EMLÉKEZÉS BENKŐ KÁLMÁNRA
A múlt évben megült jubileumunk nemcsak társulatunknak, hanem a magyar művészetnek is ünnepe volt.
A társadalom által a hazai képzőművészet előmozdítására alapított egyesületünk 50 éves fennállásának ez a megünneplése gazdag volt lélekemelő érzelmek felköltésében. Midőn ez az ünnep emlékezetünkbe idézte társulatunk félszázados történetét, egyszersmind a hazai művészet megteremtését és fejlesztését biztosító tényezőknek oly hatalmas megnyilatkozását tárta szemeink elé, mely a félszázad alatt elért valóban bámulatos eredmények által egyrészt fejlődésünknek nyújtja örvendetes és megnyugtató képét, másrészt a legreményteljesebb jövő bekövetkezésére enged biztos kilátást.
Jubileumunk örömteljes eseményeinek összhangját azonban fájdalmunk keserűségével zavarta meg társulatunk szeretett igazgatójának, Benkő Kálmánnak súlyos betegsége. Reményünk, melyet felépülése iránt szívünk mélyében a kétségek közt is tápláltunk, hiúnak bizonyult és a gyarló testnek több havi viaskodása után nemes lelke folyó évi március 1-én megtért az örökkévalóságba.
Társulatunknak és művészetünknek felvi-rágozása három tényezőnek harmóniáján alapszik. Ezeknek elseje a nemzet, a nép, művészi ereje, másodika az államhatalom, harmadika a társadalom közreműködése. Legyen szabad ezekről a tényezőkről szólanom akkor, midőn Benkő Kálmán emlékének társulatunk kebelében közgyűlésünkön hálás, szívvel és kegyelettel áldozunk, beillesztve az ő képét abba a társadalmi tényezőbe, melynek megsiratott igazgatónk példányképe, jellemző képviselője volt. Feljogosítva érzem magamat erről annál inkább szólanom, mert ha gyönge szavakkal is, de annak a véleménynek kívánok kifejezést adni, melyet társulatunk ügyeinek gyakori megbeszélésében kölcsönösen vallottunk.
A három tényező közül első a nemzetnek, a népnek istentől adott művészi ereje és tehetsége, melynek gazdag forrását nyitotta meg nemzetünknek újjászületése a múlt század hatodik tizedében. Ennek kialakulására és érvényesülésére nézve azonban hányatott sorsú hazánkban vajmi kedvezőtlenek voltak a megelőző időkben a viszonyok, mert útjában állottak az esztétikai érzés felkeltésének, mely nélkül pedig nincs művészet.
Más nemzetek régi kultúrtalajon alapozhatták meg művelődésüket. Nálunk az egymást felváltó népek mozgalmaiban folyton változott a talaj és midőn a magyar a mai hazában megtelepült, egy ideig kalandos hadjáratok foglalták őket el, melyekért azonban valóban fölösleges és indokolatlan éppen a magyarnak tenni különös szemrehányást, mert azok részben természetes következményei voltak a népvándorlási ösztönnek, a kényszerű költözködésnek és ezzel járó hódítási törekvéseknek és mert a rablóhadjáratokban más már előbbre is haladott népeket illeti az elsőség pálmája, melyek e téren teljesen homályba borítják a magyart.
Midőn azonban a nemzet a földmíveléssel, az állandó letelepülés nyomában járó békés munkával való foglalkozást megszokta, eleinte bizánci befolyás alatt, de utóbb csakhamar teljesen a nyugati műveltség behatásait fogadta el és becsülettel megállotta helyét a kultúra munkájában.
Mátyás király halálával azonban egyszerre a legmélyebb visszaesés követte a századok tevékenységét, melynek eredményeit rövid idő alatt segsemmisítette a török hódoltság, az állandó háborúk, belviszályok. Mivelődési intézményeinket teljes pusztulás érte. A mit királyok, egyházi, világi főurak, szerzetek, városok, tudományos és művészeti kincseket századokon át gyűjtöttek, társzekereken, hajókon vitték ki a külföldre és ami abból még megmaradt, azt ma régiséggyűjtők tizedelik meg. A templomokat, várakat, kastélyokat nem annyira az idő vasfoga, hanem az erőszak pusztította el és nagy részben abból a célból, hogy új épületek emelésére vagy védőművekre használtassanak fel. Magyarország kincsesbányájává vált a fosztogatóknak. Teljes tespedés, rémséges anyagi és szellemi pusztulás árnya feküdt az országra.
De még ebben a korban is, midőn minden gátat vetett a tudományos, a művészeti tevékenységnek, a nemzetből férfiak emelkedtek ki, akiknek nevét a művelődés aranykönyve fogja megőrizni.
Hosszú idő után következett be a zsibbadásból a felébredés. Midőn a század hatodik tizedében a nemzet felszabadult az anyagi és szellemi fejlődését gátló béklyókból, oly nagy szellemi és művészi ereje nyilatkozott meg, mellyel méltán biztosította helyét a világ népei művelődésének történetében.
A művészetnek az ő környezetéhez, az időhöz, az országhoz, anéphez kell alkalmazkodnia. Szükséges, hogy az örökké szépet, igazat és nemest áthassa a nemzeti érzés, hogy gyökerét a nemzet lelkében, erkölcseiben, szokásáiban, hagyományaiban találja. Akkor lesz a művészet a nemzeti kultúrának azzá a fegyverévé, mellyel létünknek a népek versenyében a politikának már is elmulasztott vagy elrozsdásodott fegyverei helyett megdönthetetlen alapra fektethetjük.
