Lányi Dezső, Művészet, 1912

Tizenegyedik évfolyam, 1912 | Nyolcadik szám | p. 302-311.

LÁNYI DEZSŐ

Ha művészi étappejaiban eljutott volna már ahhoz a korhoz, amely a fiatalság lázából, nyugtalanságából csak műtermi maradékokat - kezdőévek dédelgetett emlékét - - őriz meg, ha már odaért volna, ahol a kész pályák útja rég maga mögött hagyta az élet- és művészethivatás nagy elintézéseit, sok-sok feladatát: az ifjúságát, gyermekkorát írnám meg. Azt a gyermekkort, amely egyformán mindnyájunké, amely egyformán szomorú és örömtelt emlékeket rakosgat el a késői férfikor visszaemlékezésének, de amely mégis annyira különélő emléke mindnyájunknak. Az ifjúságát, zabolátlan és felelősségtelen - minden ifjúság az — gyermekkorát írnám meg, hogy oeuvrejének egymáshoz fűződő, egymásból kiinduló részlegességeit s hogy magának az egész oeuvrejének szintézisét is megéreztessem. Vallom - - hitem és az életből ellesett meggyőződésem - - hogy a belső és külső eseményektől, éleményektől nagyon szaturált ifjúság az élet későbbi korainak titkos ösztönökkel, racionális konzekvenciákkal adja tovább az ifjúság egész tartalmiságát.

Az ifjúságát sajátos energiákkal telt gyermekkorát akkor kellene megírni, amidőn minden kísérletezés, keresés, magáratalálás rég messze mögötte lesz majd. Az ifjúsága és művészi pályájának mai útjelzője között még csaknem határolódik a mesgye és mégis ott kell kezdenem, ahol szobrászi pályája kilendül ebből a sajátos ifjúi forrongásból, máig terjedő munkásságának egész summázását oda kell visszakoncentrálni: hogy emberi és művészi értékelését — elválaszthatatlan egység nála -tisztán adjuk, hogy biztos tekintettel kövessük, megértéssel, tudomással vegyük azt a fordulatot, amelyre csak most készült, nem a magát rászánás előre elintézett szisztémájával, hanem művészi törekvéseinek kikerülhetetlen ösztöneivel, egy magától adódó, de intuitiv érvekből fakadó elhatározásból.

Energia: nem az egymástól elkülönített cselekedetek kivitelének energiája, hanem egész, csaknem fizikai életre koncentrált ereje ebben az egy szóban fejeződik ki: ifjúságában. Már itt kívánkozik annak a logikának a megállapítása, amely nyitjára vezet szobrászi pályája első éveinek a felfogására. Ez az energiafölösleg, melyet a sok küzdés sem tudott elnyomni benne, amely ifjúkori cselekedeteinek csaknem minden rugóit mozgásba hozta, a kezdő éveken túl is jó ideig szinte áttransz-ponálódik plasztikai felfogásának ösztönévé. A mozgás, mint valamely cselekedetnek akár kiindulása, egymáshoz tevődése, vagy befejezésének pillanatnyi rögzítése érdekli leginkább azokban a stúdiumokban, amelyeket eleinte csinál emberi testről és állatokról. De ezekben még távolról sem sejti meg a mozdulathatásnak a formán, vonallendületen végig uralkodó Rodin értelemben magyarázható monumentalitását.

Beéri, ha az erőnek, cselekvést végező energiának valamely gesztus a beszédes kifejezője, vagy ha benne az egész testi konstruktió részt is vesz, az energia és erő hangsúlyozása még nem a plasztikai nyelven szól hozzánk. Lehajol egy alakja, hogy valamely súlyos tárgyat emeljen föl: zsákot kapjon a vállára, vagy egy nehéz tárgyat mozdítson el a helyéről: minden komponense adva van a test ezen akciójának, de a szobrászi elgondolás gyönyörködve válogathat közülök; a formák külön-külön akarják adni magukat, amellett mindegyik forma erősen hangsúlyozza a közös organizmusba való tartozandóságát: mennyi izgató, szobrásznak való meglátás kínálkozik itt együtt! És mégis, mindezt még nem érzi meg akkor, túltengő temperamentuma, az ifjúságából magával között józan robusztussága csak az erő hatását keresi a plasztikában. Ezek a mozdulatok és gesztusok még nem a forma szuverén nyelvén beszélnek, hanem az erőnek szobrászi materiába --kő vagy terrakotta - - való átvitelét és visszaadását jelzik csupán.

