JEGYZETEK A MŰVÉSZI ALKOTÁS FOLYAMATÁRÓL
Kevés érdekesebb téma kínálkozik elmélkedésre, megbeszélésre, mint a művészi alkotás folyamatának mikéntje.
Sok csínja-bínja, ága-boga van s amily fáradtságos és vesződséges, épp oly hálás, sőt élvezetes erről elmélkedni annak, ki már az élettapasztalatok által is feljogosítva, mint tengerről jött hajós közvetlen tudomással bír a szirtek és zátonyokról, melyek léptennyomon fenyegették, míg révbe vezethette hajóját. A műterem a maga csendes mivoltában tulajdonképpen a küzdelem tere, melyet az alkotó művész az alkotás sikerének érdekében folytat: eszmével, anyaggal s mindamaz elemekkel és dolgokkal, melyekre alkotásának szempontjából szüksége van.
A küzdelemhez fegyverek kellenek s ezeknek használatát ismerni kell a feladathoz mérten. Alkotásról s alkotó művészről lévén szó, szükségesnek vélem az esetleg felmerülhető félreértés elkerülése végett, közbevetőleg, egyet-mást megjegyezni.
Alkotó művész voltaképpen az, kinek van saját eszméje, gondolata, ötlete, érzése, hangulata, melyet az ő legsajátosabb egyéni, művészi nyelvén színekben, formában megvalósít.
Véle ellentétben az utánzó művész áll, aki mindent a már mások által alkotottakból kölcsönöz, legyen ez gondolat, érzés, ötlet vagy hangulat.
Az első önmagából s a természet örökké zajgó mozgó nagy tengeréből merít; az utóbbi a már megépített tartányokból, másoktól elraktározott vizéből.
Hogy melyik üdébb, igazabb s közvetlenebb, fölösleges bizonyítanom.
A művészi alkotás leglényegesebb tényezője az eszme, a gondolat, vagy, mondjuk, a tárgy. Tehát első sorban az, amit az alkotó mondani, kifejezni, megörökíteni akar. Érzések, behatások, átélt helyzetek oly módon hatottak lelkére, hogy annak titkos műhelyében, ellenőrizhetetlenül minden megfigyelés s elemzéstől, megszületik az eszme, a gondolat s létjogot követel. Mint imperativum áll elő s a megvalósításra sarkalja a művészt. És megkezdődik a küzdelem, látható, határozott formába önteni úgy és akként az eszmét, amint lelkében él. Azzal az igazsággal, azzal a mélységgel s erővel, amint jelentkezett.
Vázlat vázlat után lát napvilágot s míg az egyik túlfellengős, a másik tán kissé lapos s köznapias; íme már jelentkezik az első stádiumnál is a Scylla és Charibdis. Már itt vannak a szirtek s a zátonyok. A tehetség a lélek titkos tárházából komoly küzdelem közepette, mint bányász a nyers ércet, hozza elő az alkotás szellemi kellékeit.
Mi minden játszik közre, segít a küzdelemben tűnő árny, tovarezzenő fény, egy-egy színakkord: határozott vagy elmosódó forma, szinte lehetetlen megmondani.
Tehát itt van, tegyük fel, az eszme, a tárgy, mint kép, határozott arányú síkon s mint szobor bizonyos alakban. De még csak nagyban és egészben.
A szemlélő megérti, megérzi az eszmét, a gondolatot, lelkére hat a közvetlenség megnevezhetlen varázsával, de ez aztán jórészt minden.
Az alkotásnak, mely egy bizonyos benső küzdelem folytán létesült, van egy határozatlan bája, mint a gyümölcsnek a hamva, frissescge. Közvetlen a lélekhez szól, mert a lélek benső alkotása. Olyan, mint a kis gyermek a nevelés előtt, közvetlen, ártatlan és igaz. A művész nézi, vizsgálja s aztán mintegy szorongva felsóhajt: Ha ilyen lenne s mindez megmaradna a kivitelben is!
Az eszme megvalósítása hosszú, göröngyös út, hánynak, de mennyinek az igazán érzők, de kevés akaraterejűek közül, szívük vérével öntözött.
A természet pozitív adataira van szükség, hogy e gondolat tényleg megvalósuljon. Mindazon analóg természeti adatokat össze kell hogy gyűjtse a művész tanulmány alakjában, melyek tárgyával kapcsolatosak.