Bármennyire ismert közhely legyen is ez a tétel, nem hangoztathatjuk azt eléggé.
A magyar nem követte más nemzetek példáját, melyek vassal és vérrel biztosították az állam egységét. Most a második évezredben még inkább, százszoros buzgósággal és törekvéssel kell a bennünket körülvevő népek gyűrűjében a kultúra, a művészetek előmozdítása által azt a szellemi fölényt biztosítani, mely egyedül adja meg az elsőséget és a hatalmat. Ennek a szellemi fölénynek magyarnak kell lenni, mert különben kisiklik nemzeti létünk alapjának egyik főpillére.
És ebben a művészek közt a célt illetőleg eltérésnek lenni nem lehet és néni szabad. Az akadémikusoknak és ezekkel szemben az ó és új impresszionisták, a függetlenek, a visszautasítottak, a Gauguin-követők és egyéb más nevek alatt szervezkedők gárdáinak egyre kell irányozniuk tekintetüket: arra, hogy a művészet magyar legyen.
Ebben, sajnos, még távol vagyunk a céltól, pedig nagyon helyesen mondja Gaultier, hogy a stílus átváltozásainak különfélesége alatt fel kell ismerni a nép állandó szellemét az átmeneti módosulásokon keresztül változatlanul megörökített jellegen, amellyel mindenik nép a maga sajátos lényét fejezi ki.
Sok igazság van jeles műkritikusunknak, Alexandernek szavaiban, midőn mondja, hogy a művészet életfeltételei ingadoznak. A jelen gazdasági társadalmi élettel kapcsolatos erkölcsi állapotok nem kedveznek a művészeti érzésnek. Minden forradalom a művészetben a naturalismus vagy az individualizmus jegyében indult és a convenció ellen, az egyéniség eredeti jogát állítják. Vége minden hagyománynak, minden szabályszerűségnek, mindenki csak a maga egyéniségét adja, nem törődve azzal, hogy vannak-e, voltak-e rajta kívül emberek, művészek a világon. Igaz... de a fődolog, hogy legyenek egyéniségek, kik tudják magukat adni. Az individualizmust nem szabad összetéveszteni a szubjektivizmussal. Az életben is a különc még nem egyéniség, a művészetben is az önkény még nem szabadság, az újság még nem értékes. A szuverenitás az igazi egyéniségnek joga és igaz az, ki nem dacból különcködik, hanem magát adva, igazi értéket is ad. Ne higyjük, hogy a régi művészet elavult. Új értékek nem teszik értéktelenné a régieket, csak növelik a kincsek összegét.
Nagy hiba, ha múlt századok munkájával elért eredmények tanulságairól lemondunk és Gauguin-nel vitatjuk, hogy festő lángész lehet valaki anélkül, hogy a festészetről legkisebb iskolai irányítást és művészetére útmutatást nyert volna, mert, mint Strindberg mondja, Gauguin mint valami vad Titán gyűlöli a kényelmetlen civilizációt, utánzói pedig elfogadják az ő készakart tudatlanságát és naiv-ságát, sőt még azt a teljesen más környezetet is, melyben ő fest.
Nincs helyén, hogy hivatalokból ítéljenek stílusok élete és halála fölött vagy hatalmi szóval papiroson teremtsenek újakat, de a művészeknek is tartózkodnoik kell, hogy a szabadsággal visszaéljenek.
Az a teljes szabadság, mely őket megilleti, nagy felelősséget is hárít reájuk, nehogy a kételyt a zavart, a fásultságot támasszák azok sorában, kiket az örökké nemes, igaz és szép megismerésére kell tanítaniuk és nehogy megrendítsék bennük a hitet, hogy az Isten -mint Lamartine mondja - az igazságért teremtette a zsenit.
A művészetek fejlesztésének második tényezője az állami hatalom, a kormány közreműködése különösen abban az esetben, midőn, mint nálunk az ország és társadalom anyagilag, szellemileg hosszú időn át oly szánandóan elhagyatott állapotban sínlődött. Ám az élet-halálharcban hol volt a művészet, hol a nemzeti kormány? Háborúban hallgatnak a múzsák és ebben a harcban és nyomorban hol találtak volna a múzsák hívogató otthonra?
A XVII. században is többen buzgón törekedtek ugyan a tanítás és nevelés terén, hogy fenntartsák a nemzetben a tudományosság-hoz, a művelődéshez való kapcsolatot, de mit lehetett volna várni a művészet terén? Mária Terézia királynő rendezte az oktatás ügyét. Mi volt azonban ebben a művészi tanítás némi archaeologián kívül? Egy kis rajzolás: delineatio, ars delineandi, a lineáris pictura elemei és pedig már az elemi iskolákban.
A királynő által kiadott tanítási rend: a Ratio Educationis szerint a líceumok és akadémiák székhelyein rajziskola: Schola graphidis állítandó és az ifjak a rajzolásra serkentendők. Sőt a tanítási rend 147. §-a kimondta, hogy az egyetemhez kapcsoltassanak a már képzőknek nevezett szabad művészetek is, úgymint a festészet, a képfaragás, szobrászat, metszés és ezekkel rokonok. Mindez azonban csak a papíron maradt, jó részben még 1848 után a Bach rendszer alatt is, kivéve az újonnan behozott reáliskolákat, melyekben a rajzolás rendes, míg a gimnáziumokban csak rendkívüli tantárgy volt és rendessé csak 1871-ben vált.