Van ebben az ifjúságban, a Lányi Dezső ifjúságában sok olyan momentum, amely szobrászi ösztöneiben jó hosszú ideig révélai emlékezéseket.

Baánban született. Ott jár iskolába, sógora azután Pozsonyba viszi, hogy a kereskedelmi iskolát ott végezze. Közben mint kőműves is megpróbálkozik rövid ideig. A pozsonyi tartózkodás azonban sehogy sincs ínyére s csakhamar meg is szökik s egy krajcár nélkül kerül Pestre. Családjának egyik tagja az ipariskola építészeti szakosztályára akarja beíratni, de ott már nincs hely s a faipari szakra iratkozik, ahol különösen a mintázás érdekli első sorban. Az ipariskolát is otthagyja s az iparművészeti iskola szobrászati osztályába véteti föl magát s Mátrai tanár lesz első mestere.

Még el sem végzi iskoláit, amikor három évre katonának hívják be. Közben egy évi szabadságot kér, most már minden vágyával a szobrászat felé vonzódik. Nyugtalan temperamentuma Bécsbe hajtja, ahol tovább folytatja azt a nehéz küzdelmet, amelyre a megélhetés kényszeríti s amelyből Pesten is annyira kivette részét. Nappal mindenféle munkát vállal, hogy megélhessen, este szorgalmasan eljár a bécsi művészi akadémiára. Amikor ismét visszajön s elvégzi katonáskodását, Fiuméba megy. Súlyos nélkülözések között egy nap beáll szénügynöknek s nyugodtabb napok virradnak rá. Rövidesen itt sincs maradása, lekerül Triesztbe s ott próbálkozik meg a szerencsével. Naphosszat ott bolyong a kikötőben s nézi a hajókat. Egy nap látja, hogy egy nagyobb kereskedelmi hajón fapajzsokat, cifraságokat faragnak a hajóácsok. Ajánlkozik s egy pár óra alatt elkészül egy napra való munkával. "Maradjon hajóácsnak, sokra viheti" - ezzel bíztatja az ácsmester s felakarja fogadni, de ekkor már nincs maradása.

Nyugtalanítja, különösen izgatja az olasz műkincsek közelsége. Hisz ott van a szomszédban, csak oda kell menni s másnap már Velencében van. Sorra járja a múzeumokat, gyűjteményeket s ott Velencében érlelődik meg benne a végső elhatározás, hogy mindenáron kitart a művészi pálya mellett. De ez a megérlelődés már Muranoban nyer befejezést. Oda megy ugyanis Velencéből. Beáll egy mozaikgyárba s ott dolgozik, hogy össze-kuporgasson annyi pénzt, amennyivel Rómába eljuthat.

El is utazik, de Rómában csakhamar elfogy a pénze s más foglalkozáshoz nem juthat: beáll kőművesnek. Rómából csak nagy nehezen tud hazakerülni. De végre visszatér Pestre; célját, ami után vágyott s amire nyugtalansága is hajtotta -- elérte: láthatta az olasz szobrászat remekeit, a renesszansz pazar gazdagságú műkincseit s újabb s immár végső elhatározását, hogy szobrász lesz, nemcsak a látottak, a mohóan felszívott impressziók erősítették meg, hanem az acélos megedzés a küzdelmek elviselésére is. Nagyerejű fizikuma, a küzdelmektől is érintetlenül hagyott kedélye nem fáradt meg ezekben az években s amikor hazajön szinte fanatikus buzgalommal fog munkához.

