A FUTURISTA FESTŐK MOZGALMA
Mielőtt a futurista festők mozgalmát ismertetném, célszerűnek tartom egyik legjellemzőbb kiáltványukat közölni.
Kérem az olvasót, vegye ezt a kiáltványt úgy, mint egy "kiáltványt"; az esetleg erősebb kifejezéseket tekintse mint egy plakát túlzásait és rikító színeit, melyek hivatása figyelmünket megragadni. Talán szokatlannak, idegenszerűnek fog első pillanatra feltűnni, ha egy művészi mozgalom ilyen szinte üzleti hangot használ. De ez a kor megnyilatkozása; és a futuristák minden tekintetben, még eszközeikben is modern embereknek mutatkoznak.
A futurista festőművészek kiáltványa így szól:
1910. év március hó 8-án a turini Chiarella színház színpadán, 3000 emberből álló közönség — művészek, íróemberek, diákok és kíváncsiak előtt hirdettük ki első kiáltványunkat, egy heves és lelkes támadást, mely magában foglalta minden utálatunkat, mélységes megvetésünket és lázadásunkat a közönséges ellen, az akadémikus középszerűség ellen és mindennek az őrült kultusza ellen, ami régi és ami szúette.
Ez jelentette a mi csatlakozásunkat a futurista költők mozgalmához, melyet egy évvel ezelőtt F. T. Marinetti a Figaro hasábjain megindított. A turini csata legendás hírű maradt. Majdnem annyi ökölcsapást, mint eszmét cseréltünk itt, hogy megmentsük az olasz művészet zsenijét a végzetes haláltól.
És íme ezen rettenetes küzdelemben egy pillanatra elhagyjuk a csatateret, hogy műszaki szabatossággal terjesszük elő tervünket a festészet megújhodásáról, melynek fényes és diadalmas tanújelét adta a milánói futurista képkiállításunk.
A mi folytonosan növekvő igazság iránti vágyunk nem elégedhetik meg többé a formával és színnel oly értelemben, mint ahogyan azt eddig felfogták.
A mozdulat, amit mi vászonra festeni akarunk, nem lesz többé az egyetemes mozgásnak egy megrögzített pillanata, hanem egyszerűen maga a mozgás érzete.
Lényegében minden mozog, minden rohan, minden változik a legnagyobb gyorsasággal. Egy körvonal sohasem áll mozdulatlanul előttünk, hanem szünet nélkül majd feltűnik, majd elvész és a recehártyán a képnek egy állandó benyomását adja, a tárgyak mozgás közben megsokszorozódnak, egymást követve eltorzulnak, mint a gyors rezgések a térben, melyet befutnak. Eszerint egy vágtató lónak nincs négy lába, hanem húsz és mozgásuk háromszögalakú.
A művészetben minden megállapodásszerű. Semmi sem feltétlen a festészetben. Az ami igazság volt a tegnap festői szemében, máma nem egyéb, mint tévedés. Példának okáért kijelentjük, hogy egy arcképnek nem kell szükségképen hasonlítania eredetijéhez és hogy a festő magában hordja a tájképeket, melyeket vászonra akar festeni.
Hogy egy emberi alakot megfessünk, nem kell őt magát lefestenünk; hanem meg kell neki adnunk az őt burkoló egész légkört.
A tér nem létezik többé. Valójában az utca esőtől ázott burkolata a villamos lámpák fényében, mérhetetlenül egész a föld közepéig vájódik. Kilométerek milliói választanak el a naptól; ez azonban nem akadályozza meg, hogy az előttünk álló ház ne legyen a nap korongjába foglalva.
Vajjon ki hisz még a testek átláthatatlanságában, most midőn kiélesedett és megsokszorozódott érzékeink már felfedték' a médiumok homályos jelenségeit? Miért feledkezzünk meg műveinkben látásunk megkétszerezett erejéről, mely hasonló eredményeket képes felmutatni, mint az X sugarak?
Elegendő, ha a számtalan példa közül csak néhányat választunk, állításaink igazságának bebizonyítására. A 16 személy mely Önök körül van egy robogó autóbuszban, egyidejűleg egynek, tíznek, háromnak, négynek tűnik fel; mozdulatlanok és mégis helyet változtatnak; jönnek, mennek, rohannak az utcán, hirtelen elnyeletve a nap sugaraitól, majd visszatérnek, helyet foglalnak Önök előtt, mint az egyetemes mozgás állandó szimbólumai.
Hányszor látunk az ember arcán akivel beszélgetünk egy lovat, mely messze az út végén halad. Testünk besülyed a pamlagba, melyen ülünk és a pamlag testünkbe hatol. Az autóbusz belehatol a házakba, amelyeket útjába ér és viszont a házak az autóbusz felé szaladnak és összeolvadnak vele.