II. Lipót alatt az 1791. 67. t.-c. kiküldött ugyan országos bizottságot a szabad művészetek akadémiája ügyében, ámde még az 1827: 8. t.-cikkel a nádor elnöklete alatt újból kirendelt országos bizottság sem tudott javaslataival sikert elérni. Pedig be kell ismerni, hogy munkálatában (260—262. §.) nagyon helyeseket mondott. Szerinte "minden míveltség tisztán a tudománnyal és a mindennapi használatra szükséges mesterségekkel nincs kimerítve, hanem ezen kívül az életmódnak díszét és minden dologban az előkelőséget és kiváló ízlést kívánja, ez pedig csakis a képzőművészetek gyakorlása által érhető el, mint ezt minden idők igazolják. Szükséges tehát a szépművészetek: a bellarum artium akadémiájának felállítása azzal a három céllal: hogy 1. a szép érzékét a népben felkeltse, 2. azokat, kik az élet kényelmére vagy fényűzésére szolgáló dolgokat készítenek, műveikben minden szépség és előkelőség alkalmazására hathatósan irányítsa, 3. a különböző mesterségek űzőit elméleti és gyakorlati oktatásban részesítse".
A bizottság mégis, nehogy az akadémia felállításának ügye más intézmények példájára esztendők hosszú során át elmaradjon vagy valósulásra sohase is jusson, szükségesnek látja, hogy mielőtt a képzőművészetek akadémiája iránt intézkedések tétetnek, minden törekvés a Nemzeti Múzeumra for-díttassék.
Ennek eszközei pedig a következők: a) a N. Múzeumban a legkiválogatottabb klasszikus művek állíttassanak ki s a gazdagabb osztálybeliek tulajdonjoguk fenntartásával ott helyezzék el gyűjteményeiket, b) a rajztanárok a szépzőművészeti akadémia igazgatósága alá rendeltessenek, c) azok számára, kik a művek kiállítása alkalmával a legszebb példányokat mutatják be, nyivános díjazásban ré-szesíttessenek, d) a kiváló növendékek nagyobb tökéletesség szerzése végett ösztöndíjakkal előbb Bécsbe s utóbb távolabbra is küldessenek.
Mind szép, üdvös javaslatok, de egyelőre csak az 1808: 8. t.-cikkel felállítandónak rendelt Nemzeti Múzeum ügyében tett az 1836: 37. t.-cikk érdemleges intézkedéseket. Méltán kesereg efölött a derék jó Novák Dániel a művészek életrajzát ismertető és 1835-ben megjelent munkájában a következő szavakkal: Mindaddig míg a Hon Képzőművészeti Akadémiát kebelébe nem fogad, a szépművészet még század lefolyása után is parlag mező marad... Meg kell vallanunk, hogy vannak a Honban felvilágosodott fejek s hogy sokan közülök a tudományok külön ágazatiban bámulatos előrehaladást mutatnak... de már a képzőművészet mezején nem találhatni és mutathatni fel csak egyet is, kiről... most joggal említést tehetnők." Panaszkodik, hogy vannak csász. kir. gazdag gyűjtemények és képzőművészeti akadémia Bécsben és az osztrák uralkodóház jogara alatt levő tartományok közül Milanóban s Velencében. Fájdalommal sóhajt fel, "s mi van a Honban?" kifejti, hogy nem elég "a természetes hajlandóság s reátermett-ség, de fentebb művelődést kíván", ha magasabb fokot kívánunk elérni.
Ugyanazon tulajdonságokkal bíró művészek közül - - mondja - - egyik a tökélyes-ség legfensőbb fokáig míveli elmetehetségét, avagy lelki erejét, midőn a másik megelégszik azzal, mit a természettől kölcsönzött.
A középszerű művész csak az uralkodó ízlésnek s módinak hódol; a zseni egyedül ideálja után törekszik; ő nem a jelen lármáit, hanem az utókor figyelmét tartja szemei előtt".
Vajmi hosszú volt a szünet művelődésünk parlag mezőin. Az 1848. év és a koronázás közé eső időkből két mozzanat említendő mégis fel. Egyik, hogy királyunk Ő Felsége a budai várépítési alapból 1857 május 9-én magyar ifjak számára, a bécsi művészeti akadémián egy-egy építészeti, festészeti és szobrászati ösztöndíjat alapított, másik: az első állami megrendelés. Az 1866. évi birodalmi költségvetésbe művészek javára felvett 25,000 forintból a cs. kir. állam minisztérium a pesti múzeumi lépcsőcsarnok netán később leendő feldíszítésére szolgáló freskóképeknek "öntalálmány és kivitel szerint rajzokban való elkészítésére" Lotz Károly és Than Mór festőknek egyenkint 1500 frtot helyezett kilátásba. Ebből az összegből a magyar udvari cancelláriának 1867 január 8-án kelt értesítése szerint a két művész részére összesen 1000 frt engedélyeztetett, melyet a bécsi művészi akadémia segélypénztáránál vettek fel. Ez volt a magyar művészek első 1000 forintja! A magyar kormány azonban nemcsak a kilátásba helyezett 1500 frtot utalványozta ki a két mesternek, hanem meg is bízta őket, hogy az általuk 18,500 frtról bemutatott előirányzat alapján a Nemzeti Múzeum lépcsőházát freskókkal díszítsék. Ezzel a művel indult meg a nemzeti monumentális festészet diadalútjára. A magyar kormány gyors egymásutánban iparkodott megteremteni művészetünk felvirágoztatásának alapfeltételeit és pedig abban az irányban, melyet már az 1791. és 1827. évi országos bizottságok kijelöltek.
Legelső teendői közé sorozta fiatal tehetségek fejlődésének ösztöndíjak által előmozdítását. Az elsők között voltak azok, kik a magyar névnek csakhamar az egész világon dicsőséget szereztek: Munkácsy, Benczúr, Mészöly, Böhm Pál.