Szobrászi ösztönei intenzívebben vágyódnak a plasztikában való kielégültség után, befogadó képessége - - annyi sok impresszió után - - szélesebb látkörre reagál: várni lehetne most tőle - - amibe minden ilyen kezdet után oly sokan a fiatalok közül belekerülnek —, hogy programmot ad magának. Hogy klasszikusság iskolájának, az antik szobrászi elvek valamelyik útjának vág neki, vagy antikizáló hajlamát éppen negative irányítja s egyenesen áttér a modern stilisták törekvéseire. A fiatalságnak a művészetben - - amikor ilyen új s döntőnek látszó útra indul megvan az a menthető és fizikailag érthető joga, hogy az önmagában való erős bizodalmának rendesen úgy akar érvényt szerezni, hogy önmagát kerüli meg; nem mer bízni abban,.hogy azt tudja-e visszaadni, amit a saját érzései, képességei parancsolnának, vajjon nem kerül-e bele öntudatlanul is a szobrászatnak valamely adott tételeségébe, programm-szerűségébe? Hogyan óvhatja meg magát legbiztosabban a sok befogadott impressziótól? és ez a csendesen meditáló töprengés rendesen azt fogadtatja el vele észrevétlenül, amit leginkább elakar kerülni. Hányan, de hányan hibázzák el ennél a fordulónál s mily kevésnek van közülök bátorsága nekiindulni az új útnak egészséges ösztönökkel, spontán odaadással, nem törődve azzal, hogy hova jut, mit visz magával a sok impresszióból — amelyek úgyis maguktól elfognak maradozni éppen ebben a korban - - csupán azzal a fiatalos hevülettel, zavartalan érzésekkel, amely mindenkit rávezet előbb-utóbb arra, hogy mihez kell hozzáfognia, hogy mikor kell idejében elhagyni azt, aminél nem időzhet soká. Ezeknek a változásoknak a rugóinak benne kell lenni az egyéniségben; úgy mondják: az önmagától való adódás...

Azt lehetne várni tőle, amikor olaszországi bolyongásából visszakerül, hogy valamiképen programmszerű lesz, hogy az antik és renesszansz szobrászata determinálja a kezdő törekvéseket. Még csak meg sem próbálkozik vele. Hiába kutatjuk át ezt a korát, nyoma sincs az antikizáló hajlandóságnak; nem tagadja: tele van antik és renesszansz emlékekkel, de a szobrászi ösztöneinek új utakra induló megnyilatkozása tudomást sem vesz róla. Jó lesz azokat elraktározni későbbre, amikor talán a belső élemények, a nyugalmas alkotás harmóniája amúgy is vissza fogja revelálni. Pedig egy más körülmény is rátéríthetné erre: a plasztikai feladatok megoldásához szerzett előiskolája bizony hiányos, rendszer is vajmi kevés volt benne. Milyen könnyű lett volna ezt a készültséget a látott forma-birodalomból — kipótolni.

Látni akar minél többet, új és új dolgokat. Paris és a nyugat kultúrája vonzza most. Nincs módjában, hogy ezt a vágyát kielégítse, stúdiumait nem tudja eladni, közben egy-két kisebb megrendelést kap, de még mindig nem mehet. Megcsinálja akkoriban, sok kedves humort provokáló politikai karrikaturáit, amelyek egy-kettőre népszerűvé válnak. Afféle blagueurködő szobrászi kedvtelés volt ez nála, invenció, hogy módját ejtse további célja elérésének.

Ez a kis népszerűség pár héten belül két megrendelést juttat neki: Fedák Sári és Ujházy portréjának elkészítésével bízzák meg.

Ez a két portré fontos állomás, mert kiindulását mutatja Lányinak, mint portrétistának abban a fejlődési irányban, amelyben egymásután bontakoznak ki legjellemzőbb plasztikai sajátosságai. Minket az Ujházy-portré érdekel inkább a kettő közül: ezen többet ad plasztikai készségéből s Ígéretéből.

Szigorú naturalizmus adja meg nemcsak magának Ujházynak a kifejező karakterét, hanem Lányinak a testi ábrázolásról való felfogását is, de ez a naturalizmus nem az akadémikus értelmezésben vett tételesség, a szobrászi megörökítés szokványa, magáért a naturalizmus elvéért csinált naturalizmus, hanem az igazságkeresésnek a konzekvenciája, amelyből minden - - még a legdifferenciáló-dottabb - - egyéniségnek ki kell indulnia. Ez a posementes büszte részleteinek telített, meleg realizmusával azonban sok egyebet elárul nekünk: mintázást, technikát s egyéni faktúrát - - a szobrászi ábrázolás fontos determináló tényezőit. Ezeknek az összetevődése egyet jelent az egyéni jellemmel, a megcsinálásuk módja, a brutálistól és grandiózustól a legintimebb skálákig, a legizgatóbb szobrászi feladatokat róhatja a művészre. Maga ez a szobrászi kézjegy, az anyagszerűségnek, a matériának kívánkozó beszédessége, a formanyelv megértésének nyitja: az egész szobrászművészet.

