GRIMM REZSŐ
A múlt század magyar festőművészei közt a nagytehetségű s fölötte érdekes Grimm Rezső művészete s változatos életsorsa a legteljesebb mértékben megérdemli, hogy véle a lehetőség szerint tüzetesebben foglalkozzunk. Sajnos, a tehetségéhez fűzött reményeket, a mostoha körülmények miatt a természetében rejlett disszonancia folytán nem bírta valóra váltani. Az akkori művészi élet kicsinyes korlátolt mivolta s a lépten-nyomon felbukkanó nehézségek, oly korlátokat emeltek e szélesen gondolkozó s teljesen eredeti egyéniségű művész elé, amelyeken átjutni minden törekvése sikertelen maradt. Mint festő, mint grafikus egyike volt a legjelesebbeknek s bár művésztársai osztatlan elismeréssel adóztak művészetének, az élet folytonos s eredménytelen küzdelme, időnap előtt megtörte, elméje egy időre elborult s mint letört ekszisztencia letűnt az élet színpadáról.
A múlt század harmincas éveinek legelején a fővárosban született. Születési éve
1832-re vagy 33-ra tehető.
Atyja a régi műegyesületnél szolga volt s a gyermek az akkori művészet időszaki alkotásai közt növekedett fel. Tehetsége korán nyilvánult s a fővárosi rajziskolának az öreg Landau Alajos rajztanár vezetése alatt, egyik legkiválóbb növendéke volt. Tanulótársai közt találjuk: Szemlér Mihályt, Molnár Józsefet s többeket a múlt század közepén szerepelt kevésbbé neves művészek közül. E század negyvenes éveiben a fővárosban Ma-rastoni akkoriban széles körben ismert olasz festőművész, egy úgynevezett festészeti akadémiát alapított. Az akadémia fenntartására buzgó hazafiakból, előkelő állású emberekből bizottság alakult, felhívást bocsájtva a városokhoz és megyékhez: hogy tehetséges ifjakat ösztöndíjjal ellátva küldjenek az akadémiára kiképezés végett. A főváros Grimm Rezsőt és Szemlér Mihályt küldötte ösztöndíjas növendékként Marastoni mester védszárnyai alá.
Marastoni Jakab nem volt valami kiváló tehetség, de rnint gyakorlati ember, ki maga is sokat látott és tapasztalt s a művészet elemeiben eléggé otthonos volt, aránylag rövid idő alatt növendékeivel szép eredményt bírt felmutatni. Mint kiváló üzérszellem, szép gyűjteménnyel rendelkezett tanügyi célokra. Jó régi olasz mesterek kézi rajzai, festményei, vázlatai s az ismertebb görög szobroknak gipszöntvényei állottak a tanulni vágyók rendelkezésére.
Nemes verseny indult meg a tehetséges ifjak között s ezek sorában találjuk a még gyermekifjú Lotz Károlyt, Grimm Rezsőt, Szemlér Mihályt, a korán elhunyt kiválóan eredeti Palinay Györgyöt s Ujházy Ferencet.
Grimm egyike volt a legfiatalabbaknak s a legtöbb reményre jogosítóknak már pályája legkezdetén. Folytonos versenyben a fiatal Lotz gyerekkel, kettőjüket tekintették Szemlér Mihállyal együtt az iskola csillagainak.
Az öreg Marastoni nagy kompozitornak tartva magát (mint Lotz mester egy ízben humorosan elbeszélte) egyetmást elárult a komponálók titkaiból, úgynevezett szabad előadás keretében rájöttek, hogy a "teremtés titka", mint Marastoni többször nyomatékosan emlegelte, voltaképen az öreg rézmetszetektől duzzadó mappáiban rejtőzik. Élénk gesztusokkal magyarázta több ízben, hogy ő miként komponál. Eszébe jut egy jelenet, behunyja a szemét s ott látja maga előtt (itt szünetet tartott, keresve a megfelelő német kifejezést) s egy hamis tanítvány félhangon közbe szólt: a rézmetszetet.