Királyunk Ő Felségének 1871 május 19-én Trefort miniszter javaslatára kiadott elhatározása létesítette az országos mintarajztanodát és rajztanárképezdét egy festészeti, egy szobrászati és egy építészeti tanári szék szervezésével, mely még ugyanazon év őszén nyílt meg és 1876-ban mai épületébe költözött át. Ebből fejlődött ki a mai képzőművészeti főiskola.
A magyar írók és művészek társasága 1880-ban a képviselőházhoz képzőművészeti akadémia felállítása iránt kérvényt adott be, melyet a képviselőház 1880 dec. 4-én tanulmányozás és kezdeményezés végett a kultuszminiszternek adott ki (35.788—1880). Ez ügyben társulatunk meghallgattatván, Ipolyi Arnold. elnökünk által 1881 május 30-án (1300 szám) bemutatott felterjesztésben az akadémia felállítását vagy egyelőre több önálló festészeti műterem és átmenetül a felsőbb festészeti oktatásba általános festészeti szakosztály felállítását, valamint ösztöndíjak engedélyezését hozta javaslatba.
A miniszternek hervadhatatlan érdemekkel bíró kitűnő miniszteri tanácsosa, a nagynevű dr. Hegedűs C. Lajos ellene volt az akadémiának és elégségesnek találta a mesteriskolák felállítását, mint ez a miniszternek az országgyűléshez beterjesztett tizedik jelentésében is kifejezésre jutott. A megvalósulás nem váratott sokáig magára. Királyunk 1882 szeptember 22-én elvben a képzőművészeti akadémia alapítását és megkezdésül a székesfőváros által felajánlott Épreskert-i telken a Münchenből visszahívott Benczúr Gyula vezetése alatt az első festészeti műterem és mesteriskola felállítását jóváhagyta. Ezt a mesteriskolát újabbak követték. Felállíttatott a női festészeti iskola is.
Végre Ő Felségének engedélyével az összes művészi iskolák 1908-ban egyesíttettek Orsz. képzőművészeti Főiskola elnevezés alatt, mely két intézményből áll: egyik a Művészképző főiskola vagy Szépművészeti Akadémia, másik a rajztanárképző főiskola.
Így nyert testet szeretett királyunk uralkodása alatt több mint száz év multán a szépművészeti akadémiára vonatkozó az a javaslat, melyre nézve az 1827. évi országos bizottság azon félelmének adott kifejezést, hogy az életre sohasem fog kelni.
Csak emlékezetül hozzuk fel művészeti intézményeink között a Szépművészeti Múzeumot. Ennek alapja az Esterházy-képtár és gyűjtemény és társulatunk kérvényére hozta a képviselőház 1867 november 7-én (1294. sz.) azt a határozatot, mellyel a kormányt a képtár megszerzésére utasította. Meg-említendők az iparművészeti múzeum, az iparművészeti iskola, mely 1880-ban és pedig az országos mintarajztanodával és iparművészeti múzeummal szerves kapcsolatban nyílt meg. A vidéki múzeumok egész sorozata. A múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelősége, ugyanezek országos tanácsa, az 1880. évi törvény értelmében a műemlékek védelmére létesített országos bizottság.
Íme az állam állította fel a külön művészi intézményeknek hosszú sorozatát. Létesített múzeumokat és azokban helyezi el a művészek örökbecsű alkotásait. Azt mondhatjuk, hogy egész életén át kíséri, biztatja, fenntartja, lelkesíti a művészt.
A nemzet felfogta a kultúra nagy hatalmát és nehéz viszonyok között is fokról fokra következetesen vitte előbbre és előbbre annak ügyét azzal a buzgó tevékenységgel, melyet a kormány kifejtett.
Mily óriási változás 1867 óta. Akkor a magyar kancellária költségvetésében az össz-szes kulturkiadások - azon idők területi beosztása szerint - - nem egészen 163,000 frtot tettek, ma gróf Zichy kultuszminisztersége alatt 1912. évben már a 110 milliót meghaladó összegre emelkedtek. Ez mindennél fényesebben bizonyítja a királynak, az országgyűlésnek, a kormánynak bölcs gondoskodását, törhetetlen munkásságát, mellyel előmozdítják a magyar kultúra ügyét.
Ezek után át kell térnünk arra a harmadik tényezőre, melyet a művészetek előmozdításának terén tulajdonképen az első hely illet meg. Ez a társadalom ereje. Ámde ez általános szellemi, műveltségi és gazdasági előfeltételektől függ.
Azokban a művekben, melyek által Széchenyi elmaradt, vagy inkább elhagyott és mesterséges tespedésrc juttatott nemzetét új életre akarta ébreszteni, a művészetek elmaradásáról külön nem szól És ez természetes. Előbb gazdasági fellendülésre és a műveltség megalapozására volt szükség, mert csak e kettős alapon fejlődhetett a művészetek iránt való érzék, szeretet és a művészek alkotó erejének felébresztése.
Lehetetlen azonban, hogy be ne ismerte volna azt, hogy a művészetek fejlesztésének legmegfelelőbb, legméltóbb formája a társadalom közreműködése. Ő maga lelkesedett a képzőművészetekért. Világosan kitetszik ez olaszországi úti naplóiból. Csak odavetőleg fejezi ki egy helyen kétségét aziránt, hogy magyar emberből szobrász lehessen. Ámde ez Thorwaldsen műtermében keletkezett benyomás alatt nyilvánított ötlet inkább, mintsem komoly ítélet volt.