Ezen a portrén, meg a Fedákén is, már látjuk a megmintázás egész kis történetét, különösen az Ujházy markáns arcvonásai beszélnek erről intenziven. Látjuk, mint rakódik fel az agyag a fej tömbszerű masszájává, a nagy formák hordozójává, mint vájódnak az erős ujjak a nagy formák alá - - a sík felületek készítődnek elő -- most már a ujjak tapintatosabbak, engedékenyebbekké lesznek, már a részletek is kezdenek a síkokba, felületekbe elhelyezkedni. A formák már egymásba kapcsolódnak, egymást kiemelik, vagy alárendelik, de valami meleg izgalom még hátra van: a mintázófának és az ujj hajszálfinom simogató játékának - - milyen nehéz játék! - - együttes munkája.

Eddig kívülről befelé tartott minden, de most az arc életének a valóságát, a vér lüktetésének, izmok játékának, hajszálfinom idegek vibrálásának életet élő elevenségét kell a mély barázdájú formákba - - ilyen az Ujházy portré - - lehelni, az ábrázolandó benső és kifejezésbeli karakterének komplexumából kiérezni.

Azok, akik mint Lányi is, mindjárt a kezdetén a kőbe való faragás technikáját maguk végezik s akik ezt a feladatot egynek tartják és tudják a legszebb, legigazabb szobrászi feladatokkal, nemcsak a mintázás és technika, képességeinek sok-sok titkát szerezik meg -mennyi fáradság, kitartás eredménye ez -nüanszirozó finomságát érzik: ezen a technikán eljutnak a szobrászi faktúrának sokak előtt rejtett olyan kincsesbányájába, amely az anyagbagondolás, beleérzés, belekomponálás legszebb belső éleményeit, a művészi teremtés elmélyedését, lázas ösztöneit juttatja előre is nekik és megőrzi számukra alkotás közben is azt a nagyszerű örömet, amely szenvedést az alkotás gyötrelmes küzködé-sét okozhatja, de meddőséget, kiábrándulást soha.

Paris, ahol mindig forradalmak tüze izzik a művészetekben, nem determinálta erőszakosan a maga nagy impresszióival további fejlődését. Elment látni és tanulni Parisba, de a maga erős szobrászi ösztönét vitte magával; a dologhoz való nagy kedvét, munkaszükségvágyát nem a látott dolgok konzekvenciáival elégítette ki. Csak a miliője változott, a munkafolytonosságában semmi zökkenés, megszakítás nem állott be. Nem jött haza új, forradalmi jelszavakkal, metamorfált hajlamokkal, csak a látása lett nagyobb ívben hajló, a készsége, tudása lett fejlettebb. Nem vállalt programmot, hogy mit fog csinálni, nem szisztematizálta magát; jól tudta, hogy a magamaga adása, szobrászi ösztöne úgyis csakhamar kibújna az ilyen nyűgök alól. A másoktól való elkülönbözés szándékosságát sem kereste: mindennek magától kell adódni - ezt vallotta továbbra is.

Az emberi akt: ez lesz szobrászi témaköre egy időre. Nem az anatómiai akt, amely a l'art pour l'art legelvontabb értelmében csakis a meztelen testi ábrázolás változatosságaira törekszik: az akt nála többet és mást akar jelenteni azoknál a skáláknál, amit a test adni tud a szobrászi ábrázolás önmagáért való céljánál. Az erő és energia még mindig predominai egészséges szobrászi ösztöneiben, de már egészen tisztában van azzal, hogy az erő és energia hordozója az emberi test plasztikai ábrázolásában csakis a mozgás lehet. Hogy az erő és energia teljes hangsúlyozásához nem elég egyes formáknak erőhordozó hangsúlyozása. Már határozottan érzi, hogy a mozgás komponense nem csupán a forma - egy vagy több forma —, hanem, hogy az számtalan tényező összetévődéséből adódik. A mozgás a test egész dinamikáját kiváltja, hogy a formákon - - az összes formákon -át jelentkező mozgás az egész konstrukciót uralja s az organizmus minden részét kitölti hatásaival. Zsákhordója s követvivő aktja már ezeknek a szempontoknak egész komplexumát érvényesíti. Követvivő férfiaktja a megmintázás technikai bevégzettsége mellett már tisztán hirdeti ezeket az új mondanivalókat. De egyebet is elárul nekünk Lányi akkori fejlődésének értékeiből. Már a ritmus, a mozgáshangsúlyozásnak ez a magasabb rendű beszédessége szól hozzánk erről az aktról-Nemcsak a formák csendülnek ritmikus egységbe, hanem a formákat kapcsoló vonalvezetés is. A súlyos kőkockát tartó karok mozgásában végigfutó ritmust fenn a nyak viszi tovább s a fej mozdulatában zárja le, lenn pedig a két megfeszülő láb vezeti tovább két pont irányában: ahol a két, egymástól kissé szétterpeszkedő láb feje végződik. Maga a törzs a ritmusnak engedelmeskedő konstrukciójával vesz abban részt. Ezt a plasztikai ritmust adja kardot tartó aktja is.