Grimm igen gyorsan haladt, úgy a rajzolásban, mint a festésben s már a Marastoni iskolájában is festett arcképeket. Meglehetős színesen dolgozott s a bátor ecsetkezelés mellett, bizonyos szélesség jellemezte műveit, időről időre azonban kimaradt az iskolából s ilyenkor vagy otthon festett bolti címereket és csendéleteket, vagy a főváros környékén tájtanulmányokat.
Arra nézve, hogy meddig volt Marastoni növendéke, nincsenek biztos adataink.
Úgyszintén arról sincs támpont, hogy hol volt s mit művelt a forradalom alatt.
Az ötvenes évek elején a bécsi akadémiát látogatta s mint Rahl-tanítvány később részben ennek modorában dolgozott. Nővére egy Schmidt nevű cukrászhoz ment férjhez, s ez később Bécsbe költözött. Valószínű tehát, hogy az ifjú Grimm némi támogatásra számítva, költözött a császárvárosba. Nyoma van annak is, hogy itt, mint kőrajzoló működött s e téren is igen kiváló dolgokat alkotott. A hatvanas évek elején számos arcképe ismeretes, köztük több életnagyságban (Deák, Széchenyi) kőre rajzolva. A hatvanas évek közepén pedig a Képzőművészeti Társulat néhány, műlapját is ő rajzolta kőre. És pedig Brocky Károly "Ámor és Psyche "-jet, Than Mór "Ádám, Lucifer és a Föld szellem "-et, úgyszintén ugyancsak Than "Attila lakomáját", a vigadó kis termében levő falkép nyomán.
Mint arcképfestő meglehetősen sokat dolgozhatott úgy a fővárosban, mint a vidéken a hatvanas évek elején. Ez időtájt festette a hatvanegyediki országgyűlés elnökét Palóczy Lászlót, ez arckép, mint ajándék a Nemzeti Múzeum tulajdona lett s innét a történelmi arcképcsarnokba került.
A Rahl-iskola befolyása látható e képen, színezése kissé száraz, rajza széles, törekvéssel az egyszerűen monumentálisra. Felfogásában megérzik a történelmi festészet stilusa. Kartársai nem tartották a legsikerültebb arcképének s száraznak s részben elhanyagoltnak mondották.
Ez időtájt sokat tartózkodott a báró Pod-maniczky-családnál, valószínű, hogy Podmaniczky báró, akkoriban ismert író, kinek arcképét szintén kőre rajzolta, pártfogolhatta. Itt ismerkedett meg későbbi nejével (francia nevelőnő a bárói családnál) s saját tűzhelyet alapítva, a fővárosban telepedett le.
Arcképfestés, kőrajzolás s apróbb eladásra készült munkák festése közben egy nagyobb életképet készített. "Búsongó leány a temetőben."
A képet a Képzőművészeti Társulat 700 frtért sorsolásra megvásárolta. Az előtérben ül egy paraszleány, fejét kezére hajtva. Fenn zöldesbe játszó ege a késői alkonyainak, az esthajnali csillaggal. Festése, rajza széles és egyszerű, színe eléggé erőteljes s az egész képen érzés, bensőség s poétikus hangulat ömlik el.
A képért fizetett hétszáz forintot oly hatalmas összegnek tartotta a művész, hogy a fővárost itthagyva, Bécsbe költözött s mint egyik kartársa beszélte, hatszáz forintos nagy lakást bérelt s ebben berendezkedve a császárvárosban óhajtotta jövőjét megalapítani.
Reménysége mihamar füstbe ment, mert alig egy év s néhány hónap letelte -után ismét a magyar fővárosban bukkant fel, mint átutazó, Erdélybe igyekezve, hol egy főúri családnál arcképmegrendelései várták. Ez alkalommal beszélte egyik barátjának, hogy Bécsben mindene oda veszett; ő nejével Pozsonyba húzódott; neje ismét nevelőnő lett s ő meg szobafestők részére, útiköltséget szerzendő, dekorativ napi munkákat készített.