A képek szerkezete eddig ostoba módon hagyományos volt. A festők a tárgyakat és személyeket mindig előttünk beállítva ábrázolták. Mi ezentúl a szemlélőt a kép közepébe helyezzük.
Valamint az emberi lélek minden birodalmában a tisztán látó egyéni kutatás elűzte a dogma sötétségét, úgy kell. hogy a tudomány éltető árja minél előbb a festészetet is megszabadítsa az akadémikus hagyománytól.
Mi minden áron be akarunk hatolni az életbe. Napjaink diadalmas tudománya megtagadta múltját, hogy annál jobban megfeleljen korunk anyagi szükségleteinek: azt akarjuk, hogy a művészet is megtagadva múltját végre megfelelhessen a bennünket éltető szellemi szükségleteinknek.
A mi megújhodott felfogásunk arra késztet bennünket, hogy az embert úgy tekintsük, mint az egyetemes élet központját. Az ember fájdalma épp úgy érdekel bennünket, mint egy villamos lámpa fájdalma, mely szenved görcsös feljajdulásaiban és kiált a színek leg-szívettépőbb kifejezésével. A korunkbeli ruhák vonalainak és redőinek összhangja épp oly megkapó és szimbolikus erővel hat érzékeinkre, mint ahogy a meztelen test hatott a régiek érzékeire.
Egy futurista kép új szépségeinek a felfogásához és megértéséhez szükséges, hogy a lélek megtisztuljon, kell, hogy az emberi szem letépje magáról az atavizmus és a kultúra fátylát, hogy végre mint az egyedüli ellenőr a természetet tekintse és ne a múzeumokat.
Mihelyt ezen tényt elfogadják, könnyű lesz belátni, hogy a barna színek sohasem alkották bőrünk elemeit; belátják, hogy a sárga ragyog a húsunkon, a vörös fellángol benne és zöld, kék, ibolya millió kedves és gyönyörteljes bájjal lejtenek rajta.
Hogyan is lehet még az arcot rózsaszínűnek látni, midőn életünk az éjszakázás által megkétszereződve megsokszorosította színérzékünket.
Az emberi arc sárga, piros, zöld, kék és ibolya. Egy asszony sápadtsága, aki egy ékszerüzlet kirakatát bámulja, sokkal élénkebb színpompával bír, mint az ékszerek csillámló tüze, melyeknek ő az elbűvölt pacsirtája.
Felfogásunkat a festészetben nem hallgathatjuk el tovább. Azt akarjuk, hogy ezentúl táncoljon és ujjongjon vásznainkon, mint a süketítő győzedelmes harsonák szava.
Félhomályhoz szokott szemeink nemsokára megnyílnak, a világosság legnapsugarasabb látványától. Az árnyékok, amiket mi fogunk festeni, ragyogóbbak lesznek, mint elődeink fényei és képeink a múzeumok képeivel szemben felragyognak, mint a vakító nap ellentétben a sötét éjszakával.
Levonjuk a következtetést, hogy manapság nem létezhetik festészet divizionizmus nélkül. Nem egy eljárásról van szó, melyet tetszés szerint el lehet sajátítani és alkalmazni. A divizionizmusnak egy modern festő számára veleszületett komplementárizmusnak kell lennie, melyet mi lényegesnek és szükségesnek nyilvánítunk.
Valószínűleg azzal támadják majd művészetünket, hogy dekadens és kínosan mesterkélt. De egyszerűen az a válaszunk, ellenkezőleg mi egy új, megszázszorozódott érzékenységnek az úttörői vagyunk és a mi művészetünk duzzad a természettől és erőtől.
Kijelentjük, hogy:
1. Meg kell vetni az utánzás minden nemét és dicsőíteni az eredetiség minden formáját;
2. Feli kell lázadni "az összhang" és "jóízlés" szavak zsarnoksága ellen, e túlságig nyulékony kifejezések ellen, melyekkel Rembrandt. Goya és Rodin műveit is könnyen szét lehet rombolni;
3. A műbírálatok fölöslegesek, sőt károsak;
4. El kell vetni minden mostanáig használt módot, az acélos, gőgös és sebesség lázában forrongó életünk kifejezésére;
5. Az "Őrült" elnevezést, mint megtisztelő címet kell tekintenünk, mellyel elnémítani igyekeznek minden újítót;
6. Az emberrel veleszületett komplementárizmus feltétlen szükséges a festészetben, mint a költészetben a szabad vers és a zenében a polifónia;