Ezek a munkái az akkori Műcsarnok kiállításain szerepeltek s reprezentálták először a nyilvánosság előtt Lányi művészetét.

Közben megbízást kap egy friz elkészítésére a zsolnai ipartestülettől. A munka allegóriáját csinálja meg ebben a kompozícióban, ami különösen érdekes a fejlődésében, mert ez az első csoport-kompoziciója s azt a feltevést kelti, hogy egy időre a kompozicionális feladatok fogják érdekelni. De úgylátszik a nagyobb kompoziciófeladat még későbbi évek perspektívájába utalódik.

Eljut, minthogy a dolgok magától adódó rendje vezeti oda, a női akt mintázásához. Kiszámíthatatlan és kimeríthetetlen birodalma ez annak a szobrásznak, aki olyan utakon jut oda, amelyek nem azért kacskaringósak, mert elterelődtek ettől a céltól, hanem mert küzdelmek verejtékével, sok megérlelődés magautánhagyásával érhetők csak el. Vannak, akik oda betévednek, bevánszorognak és akik bejutnak.

Megtisztult szobrászi ösztönökkel, sok-sok stúdiumból kisummázódott tudással, felkészültséggel, a formanyelvnek megértésével, az anyagszerűség plasztikai törvényeinek ismereteivel fog hozza szinte szenvedélyes kedvvel a női akt mintázásához. Minden póz egyformán érdekli, leköti. Fekvő, térdelő, guggoló, felemelkedő, ülő, álló női aktjaiban már az egységes formaharmóniára törekszik. Minden forma megvan modellálva, de már önállóan semmi hangsúlyozást nem jelez, a mozgás — a kilendülő, útban levő, vagy lezárt mozgás - - még ritmusban érvényesül, de valami nagy, átfogó harmónia már — az akt adott kánonjain túl -tisztára egyénien csendül meg ezeken a kő-és bronzaktokon. Csaknem minden aktja más és más test megmintázása, de a szintézise már ugyanaz valamennyinek.

Nagy egyszerűség, lapidáris előadás mutatkozik mindinkább ezeken az aktokon. Olyan közel érzi már magát ehhez a szobrászi témához, hogy a legközvetlenebb megérzéseket tudja tolmácsolni, de mindig a szobrászat határain belül s a plasztikai eszközeivel.

Hogy a női aktban az egészséges erőtől duzzadó formai telítettségeket adó akt jobban érdekli a degenerálódásra hajló testiségnél, könnyen érthető. De az erő már rég nem szobrászi cél nála; hangszer inkább, amelyen a legszenvedélyesebb akkordoktól kezdve, a legszonorikusabb akkordig, mindent ki tud hozni.

Női aktjaiban a formák érzéki melegséget lehelnek, akár csendes, nyugvó formákban, akár erősebb mozgásban vannak, de ez az érzékiseg a női test szépségeinek plasztikailag legintimebben való megszólaltatása nála. Talán Maillolhoz kellene hasonlítanom.

Hogy maga faragja márványba ezeket az aktokat, azzal a márvány matéria olyan tulajdonságait adhatja vissza, amelyek elvesznek az idegen kéz közvetítővésője alatt. A test életet lehellő hőse, finom rugalmassága húson és izmokon való feszültségének alig észrevehető, de mégis meglevő differenciáltsága, az alatta tüzelő vér hullámzása, a márványba való faragás legizgalmasabb gyönyörűsége, megérzékítése, legszebb és legnagyobb akkordja a kőaktnak, amellyel szobrászi nyelven hozzánk szólhat.

Egyik aktját a Szépművészeti Múzeum veszi meg, egy másikat: anya a gyermekével, a székesfőváros vásárolja meg.