És itt a tehetség mellett, a művészi tudás, szorgalom, akaraterő, kitartás és ami egyik legfontosabb tényező: az ítélőelme élessége, erős értelmisége, föltétlenül osztozkodnak a munka oroszlánrészében. Hány tanulmányt készített a művész, mely magában teljesen megfelelt s midőn a mű szervezetében egészszé alakítani akarja, a renitens elem fölmondja a szolgálatot. A szín, a forma, az előadási mód s a stílus tekintetéből, más és ismét más szempontból kell hogy tanulmányozza, úgy a tárgyat, mint használja az anyagot. Gyakran a felsorolt kívánalmak szempontjából használható a tanulmány-anyag, de csorbát szenved mindannak dacára az eszmei tartalom.
A majdnem sziszifuszi munkát újból kell kezdeni. A primitiv emberek tisztán az intuíció alapján állva, a legelső kínálkozó természeti motívumot, több-kevesebb szerencsével rögtön alkalmazzák műveiken. A sokféle heterogén elem szaggatottnak, ízléstelennek és stílusnélkülinek mutatja a művet. Az alkotásnál, műfajának megfelelőleg, kell szerves egészbe kapcsolódniuk a felhasznált elemeknek. A formai ritmus, a folthatás, a színek harmóniája, kontraszt hatása, bizonyos részek erősebb, nyomatékosabb hangsúlyozása; mind oly fontos tényezők, (a szabatosság s a faktúra egységétől eltekintve), melyek rendkívüli módon játszanak közre a siker érdekében.
S ha mindeme és részleteikben még bonyoló-dottabb tényezőkkel számolt is az alkotó művész fönnmarad egy lényeges szempont respektálása s ez az, hogy mindama fáradságnak, küzdelemnek, keresésnek, ítélkező töprengésnek nem szabad nyomot hagynia ez alkotáson. Annak könnyen, magától termettnek kell jelentkeznie olyképpen, mintha ez magától értetődnék.
Az utóbbi kívánalomnak megfelelni, komoly és kimerítő megoldás mellett, egyike a legnehezebb dolgoknak. Rubens, a nagy művész-zseni is, így nyilatkozik néha tanítványai előtt: "nincs nehezebb, mint a fáradtságot elrejteni".
De jól értsük meg, nem a technikai vagy a nyers anyaggal való küzdelem fáradtságát kell ez alatt legelső sorban értenünk. Mindezeken aránylag könnyen és bátran siklik át, lévén kitűnő előfogatja a routin s a tapasztalás képében.
Hogy egy konkrét példával világítsam meg a mondottakat s olyanra hivatkozzam, kit ifjúkoromban ismertem is s néhány alkalommal hallottam: expressis verbis, saját nyilatkozatát: Schwind a német mesék nagy interpretátora említette beszélgetés közben, hogy mily sok ügygyel-bajjal jár a Melusina-ciklus némely jelenetének megalkotása.
Egy naiv Piloty-tanítvány megjegyezte erre:
- Kérem, a dolog igen egyszerű, az ember, ha megkomponálta, modelleket állít s azok után lefesti a képet.
Schwind hamiskásan mosolygott s aztán egyik legtalálóbb megjegyzését mondta a Piloty-iskolára:
- Kedves barátom, maguknak igen könnyű, veszik a szokásos Wallenstein-csizmát és hozzá ragasztják a sablonos katasztrófát s aztán ha a kép elkészült: az a legnagyobb katasztrófa.
E megjegyzés után joviális modorában folytatta megjegyzéseit a tárgyról. Itt van a Melusina s a vízi tündérek játéka a titkos barlangban. Tündérek, szép nők, életkedvtől vidáman, a csobogó, locsogó habok közt körülrajongják kedves társnőjüket, kit évente egyszer szabad látniok. A képből életkedvnek, pajzánságnak, játszi könnyedségnek kell kisugárzani. Ha mindezt nem magam intézem el s nem az én fejem fáj mindezért elsősorban mit várjak e szerencsétlen modelltől, a ki nagy unalmában folyton az óra-mutatót nézi s kétségbe van esve, hogy milyen lassan halad. A természet (a modell) néhány megbízható adattal szolgál, de ez aztán minden. Az élő természet kedves barátim, mely szabadon, önkénytelenül rajzik köröttünk, az tanít meg sok mindenre. Lássák, ez a Mici kisasszony (a kávéház egyik pincérnője) az ő gyors mozdulataival, sokszor véletlenül olyan megoldásokra vezetett, minőket ezerszer agyonkínzott modellek sohasem produkálhatnak.