Kétségtelen, hogy az az egyleti mozgalom, melyet Széchenyi indított meg, eredményeket hozott létre a művészet terén is. Műpártoló férfiak báró Eötvös Józseffel élükön "Műegyletet" alkottak, mely 1839 nov. 19-én tartott közgyűlésével kezdte meg működését. Célja volt egyrészt a művészetek iránt való érdeklődést felkelteni, másrészt a művészeket tevékenységre ösztönözni.
Másik intézmény a Nemzeti Képcsarnokot alakító egyesület volt, melyet Kubinyi Ágoston, a m. Nemzeti Múzeum igazgatója létesített s a helytartótanács 1845 szept. 16-án hagyott jóvá. Az első 1870-ig állott fenn, a második 1875 márciusáig. Mindkettő beolvadt 1861-ben alakult társulatunkba, melynek alapszabályai azonban csak 1863 febr. 9-én nyertek megerősítést. Társulatunk nagyon is kiterjesztett céljául az alapítók eredetileg képzőművészeti tanintézet felállítását, művészek külföldre utaztatását, nyilvános felolvasások tartását, művek bírálatát és kiadását, pályadíjak kitűzését, tárlatokat és sorsolásokat, művészek és özvegyek segélyezését, népies művek kiadását, művészi ünnepélyek rendezését tűzték ki.
A vallás- és közoktatásügyi miniszter már az országgyűléshez intézett második jelentésében (1870—71.) megemlékezett társulatunk működéséről és kifejtette, hogy a művészet csak ott képes a fejlettség magas fokára emelkedni, hol a polgári és szellemi szabadság üdítő levegőjében az egyház, az állam s a polgárok összessége karolja azt fel. A polgárok összességét képviselte társulatunk működése eleinte szűkebb, de évről évre terjeszkedő keretben fényes bizonyságául annak a pártolásnak, melyet a művészet iránt való szeretet mind tágabb és tágabb körökben nyilatkozott meg.
Ebbe a társulatba lépett be Benkő Kálmán s kötelékébe majdnem négy évtizeden át tartozott. Eleinte rendes, csakhamar pártfogó tag minőségében, utóbb mint annak ügyésze, majd haláláig igazgatója.
Társulatunk 1878 júl. 5-én ügyészévé választotta és ugyanekkor mint az Andrássy-úti régi Műcsarnok és a volt Zeneakadémia építési bizottságának jegyzője kezdte meg működését. Midőn társulatunk újjáalakításának mozgalma 1879-ben megindult, élénk részt vett abban mint az alapszabályok átalakítására kiküldött bizottságnak, majd az ebből kinevezett hármas albizottságnak tagja és jegyzője. A társulat újjászervezése után 1884 mare. 12-én a gazdasági bizottság előadójává és így az igazgatóság tagjává, majd 1895-ben társulatunk igazgatójává választották.
Igazgatói működésére esik mostani palotánk építése, melynél az építőbizottság elnöki tisztjében, valamint a régi Műcsarnok helyiségeinek bérbeadása körül is a legteljesebb elismerés illeti őtet meg.
Már mint gazdasági előadó részt vett a társulat anyagi ügyeinek rendezésében és javításában és mint igazgató előrelátó, bölcs, gondos munkásságával mozdította elő, hogy társulatunk vagyona 1.637,147 koronára és az 1862-ben 221 frttal létesített művészi segély és nyugdíj-alap tőkéje 434,179 koronára szaporodott. Ez az alap maga biztosítja számára az utódok igaz háláját és kegyeletét.
Az elismerés kifejezésre jutott legmagasabb helyen is. Ő Felsége az ezredéves kiállítás körül kifejtett fáradozásainak méltánylására 1896 dec. 19-én legfelsőbb elismerését nyilvánította neki, majd 1899 jan. 29-én a képzőművészetek előmozdítása körül szerzett érdemeiért a III-adosztályú vaskoronarenddel tüntette őtet ki.
Íme ebben vázoltuk működésének keretét. Ismerjük meg azonban közelebbről is az ő személyét.
Árkosi Benkő Kálmán abból a családból származik, melynek ősi fészke Árkos, a Székelyföldön. Innen a család több felé szétágazott, de az árkosi, középajtai, a kisbaconi, az altorjai, a nagysolymosi Benkők egy törzsből származnak.
A család írókat, kik között Benkő József történetírót említjük fel, lelkészeket, tanárokat, a közéletben szereplő férfiakat adott az országnak. Már az elődök, a hagyományok kijelölték az utat arra, hogy Benkő Kálmán is nyomatékkal foglaljon helyet a közéletben.
Léván, 1843 szept. 10-én született. Atyja, Dániel, a herceg Eszterházy-hitbizomány uradalmi főfelügyelője volt. Két fiúval áldotta meg az Isten családi életét. Az idősebb Kálmán volt, a fiatalabb Lajos Bars megyének ma is tisztelettől környezett főorvosa, kivel most a nagy gyászban nővére: a budapesti egyetem jeles orvosprofesszorának, dr. Kovács Józsefnek özvegye osztozik.
Kálmán a gimnázium első három osztályát szülővárosában, a piaristák algimnáziumában végezte. A latin nyelvben Szepesi József, a piarista-rend egyik kiváló tagjának Imrének érdemes fivére tanította. Iskolatársai közé tartozott többek között báró Bakonyi György, kivel a család férfiága kihalt, valamint Baross Pál.