A bécsi epizódból következtethetünk egyik jellembéli sajátságára, mely élte során bajt bajra halmozott.
Bizonyos fokú nagyravágyás, epekedés a fényes ragyogó élet után s a józan, biztos mérlegelő számítás hiánya volt gyengéje. Tőről metszett bohém természet, mely egy nagy kultúra körében mindig megtalálja mentsvárát, ha küzködéssel is, de egy kicsinyes, szűkkörű nyárspolgári társadalomban, uzsorások martalékaként vergődik. A hatvanas évek végén is ismét a fővárosban tartózkodhatott. A Képzőművészeti Társulat kiállításán egy nagyobb képe volt látható
A Gellért-hegy déli oldalát ábrázolta. Elől pasztorfiu juhokat őrizve, sziklák, fent magasan a Citadella s az égen hatalmas kumulus felhők tornyosultak. Megkapóan igaz benyomást keltett a kép, szélesen, egyszerűen odaírva s a felhők ezüstös meleg színökben, szinte mozogni látszottak. Ugyanez időtájt állandó műkereskedése volt a Dorottya-utca két kapualjában, egy igen élelmes zsidó embernek. Régi képek leginkább, néhány modern tákolmány s Grimmtől erőteljes, mély színezetű csendéletek, különösen egy pár hús és hal csengélet a legjobbak közé tartoztak. Szerzőjük akár egy-egy igen jó modern francia mester lehetett volna, annyira erőteljes s igaz volt színezetük s bravúros előadási módjuk.
Ezek mellett tájdolgok közvetlen benyomás alatt készülve, jellegzetesen tükrözték vissza a magyar Alföld színgazdag tájait. Már ezeket Kecskemétről küldözte, hol mint tanár működött a községi és felekezeti iskoláknál.
Kecskeméten is nagyban űzte az arcképfestést s a jobbmódú polgári házaknál még ma is láthatók arcképei.
A fizetés azonban igen rendetlenül járván a község részéről s az óraszám túl nagy lévén, Kecskemétet otthagyva, a hetvenes évek elején Pécsre költözött s az állami főreáliskolánál nyert biztos alkalmazást.
És itt azt hihetnők, biztos révpartot találva, mint békés polgára a hazának a napi élet gondjaitól menten, sorsában megnyugodva tölti napjait.
A végzet másként határozott.
A csendes város, az egyhangú napi foglalkozás lassan-lassan unottá válhatott előtte, el-elkesereghetett művészi pályája meddőségén s a bajok okát nem önmagában kereste. Az üldözési mánia egy neme fejlődött ki benne, bizonyos fokú nagyzási hóborttal kapcsolatban. Tanártársaival lépten-nyomon összekülönbözött s bár ezek sok jóakaratot, elnézést tanúsítottak, a zaklatott életű jeles művészt tisztelve benne, a vég mégis katasztrófához vezetett.
Töltött pisztolyt hordott magával a tanári tanácskozásokhoz s az iskolába is, folyton hangoztatta, hogy megsemmisíti ellenségeit s végre mégis hozzájut a király által részére tartogatott, gazdagon jutalmazandó nagy megrendeléshez, mely utolsó s utolérhetetlen remek alkotása lesz.
Pár évet töltött a lipótmezei tébolydában, honnan gyógyultan bocsájtották el a hetvenes évek végén.
Szótlan, apatikus emberként járt-kelt, automata módjára dolgozott élte utolsó éveiben; míg a nyolcvanas évek elején, rövidke gyászhír jelentette a fővárosi lapok hasábjain, hogy Grimm Rezső is elment oda, honnan nincs többé visszatérés.
KACZIÁNY ÖDÖN