7. Az egyetemes mozgás úgy ábrázolandó a festészetben, mint a mozgás érzete;
8. A természet visszaadásának módjában mindenek fölött az őszinteség és szüziesség szükséges;
9. A mozgás és fény a testek anyagiasságát megsemmisítik.
Harcolunk:
1. Az aszfalt-színek ellen, melyekkel az idő patináját igyekeznek kierőszakolni modern képeken;
2. Laposan festett, felületes és elemi archaizmus ellen, mely utánozza az egyiptomiak vonalas modorát, lealacsonyítva a festészetet egy erőtlen, gyerekes és nevetséges sintézissé;
3. A szecesszionisták és a függetlenek hamis kultusza ellen, mely új akadémiákat létesített, melyek csak oly részletezők és modorosak, mint elődeik;
4. A meztelen ellen a festészetben, mely szintén oly undorító és unalmas, mint a házasságtörés az irodalomban.
Magyarázzuk meg az utolsó pontot. Semmit se tekintünk mi erkölcstelennek; a meztelen egyhangúsága az, amely ellen harcolunk. Azt llítják, hogy a tárgy mellékes és minden az előadás formájában rejlik. Helyes. Mi is elismerjük. De ez ötven évvel ezelőtt volt csak feltétlen és megtámadhatatlan igazság, de ma többé nem az; azon pillanattól kezdve, mióta a festők, megszállva az őrületes vágytól, hogy maitresseik testét közszemlére állítsák, a meztelen műtárlatainkat rohadt sonkák vásárjává tette.
Mi követeljük tíz éven keresztül a meztelennek a festészetből való teljes kiküszöbölését.
Umberto Boccioni Milano
Carlo D. Carra Milano
Luigi Russolo Milano
Gino Severini Paris
Giacomo Balla Róma
A múlt század találmányain, azaz új igazságain és tévedésein tesznek túl. Minél nagyobb igazság birtokába jutottunk, annál nagyobb tévedéseknek vagyunk kitéve; ez a nem exakt találmányok természetszerű tüneménye.
A múlt század hetvenes évei nagy feltalálóinak, az impresszionistáknak igazságai szülték a temérdek tévelygőt. Ez a tévelygés addig szokott tartani, míg az emberiség meg tudja érteni az új nagy igazságokat, azok vérévé válnak és egészséges vérkeringését többé nem zavarja a tévedés. Minél nagyobb és értékesebb az új igazság, annál hosszabb az idő, míg ez az új igazság az emberiség természetévé, világfelfogásává vált, anélkül azonban, hogy exakt alakot vett volna fel.
Manapság rendelkezésünkre áll egy új műszer, a tudomány, melynek segítségével exakttá tehetjük a képzőművészetek új igazságait is.
Ma, midőn életünk annyira megsokszorozódott, megfigyeléseink annyira túlfinomodtak, érzékszerveink felmondják a szolgálatot és a tudományt kell segítségre hívni, hogy szerveinket fokozott finomsági! megfigyelésekre képesítsék.
A teremtő zseninek alapját és lényegét képezi az egyén rendkívüli érzékenysége és felfogási képessége a természet és élet nyilvánulásaival szemben, ezt kiegészíti a teremtő erő.
Ma a tudomány lett a műszer a zseni kezében, mely rejtettebb igazságokhoz vezeti teremtő erejét. Nem tagadom a zseni hatalmát, hiszen grafostatika nélkül építették meg az épületek remekét, a görög templomokat, ma azonban a vasszerkezetek és vasbeton korában a tudomány műszere, hogy ne mondjam új érzékszerve a zseninek, mely nemcsak óvja a tévedésektől, hanem új művészi lehetőségek felé vezeti.
A filozófia a matematikusok és természettudósok monopóliuma lett és senkinek sem jut eszébe, hogy orvosi tudományok ismerete nélkül hozzá merne nyúlni a pszichológiához. A képzőművészetek esztétikájának műszere a természettudomány, mely nélkül valódi esztétikát nem lehet teremteni. Nagy természettudósok hozzányúltak e kérdéshez, de sajnos, saját bevallásuk szerint esztétikai és műtörténeti ismereteik hiányos volta miatt csak nagyon bátortalanul mozogtak e téren. Nem úgy mint társaik, akiket a természettudományok ismeretének teljes hiánya leg-kevésbbé sem gátol új igazságok mérlegelésében, sőt teremtésében.
Szép, de csak kétes értékű lehet az esztétika természettudományok ismerete nélkül, sőt néha még a művészet bizonyos fokára is emelkedhetik, amit mi az esztétika annyira elterjedt lírájának, vagy a műtörténészek által kultivált epikájának nevezhetünk, azonban sohasem emelkedhetik a tudományok tudományává, a művészetek művészetévé: filozófiává.