Léváról Pestre költözve ugyanazon rend gimnáziumában végezte a többi osztályokat Az érettségi bizonyítványt 1860 aug. 5-én nyerte el és ez év őszén iratkozott be a pesti egyetem jogi karán, hol 1864 jún. 27-én a bírósági államvizsgálat letételével befejezte jogi tanulmányait és a politikai állam vizsgálat tárgyaiból a szigorlatot kiállotta. Az ügyvédi vizsgát 1867 febr. 25-én kitűnő sikerrel tette le, majd május 28-án a váltóügyvédi vizsgát is.
Ügyvédi gyakorlaton Karay Lajosnál, Balassa Istvánnál, továbbá Rudnyánszky Ferenc kiváló hírű ügyvédnél volt. A Magyar Földhitelintézethez, melyet az ország földmí-velésének előmozdítására és az erre szolgáló földhitelnek megalapítására hazánknak a politikai téren is legelső férfiai nagy nehézségek leküzdése után létesítettek, Benkő Kálmán 1870 marc. 15-én neveztetett ki. Azonban Rudnyánszky mellett, ki a Magyar Földhitelintézet felügyelő bizottságában is már 1869. év óta helyet foglalt, az ügyvédi gyakorlatot tovább is folytatta. Rudnyánszky később Mailáth György országbíró javaslatára tagja volt annak a bizottságnak is, melyet királyunk Ő Felsége a katholikus alapok ügyében a jogi vélemény előterjesztésére kiküldött, sőt tagja és előadója lett a vallás- és tanulmányi alapok felügyeletére és ellenőrzésére királyunk által 1880 máj. 21-én kelt leirattal kinevezett bizottságnak is.
Benkő Kálmán alapos jogi tanulmányai kiegészítést nyertek Rudnyánszky oldalán, kinek nagy jogi tudása és kiterjedt gyakorlata összekapcsolta a régi jognak, az osztrák polg. törvénykönyvnek, az országbírói értekezletnek és az új magyar törvényhozásnak egymásba fonódó fázisait. Az ő oldalán alkalma nyilt betekintenie s munkatársának lennie azokban az alapítványi ügyekben, melyek akkor évek hosszú során át politikai támadások anyagául szolgáltak a közoktatásügyi kormány ellenében. Kétségtelen, hogy a Rudnyánszky oldala mellett való gyakorlatban jogi tudása, biztos, nyugodt ítélete megerősödött, látóköre tágult és a jogi kérdések szövevényeiben még inkább szemelőtt tartotta az ő szelíd, békés természetének is mindenféleképen megfelelő azt az elvet, hogy az ügyvédnek első kötelessége, amint az igazságot megismerte, a békés megoldást keresnie olykép, hogy a jog által az igazság csorbát ne szenvedjen és mint Cicero mondja a summum jus summa injuria ne legyen.
A Magyar Földhitelintézetnél a legnagyobb mértékben megbecsülésre talált jogászi nagy tehetsége, hol 1885 jan 1-én intézeti ügyvéddé, 1898. év végén helyettes jogi igazgatóvá nevezték ki, végre 1907. évben jogi igazgatóvá választották és e minőségében érte őtet 40 éves szolgálata alkalmából 1910 ápr. 6-án kelt legfelsőbb elhatározással udvari tanácsossá kineveztetése.
Mint ügyvéd és mint hivatalnok egyaránt megtartotta azt a humánus, azt az előzékeny és megnyerő modort, mellyel lekötelezte a vele érintkezőt. Előttem áll a 40 év előtti fiatal ember a férfi szépségnek abban a nem mindennapi formájában, melyet még igézőbbé tett a szelíd, barátságos, nyílt tekintet, a megnyerő modor, a barátsággal nyújtott kéz, melynek meleg szorítását érezzük.
Az ifjúból férfi lett, majd évtizedek alatt őszbecsavarodott haja, fejére az őtet sokszor kínzó fejfájás ellen fekete selyem sapka és orrára szemüveg került, ámde mindenkor megőrizte ifjúi régi szelíd, baráti modorát, mely az élet küzdelmeiben sem szenvedett csorbulást és szemei, mint ifjú korában, állandóan visszatükrözték az ő egyenes, igazságos lelkét, derült kedélyét, jó szívét és odaadó barátságát.
Így ismertük őtet mindenkor társulatunk kebelében is. Az ő másokat is önbizalomra keltő serenitását, jóságos tapintatát, nyugodt ítéletét a leghevesebb tárgyalások és a leg-ellentétesebb áramlatok küzdelmei között is megőrizte és biztos kézzel vezette ki az akadályok útvesztőjéből a megoldásra váró ügyet vagy útját állottá a helytelen intézkedéseknek.
Nehéz tárgyalásokban pedig bőséges része volt. A költőkről mondja Horatius: "genus irritabile vatum". Az ingerlékenységtől azonban művészeink sem mentek. Egy időben, már az én alelnökösködésem alatt, a leghevesebb támadásoktól hangzott a választmányi ülés és a közgyűlés terme, mely sokszor -szabad legyen szerénytelenség nélkül kijelentenem, hogy nem az én intranzigens eljárásom miatt - - a politikai kiegyenlíthetetlen ellentétek következtében szemben álló pártok kíméletlen küzdelmeinek színhelyéhez hasonlított.
Az ellentétek elsimítása és a támadások megszüntetése végett az alapszabályok átalakítását, melyet a művészeknek akkor kialakult közvéleménye sürgetett és melyre Benkő Kálmán javaslatot is készített, részemről is szükségesnek tartottam, a támadók okaitól függetlenül, három oknál fogva. Egyik az volt, hogy a több évvel előbb megváltoztatott alapszabályok társulatunknak egy különálló jogi személynek szervezetében egy más társulatnak engedtek befolyást, mi jogi szempontból társulatunk önállóságával ellenkezik..Ily befolyás megengedhető mégis addig, míg meg van az a feltétel, mely az engedélyt a jogi önállóság rovására is ajánlatosnak tünteti fel.