Legfontosabb mindenekelőtt azzal jönni tisztába a művésznek (s itt az. önismeret végtelenül fontos), hogy vajjon a tárgy megfelel-e egyéniségének? E részben igen sokszor hibáznak kitűnő művészek is. Ismertem egy német művészt Rómában, ki évek hosszú során festett egy jelenetet a trójai háborúból. Soká komponálta, sokat tanulmányozta s mikor évekig készen állott, még néhányszor átfestette. S a kép mindig rossz maradt. Alapjában volt elhibázva, nem harcoló görögök és trójaiak voltak ezek, hanem pózoló vén professzorok és szinészdirektorok. A kontemplativ, lírai hangulatokra hajló kedély sohasem fogja a vehemens harcias temperamentum körét átérezni. A tárgy s az egyéniség teljes harmóniája már fél sikert jelent. A talaj, melyből a mag kicsírázik, mindama kelléket kell hogy bőven nyújtsa, mely a növény dús tenyészetéhez szükséges.
Aki maga is erősen érzi az energikus mozgásokat, már néhány első vonásában bizton rögzíti azokat; kevésbbé, vagy éppen nem fogja zavarni őt a modell tunya ihlettelensége s a kivitelnél a vázlaton tomboló benső életből kevés megy veszendőbe.
Más példa. Egy pozitív, józan, szárazkedélyű ember sohasem fog a sejtelmes titokzatos hangulatokkal s az ezekből fejlett témákkal boldogulni. Bármint erőlködjék is, a tárgy úgy elsiklik, mint gyermek kezéből a fürge pisztráng.
A szerencsés művészi epochák egyik főjellege az, hogy a tehetségek legtöbbnyire megtalálják a megfelelő tárgyakat. A hollandi művészet nagy korszakában, a nagy és kis mesterek csodás biztossággal választják és alkotják a tehetségüknek megfelelő dolgokat. Bizonyos intuitiv józansággal óvakodnak olyanba fogni, ami nem fakad közvetlenül érzésükből, lelkűkből.
Az avatott szemlélő, ki biztos tekintettel vizsgálja a gyűjtemények műveit, javarészt megtalálja azokat, hol a művész és tárgya teljes harmóniában állanak.
És itt, hogy kissé distingváljunk, ismét a művészről kell egyet-mást elmondani.
Vannak tehetségek, kik csakugyan művésznek születtek s ez lépten-nyomon megnyilatkozik alkotásaikon. Viszont nagy művészi nevekre bukkanunk a műtörténetben, akik épp úgy lehettek volna más pályán is számottevők. Alkotásaik hidegen hagynak s nem szólnak úgy lelkűnkhöz, mint ama kis mester közvetlenségével, igazságával.
Hogy példát említsek, itt van Le Brun, Poussin s velük szemben a hollandi kis mesterek fényes gárdája.
Ezeknek művei igaz, közvetlen leiekből fakadt, amazoké, bár monumentálisra törekvő, csak üres dekorativ alkotás.
A Louvre egyik nagy termében, hol a tizenhetedik s tizennyolcadik század francia mesterei láthatók, figyelmemet csak egy kisebb kép kötötte le: kovácsműhelyt ábrázol a kép, pár toprongyos alakkal a tűz világánál. Körötte függnek Le Brun, Poussin s az akkori nagyságok hatalmas méretű vásznai. S a kis kép ereje, igazsága, közvetlensége leveri valamennyit. Nevét már elfeledtem, de története érdekelt s egy monográfiában siralmas vége is említve van e szegény művésznek. Képet eladni futott a sáros utcán s egy fordulónál valamelyik udvari nagyság kocsija taposta el.
Bármily nehézségekkel járjon is az alkotás, a művön ennek nem szabad meglátszani. A kezdet kezdetén ennek egyik legfőbb biztosítéka az, ha a művész alkotásának tárgyával teljes harmóniában áll.