Közben elnyeri a székesfőváros Ferenc József jubileum-díját, amellyel Franciaországba és azután Brüsszelbe megy, ahol Van der Stappen műtermében dolgozik. A mester és tanítvány egymáshoz való viszonyán túl meleg szimpátiák fűzik egymáshoz az európai hírű mestert és tanítványát.

Három értékkel - - a szobrászművészet három legnemesebb kincsével - indul Lányi mostani fejlődésének útján: nyugalom, benső elmélyedés és az anyag teljes megértése ez a három érték.

Mily küzdelmes, de mennyire szép volt az az út, amelyen idáig eljutott.

A nyugalom — a plasztikai mozgások komplexumának legtökéletesebbje, amelyből minden mozgás kiindul s ahova minden mozgás visszatér — már lelki, benső éleménnyé mélyül nála. Nem metafizikai vágyak, megfáradások szülték ezt a nemes nyugalmat, ezt a nagy harmóniát,amely újabb dolgait annyira jellemzi, szobrászi ösztön ez nála, de önkultúráján át szűrve. Nein az elcsitult lázongás, hanem a dolgok megértése vezette erre az útra.

Az anyag megértése, a matéria tulajdonságainak tökéletes ismerése determinálja előre szobrászi godolatait a két nemes anyagba való biztos elgondolás differenciálódottságába. Már egészen önálló életet él nála a bronz, ez a nyugtalanabb, festői effektusokat is elbíró matéria, de egészen más életet él a márvány is, ez a komoly, nagy felületeket kívánó matéria.

Aktjai, ezek a nyugodt női aktok csaknem mind márványból készülnek. A formákat már a legszélesebb felületek tartják, amelyen pillanat alatt végigsíklik a tekintet - - s az egész alak egységesen és egészen jelenik meg...

A másik nemes anyag, a bronz, valami egészen egyéni dolgot műveltet most vele, amiben szinte megkapóan buggyan ki gyermekkori emlékének egy meleg reminiszcenciája.

Pár év óta szinte szisztematikusan foglalkozik lovak mintázásával. Honnét ez a különös szeretete, majdnem fanatizmusa ezek iránt a nehéz formájú, súlyos járású terhet hordó lovak iránt?

Mint egészen fiatal gyermek, éjjelenkint valahányszor csak szerét ejthette, a falujában órák hosszat nyargalta szőrén azokat a lovakat, amelyeket titokban kötött ki istállójuk jászola mellől. Milyen ujjongó gyönyörűség lehetett a harmatos réteken, holdsütésben ez a száguldozás! Mennyi óvatosság, remegés - és testi fenyíték - - volt a járuléka ennek a zabolátlan szenvedélynek: de ezek az emlékek elkísérték egész életén át.

Korán megismerte a lovat, s vágyaiban mindig ott rezegett annak plasztikai megérzékítése.

De csak most fogott hozzá. A nehéz, nagy-csontú, erős plasztikáju, telített formájú teherhúzó állat ábrázolása így került gondolatain át a bronz nemes matériájába. Mennyi stúdiumot mintázott, amig megcsinálta a Nehéz úton, Nehéz munka után, az Itató gyönyörű bronzait!

Minden forma tele finom részlettel, de azok organikusan kapcsolódnak egymásba, össze-símulnak a bronzfelület fény- és árnyékjátékában, tónusosságában Csak a felületeken vibrál valami nyugtalanság, a bronzfelület sajátos nyugtalansága, de a nagy formák, a monumentális erő s az a végtelen nyugalom, amelyek a nagy csontkonstrukciókat összefogják, észre sem engedik venni ezt a felületen vibráló játékot.

Ezek a bronzok — Lányi egyik legértékesebb dolgai - - igazi stílust adnak, a témából adódó stílus nemességét, plasztikai igazságát.

Legtökéletesebb, talán legszebb alkotását a Műcsarnok téli tárlatán láttuk: Lédáját a hattyúval. Ebben egészen elérte, amit eddig akart: a monumentális egyszerűséget. Egy szimfónia akkordjai csendülnek itt össze, amelyek szugge-ráló erővel keringenek a párás, fojtott érzéki-ség, a monumentális egyszerűség, a gyönyörűen megfogott ritmus minden változatosságának végtelen birodalmában.

De már halljuk a közeli jövőt igérő akkordokat is.

IVÁN EDE