Kevéssé volt továbbá indokolható az alapszabályoknak az a rendelkezése, mely szerint az elnökség joga a választmányi ülésekben és a közgyűlésen való elnökösködésre szorítkozik.
Végre közmegelégedésre szolgáló megoldást kívánt a közgyűlésen az összes tagok részvételének joga, mert méltán emelkedtek aggályok a miatt, hogy midőn a tagok száma 7—8000 körül változik, a közgyűlésen egykét száz megjelenő tag szavazata dönthet a legéletbevágóbb kérdések felett.
Az alapszabályok kívánt megváltoztatására nekem is volt tervem. A választmány, valamint az elnökletem alatt működő bizottság hozott is ismételten határozatokat, ámde egyik is, másik is az egyik alkalommal hozott határozatát a következő alkalommal más tagok közbejövetele mellett megváltoztatta. Jobb volt, hogy így történt. Benkő, amint a változó hangulatot észlelte, a halasztás mellett volt. És neki volt igaza. Az ügynek napirendről levétele teljes igazolást talált abban, hogy a közgyűlésen és a választmányban a tárgyalások hullámai elsimultak, mintha a kérdések gyökeresen megoldattak volna. Ebben bizonyára része volt mégis annak az intézkedésnek, mely a kiállítási zsűri választását a közgyűlés művésztagjaira bízta. Ekkor nyerte a zsűri, nem ugyan az alapszabályok, hanem az újítás lelkes támogatói által a "független" névvel való kitüntetést.
Így nyert ebben az esetben is igazolást az a régi elv, hogy a legrosszabb rendszerrel is lehet jó eredményeket elérni, viszont a legjobb rendszert is sikertelenségre kárhoztathatják vezetői. És itt legyen szabad annak a reményemnek adni kifejezést, hogy ha az alapszabályok megváltoztatására irányuló törekvést felidéző elégületlenség véget ért, megszűnt annak a felfogásnak áramlata is, mintha egyesületünkben, melyet éppen a társadalom hívott hazai művészetünk javára, életre, a társadalom képviselői működésének megszorítása lenne kívánatos. Társulatunk egykori nagynevű elnökének, Ipolyi Arnoldnak egyik elnöki beszédéből az igazgatás költségei miatt bizonyos elégületlenség hangzott ki, mely a választmány ellennyilatkozatára adott alkalmat. Most újra, mintha ily áramlat felé kezdenének evezni. Nem akarok félreértést előidézni, de félő, hogy az igazgatás leghelyesebb berendezésére irányuló és magában véve indokolt törekvés nem teljesen megfelelő megnyilatkozása lehangoltságot idézhetne elő. Ipolyi 1881. évi elnöki megnyitó beszédében annak a reményének adott kifejezést, hogy sikerülni fog "gondos és becsületes munkával és kitartó törekvéssel legyőzni még a művészet iránti magyar közönyt is". Előtte mint eszmény lebegett, hogy a tagok száma kétezerre emelkedjék.
Ötven év előtt a 10,000-nek nevezett felső társadalmi körön kívül - - és ez időben hány száz volt ez a tízezer? - ki érdeklődött a művészetek iránt? Hisz az irányításra hivatottak is hivatlanok voltak!
És ez a közöny megtört s a társulat tagjainak száma szerte az országban 8000 körül változik! Meg kell a művészeknek becsülni ezt a társulatot, mely más rokonegyesületekkel együtt az egész társadalmat képviseli, mely iránt nagy kötelességeik vannak, mert ez a társadalom oly szeretettel pártolja a művészetet és oly tisztelettel veszi körül művészeinket, hogy az elért sikerből neki is nem jelentéktelen részt méltán kell juttatni.
Erőteljesen fejezi ki ezt szeretett és tisztelt elnökünk gróf Andrássy Gyula, midőn 1911 ápr. hóban Benkő Kálmánhoz jubileumunk alkalmából intézett köszönő levelében ékes szavakban nyilvánítja előtte saját maga és a választmány nevében legforróbb háláját, mert része volt abban, hogy társulatunk a letelt félszázad alatt a képzőművészetek nagygyá fejlesztése körül nemcsak itthon, de a haza határán túl, szerte a világon maradandó érdemeket szerzett és a magyar névnek és nemzetnek dicsőséget aratott.
Jubiláris évünk tartama alatt Benkő Kálmán utoljára május hó 13-án jelent meg körünkben. Azután hiába vártuk őtet. Ágyba döntötte a súlyos betegség, melynek áldozatul esett, Fájdalommal értesültünk betegségéről és választmányunk f. évi január 25-én tartott üléséből, melyben jubileumunk ügyeit tárgyaltuk, üdvözöltük őtet érdemeiért, melyeket társulatunk ötvenéves fennállásának ünnepe még fényesebb világításba helyezett. Betegágyában február 8-án fogalmazta meg válaszát, melyet azonban már el nem küldhetett. Március 29-én tartott választmányi ülésünkben olvastuk fel levelének fogalmazványát, melyben magáról minden érdemet elhárít a következő szavakkal: "Művészetünk kulturális jelentőségének teljes méltánylása és ebben az érdekben teljes odaadásom; művészetünk s a bárhol mutatkozó művészi képességnek szívem mélyében gyökerező igaz szeretete távolról sem képesített volna engem arra, hogy társulatunknak és az ügynek érdemes szolgája legyek, ha társulatunk figyelme és bizalma nem juttatták volna érvényre azt, amit abban jónak talált s nem támogatott volna mindabban, amit művészeink javára, jóformán szabad kézzel tenni jónak láttam... Nem engem, hanem választmányunkat s annak vezérlőit illeti meg az üdvözlés... bölcsessége vezesse társulatunk s művészetünk ügyét nemcsak újabb jubileum felé... de... míg művészetünk úgy fog ragyogni, ahogy azt ma bizton reméljük s hazafiúi büszkeséggel várjuk".