A tárgy, az alkotás lelki világa, érzésileg szoros nexusban kell hogy álljon az alkotóval. Egy szobrász például, ki vásott vén kópé, minden hájjal megkent imposztor s erkölcsileg sülyedt élvhajhász, az ártatlanság szobrát etikai benső tartalommal soha sem volna képes úgy alkotni meg, mint Messalináét.
A "nosce te ipsum" elvét követve, sok keserű csalódástól s hiábavaló fáradságtól megkímélheti magát a művész.
A művészi alkotás, a maga befejezettségében, küzdelemmel jár, a küzdelemre pedig nevelve kell lenni. Az egyén morális és akaratereje, fegyelmezettsége a tehetség mellett is fontos szerepet játszanak. Nem az iskola neveli erre a művészt, ez csak többé-kevésbbé hasznos általános utasításokat s eljárásokat ad.
Legerősebb tanítómester a nagy természet s ha megismerte erejét és képességeit, az alkotó művész önmaga.
A művésznek született tehetség, már a kezdet kezdetén érzi ezt s folyton saját érzése után indulva, egyéniségének megfelelő kifejezési módokat keres.
Legtöbbször hadban áll az akadémiai filiszter-világgal s apró-cseprő művészeti házi dogmáit a tanároknak (hacsak nem alapos s hasznos nézetek) nem respektálja.
Az apró akadémiai zsarnokocskák, kik szűk látkörükön belül mindent egy kaptafára szeretnének húzni, természetes ellenségei a valódi, önálló tehetségnek.
Az akadémiák úgynevezett mesteriskoláit, hacsak nem konciliáns, széles látkörű művész vezetése alatt állanak, a valódi erős tehetség csak olybá tekinti, mint átutazó a hotel-szobát. Legtávolabbról sem hasonlíthatók össze a régi nagy mesterek műhelyeivel, hol mester és tanítvány együtt működve, hasznos tradíciókat sajátíthatott el; látva legkezdetétől befejezésig a művet, melynek rendeltetését is alkalma nyílt megismerni.
A közönséges filiszter-felfogás szerint, mely még bizonyos művészi körökben is otthonos, ha valaki évekig ült valamely akadémiai mester iskolájában s ott bizonyos dresszurára tett szert, bizonyos olcsó routint hozott el s némi sablonos eljárásról fogalma van, azt mondják: tanult, képzett művész. De voltaképpen csak úgy van, mini a fiakkeres ló a szemvédővel, halad egy irányban, amint a kocsis igazgatja s ha leveszik a szemvédő bőrt, a szabad mezőre bocsájtják, teljesen tájékozatlan. A valódi tehetség, hacsak bizonyos fokú önismereltel is rendelkezik, legelőször arra jön rá, hogy miként is kell neki magát képeznie. Megkeresi azt az egészséges s neki való szellemi táplálékot, melyből erősödni, izmosodni fog.
A művésznek mindenekelőtt a kombinativ értelmet kell fejleszteni s az ítélőképességet önmagával szemben is objektiv színvonalra emelni.
Az elmét folyton éber tevékenységre kell szoktatni, mert a gondolatbeli lustaság első sorban sírásója az alkotó tehetségnek. A művészi tehetség egyik jellegzetes tulajdonsága az, hogy mindig és mindenütt gyűjti benyomásait, megfigyel, analizál, önkénytelenül is tanulmányoz s ez az idők folytán annyira vérébe megy át, hogy az legkevésbbé sem fárasztja ki.
Míg a flliszter-piktor csak a műteremben él hivatásának s a festőkabáttal leveti a produkálót is, addig a valódi művész a műtermen kívül végez sokszor láthatatlan, de néha igen intenzív munkát.
Nem elég csak a napi munkát, mint a fizetett hivatalnok, elvégezni, szükséges egyéb, nem éppen speciálisan a folyó alkotásra vonatkozó tanulmány is. A francia művészeknél tradicionális jó szokássá vált természet után tanulmányokat készíteni, kizárólag a gyakorlat szempontjából.
Ez körülbelül megfelel annak, mint ha a zeneművész skála-gyakorlatokat végez. A készültséget fokozza s a művész álláspontját a felhasználandó természeti jelenséggel szemben erősíti. Ez javarészt minden, mit az ilyes tanulmánytól várni lehet.
