhetnék a falra, ha otthagyhatná a neki nem való olajat és vásznat. Szerencsés körülménynek foghatjuk fel, hogy ez a processus, legalább Budapesten, úgy látszik, hogy akadálytalanul folyik. Mert elsősorban a főváros, azután némiképpen az állam és magánemberek is újra igénybe kezdik venni a falfestő művészetét. Nem olyan kiadósán, mint ahogy talán a festők szeretnék, de mégis észrevehető mértékben. S ha ez a helyzet nem változik kedvezőtlenebbre, úgy hathatós fejlesztőjévé válhatik a legújabb festészeti törekvéseknek.
Többféle okunk van arra, hogy bizalommal tekintsünk a jövő elé. Hisszük, hogy a közönség nem fogja a falfestés kötött beszédét pusztán exotikumnak tekinteni s nemcsak a kíváncsiságával, hanem a szívével is feléje fordul. Nincs semmi okunk az olyféle panaszra, hogy a mi publikumunk nem akar vagy nem tud lépést tartani a művészet alakulásaival. Mi több: e tekintetben mű-barátaink nem engedik át az elsőséget sem Paris, sem Berlin, sem Bécs közönségének. Hajsza az új ellen - - ez ismeretlen fogalom nálunk s annyira nincs vérében közönségünknek, hogy majdnem a másik szélsőségtől félthetnők, amelyet e pár szóba foglalhatunk: hajsza az új mellett. Megnyugodhatunk abban, hogy a falfestés ritmusos művészete a legcsekélyebb ellenkezéssel sem fog találkozni minálunk.
De a falfestő nem csupán megértő keblet, hanem falat is kíván. Honnan vegye, ha nem adják neki az építészek? Az építészek viszont, akiknél ily irányban puhatolóztunk, az építtetőkhöz utasítottak minket azzal a megjegyzéssel, hogy ők kollegiális buzgalommal szabnának ki gyönyörű falsíkokat a freskó festők számára, csakhogy ezt a tételt a hazak építtető gazdái a legrövidebb úton törlik a költségvetésből, mint afelé drága fölösleget.
Így is lesz ez még egy ideig. De a jelek arra mutatnak, hogy nem sokáig. Mert a mai építészet egyre egészségesebben hangsúlyozza a szerkezetet s egyre inkább leveti magáról a gipszből öntött, pléh bői sajtolt rátétet, amelyekkel a régibb ivású építészeti bürók stílust óhajtottak lehelni a bérpalotára. Ha most még számbavesszük a vasbeton diadalmas előrenyomulását, amely szinte két kézzel tiltakozik a párkány- és oszlopfelragasztás ellen s amely az oszlop- és gerendaszerkezettől úgy látszik, végképp elvonja a létjogosultságot s majdnem mindent egyenes és hajlított síkokból állít elő, ha tehát számbavesszük, hogy az építészet ily alakulása oly temérdek területet fog majd adni, amit stílusosan nem is lehet a megszokott architektonikái díszekkel ékesíteni, ékesítés nélkül pedig a nagy felületek üresnek hatnának: úgy bízva tekinthetünk a falfestés jövője elé. Mert itt előreláthatón az ecset fogja megoldani azokat a feladatokat, amelyeket anyagának természete szerint az építészet majd elhárít magától.
Ha a helyzet csakugyan ilyenre változik, úgy a legkedvezőbb kilátásokkal indul dolgos útjára művészetünk. Mert ebben az esetben találkozik belső okokból kifejlődött formaváltozása a kor igényeivel. Nem képzelhető el egészségesebb állapot, mintha a közönség vagy a testvér-technikák éppen azt a stílust követelik, amit a festészet már magától is kínál. A falfestésre nézve a körülmények ily szerencsés találkozása el sem volt képzelhető például a naturalizmus uralkodása idején. Bármily hatalmas marokkal nyúlt is bele a naturalizmus a festészet sorsába, bármily csodálatosan termékenyítette meg a XIX. század művészetét: be kell vallanunk, hogy a falfestés stílusának nem kedvezett. Egy Bastien-Lepage sohasem lehetett volna alkalmas egy a Zeneakadémia nagy falsíkjainak művészi díszítésére. Ez az irány fényesen megoldotta a maga műtörténeti feladatát, de e feladatok közt nem foglalt helyet a murális művészet. Most azonban, épp e naturalizmus fegyvertárából felvértezett mesterek egészen a stilizálás vágyaiban élve, a legalkalmasabb készséget szerezték maguknak a festészet kötött nyelvén való beszédre. Helyes fejlődést biztosít művészetünknek, aki e kötött nyelvnek lehetővé teszi az érvényesülést.
A kor szelleme még más irányban is kedvez e törekvéseknek. Több évszázad óta most halljuk ismét s erőteljes hangsúlyozással azt, hogy a kor stílusában mily fontos szerep jut a művészi technikák harmonikus együttes munkálkodásának. A XIX. század néhány évtizedének egyik legnagyobb bűne az, hogy a művészi technikákat lehetőleg eltávolították, sőt elidegenítették egymástól. Hány technika végromlását okozta a munka-felosztásnak az a szerencsétlen elve, hogy a tervelő semmi érintkezést se tartson azzal, aki a tervet majd végleges állagába fogja átültetni. Hány mozaik és üvegfestmény tervét készítették oly festők, akik soha mozaikos vagy üveges műhelyben nem dolgoztak s akiknek halvány sejtelmük sem volt arról, hogy tervükkel miképen járhatnak a mester kezére. A mesterek viszont rabszolgákká, gépekké váltak, akiket szigorúan eltiltottak az önálló gondolkodástól. Nos, ez a kor nagyobbrészt letűnt s remélhetőleg nemsokára hírmondó se marad belőle. Ellenkezőleg: elvvé vált a művészi technikák szorgos együttes működése, amely lehetővé teszi azt is, hogy a nagyobb architektonikus feladatok megoldásánál megfelelő rész jusson a többi művészeti technikának is.
Ezek remények, amelyeket bizonyos jelenségek igazolnak. Mégis helyes volna, ha közönségünk mentül előbb és mentül kiadósabban tenné magáévá e tisztán művészi elveket s ezzel elősegítené egy nemes és korunk keretébe kiválóan beleillő művészeti technika föllendülését. Az alkalom megvan, a mesterek is megvannak. Helyes, okos és derék dolog volna ily módon is táplálni korunk kétségtelenül értékes művészetét.
LYKA KÁROLY