Íme ezek utolsó szavai, melyeket búcsúzóul társulatunkhoz intézett gellérthegyi barátságos otthonából, hol 1896-ban egész társulatunkat fogadta a vaskorona-renddel való kitüntetése alkalmából tartott estélyen.
Ez a villa, melyet évtizedek óta lakott, kifejezte azt a harmóniát, mely az ő egész lényét áthatotta. Lakása falain néhány fiatalkori műve tanúskodott arról, hogy minek egész férfikora odaadó munkásságát szentelte, annak szeretetét már a rajziskolában és Marastoni egykoron létezett festészeti akadémiájában rajzaival és festményeivel igazolta. Ez a szeretet és nagy műérzés nyilatkozott meg a fényképészettel való foglalkozásában is, mely téren, különösen a színes fényképekben is, meglepő szépségű műveket készített.
Férfikora delén 1893 szept. 16-án házasodott, midőn nőül vette Lukács Antal, a magyar földhitelintézet nagynevű igazgatójának Róza leányát. Két rokoniélek egyesülése volt e frigy ugyanazokkal az érzésekkel és eszményekkel. A természet, a virágok iránt való szeretet - - mondják - - a jóságos szív jele. A ház és a kert elárulták, hogy lakói művészi érzésű és jóságos lelkek.
És ebbe a kezdettől fogva semmi árnyat nem ismerő családi boldogságba a pótolhatatlan veszteségek sebeivel tört utat a szerető hitves szüleinek megrendítő halála. A csapásból még felocsúdnia sem lehetett és íme boldogságát letiporva, elragadta tőle a halál azt, kinek majd 19 év előtt tette az oltár előtt a "holtomiglan, hottáiglan" igéretét, mely szavak titokteljes zárral takarják el a Mindenható kezeiben levő jövőt.
Társulatunk kérésére a hitves és a Magyar Földhitelintézet, ha nehéz szívvel is, de beleegyezett abba, hogy Benkő Kálmánt ne a gellérthegyi otthonából, ne a Magyar Földhitelintézet palotájából, hol 42 éven át működött, hanem a Műcsarnokból temessék. A társulat és igazgatója érdemeinek elismeréséül gróf Zichy kultuszminiszter a kormánynak tartotta fenn a gyásztisztesség megadásáról való gondoskodást. A gyászszertartást márc. 4-én Giesswein Sándor praelatus-kano-nok, a Szent István-társulat alelnöke végezte. Koporsója előtt, melyet a művészek a Munkácsy temetésére készült nemzeti színű halotti lepellel takartak le, Jendrassik Jenő búcsúzott el feledhetetlen halottunktól az ő egész működését erőteljesen feltüntető markáns szavakban. A földhitelintézet részéről annak elnöke gr. Dessewffy Aurél mondott meleg búcsúbeszédet, míg a képzőművészek egyesülete nevében Zala György tette le szívből fakadó szavakkal az elismerés koszorúját.
Ezután kikísértük őt végső nagy útjára a kerepesi-úti temetőbe. Mintha az ég is részt vett volna fájdalmunkban. Sűrű felhők takarták azt, melyek bőséges esője vegyült a gyászolók könnyei közé.
Lamartine, kiről Faguet, a jeles kritikus méltán mondja, hogy "ő az egyetlen francia költő, kinek nem volt alkonya és... kinek nem volt szüksége, mint annyi másnak, a feltámadásra" írta, hogy "az eszmény nem egyéb, mint a bizonyos távolságra levő igazság. L'idéal n'est que la vérité a distance".
Nekünk is eszményünk a magyar művészet. Ez is még megvalósításra váró igazság. Ha nem is értük azt el, de előttünk áll. Erre kell törekednünk mindannyiunknak. A műszeretőknek, a műpártolóknak csak úgy, mint a művészeknek.
Azt, hogy ezt az igazságot minél inkább megközelítsük és nemzetünknek nemcsak dicsőségére, hanem nemzeti államunk megerősítésének egyik hatalmas eszköze gyanánt minél előbb meg is valósítsuk, célul tűzte ki Benkő Kálmán. Nemcsak eszménye volt, hanem annak megtestesítésén élete egész folyamán át és mint társulatunk igazgatója, ennek az ország egész társadalmát felölelő keretében lankadatlan, az akadályokat biztos kézzel és tapintattal elhárító céltudatos munkásságot és művészi érzékkel párosult ritka szakértelmet fejtett ki, mely társulatunk felvirágzásának és művészetünk fejlődésének eredményekben gazdag emeltyűje volt.
Nevét hálával fogja megőrizni nemcsak társulatunk életének, hanem hazai művészetünk fejlődésének első félszázadát magában foglaló története. Az ő emléke nem fog el-halaványulni sem társulatunk, sem művészetünk hagyományainak fenntartói között. Meg fogják azt kegyelettel őrizni azok, kik példáját követve utána fognak jönni hasonló lelkesedéssel és hasonló kitartással és kik el fogják érni az előttünk eszményképen ragyogó igazságot és be fognak jutni a nemzeti magyar művészet igéretföldére.
BÁRÓ FORSTER GYULA