De a művésznek másnemű tanulmányokra is van szüksége. Hogy például kifejezési módját nemesítse, ritmus-érzékét fejleszsze, ízlését választékosabbá tegye, okvetlenül összehasonlító alapon kell tanulmányoznia. S e célra bő anyagot szolgáltainak a nagy és kisebb mesterek alkotásai. Nemcsak hasznos, de élvezetes is ez a tanulmány, ha bizonyos programm szerint s a kellő rendszer megtartásával végzik.
A szempontok sokfélesége, melyből a korszakok alkotásai áttekinthetők, megkívánja, hogy a tanulmányozó precizirozza a célt, mit e tanulmánynyal elérni óhajt. A lényegest, a fődolgot válaszsza cl a mellékestől s az aprólékos egyéni szempontokat ne engedje zavarólag hatni. Amellett tisztában kell lennie azzal, hogy mely művészi alkotást minő alapon hasonlíthat össze egy másikkal. Tegyük fel például, hogy egyazon tárgy felfogása s egyazon feladat megoldása szempontjából hasonlít össze egy quattrocentista mestert valamely dckadens művészével a tizenhetedik századnak. Minő az elmélkedésre gazdag anyagot segít felszínre a mélyreható megfigyelés! A primitiv mester benső lelki gazdagsága, puritán ősereje, igazságának erős tudatában mellőzve a külső hatás.minden eszközét, ellentétben a dekadens ügyeskedésével s a külső hatás raffinait erőltetésével, melz csak a belső üresség leplezésére szolgál. A főszempont sokszor a dolog folyamán mellékszempontokat mutat, nem kevésbbé érdekesen tanulságosakat.
Gazdagon jutalmazná a fáradságot a színező s rajzoló mesterek formanyelvezetét hasonlítani össze analóg s heterogén tárgyaik szempontjából.
Vannak tanulmányterek, hol a festészet a szobrászattal szomszédos. Egy alkalommal (nem itthon történt) kénytelen lévén valamiről (mint tanulmányról) beszámolni, Ghiberti drapéria-rendszerét a dekorativ elem uralkodó szempontjából a florenci Baptisterium bronzkapuján vettem elő. A kutatás folyamán a tárgy végtelenül gazdag hegyvidéknek bizonyult, mely rejtett és sokfelé ágazó ösvényeivel s alakzataival a két testvérművészet territóriumára terjedt ki.
Az alkotó művésznek más szempontból is kell ismernie a műtörténelmet, mint azoknak, kik speciálisan azzal foglalkoznak. Az ő szempontja, fölfogása e tárgyban mindig elevenebb, mélyrehatóbb s a természettel konfrontáló kell hogy legyen.
Ha Rubens eszejárását, mint alkotó nagy művészét, megismertük, bármely újabban felbukkanó müvével hamarább tisztában vagyunk, mint az okmányokkal bizonyítgatók s az életrajzi adatokból pepecselve dolgozók bármelyike.
Óriásilag gazdag tanulmányanyagot nyújt a valóban monumentális s a csak dekorativ meghatározása az alkotó művész által használható szempontból.
Sokat sokféleképpen írtak a kompozícióról s törvényeiről. Teljesen meddő munka volna bárkinek is ezek után indulnia. Jól mondja Madách az efféle dolgokra az "Ember tragédia"-jában: "nyűgül talán, de szárnyakul soha: egy törpe kornak az abstrakció."
A művész érzékét kell hogy képezzék a nagy mesterek alkotásai a természet révén kompozíció elveire nézve is.
Legigazabb s legszebb a kompozíciónak ama módja, a hogy a természet komponál. A benső intenció mindig harmonikus a külső megnyilatkozással; logikus minden részében, önkénytelen és sehol és sohasem erőszakolt. Bármely jó momentfénykép, melyet a megörökítettek tudta nélkül készítenek, bőséges bizonyítékát nyújtja az előbb mondottaknak.
Az ily pillanatnyi fölvételek a gondolkozó művésznek becses felvilágosítást nyújtanak igen sok tekintetben.
Mint kezdetben említettem, sok ága-boga, csinjabinja van az alkotás munkájának; hogy ezzel egyénenként ki ki hogy boldogul, a költő szavával lehet csak rá felelni: "kinek miként aduk az istenek''.
KACZIÁNY ÖDÖN
