THEOPHILUS PRESBYTER ÉS A KÖZÉPKORI IPARMŰVÉSZET

Nagyra vagyunk, méltán nagyra vagyunk azokkal az új törekvésekkel, eszmékkel, irályokkal, amelyek napjaink művészeti életében oly ellenállhatlan erővel érvényesülnek. Gyakran találkozunk azzal a felfogással, hogy ez az újságra, újításra irányuló igyekezet korunknak, ennek az "átmeneti, forrongó" kornak speciális sajátsága Valóban, sokan csak a modern művészetet tekintik élő művészetnek és tudatosan vagy öntudatlanul, célzatosan vagy naiv módon állítják vele szembe, mint lezárt, befejezett egészet, a régi művészetet. Bizonyos, hogy az új, újszerűségükkel megkapó vonásokat napjaink művészeti termeléséből érezzük ki a legerősebben, míg a múlt alkotásai annál inkább mint kész eredmények tűnnek fel előttünk, mennél ke-vésbbé juttatják eszünkbe keletkezésük korát és helyét.

Csak a művészet történetének ismerete ment meg attól az egyoldalú felfogástól, mely a régi művészet alkotásaiban nem lát egyebet többé-kevésbbé tökéletes művek tömegénél, "emlékeknél". A művészettörténet világításában más, magasabb jelentőséget nyernek az egyes jelenségek: megannyi szerves tagok, melyek láncolata a művészet örök, eleven életét tárja elénk, így azután nem látunk már szakadást a jelen és múlt művészete között és egyúttal, a lefolyt fejlődés szemléletében gyakorlott szemünk tisztábban fogja fel napjaink művészeti jelenségeit is. A múlton okulva, nem vonjuk meg figyelmünket attól, ami első pillantásra idegenszerűségével elriaszt, de nem veszteget meg az sem, ami az újszerűség látszatával igyekszik hatást elérni. Azok közül a nagy korszakok közül, melyek határait a fejlődés döntő jelentőségű étappejai jelzik, általában a középkor a legkevésbbé népszerű. A középkor hatalmas építészeti művei tagadhatatlanul bizonyos inkább romantikus, mint művészeti érdeklődés tárgyai, mai napig inkább gyakorlati utánzás mint művészi megértés forrásai, de éppen azok a műfajok, amelyekhez ma a nagy közönség érdeklődése leginkább hozzá van kötve, ebben a nagy korszakban csak aránylag kevés olyan művet hoztak létre, melyek magukban véve, történeti reflexiók nélkül tisztán élvezhetők. A középkor nagy művészei közül vajmi kevés a kézzelfogható egyéniség, olyan, akinek emberi életfolyása az asszociálható szempontok varázsával tenné érdekesebbekké műveiket. A középkori művészet története par excellence művészettörténet és csak korlátolt mértékben művészek története. Az emberi lényökkel kiemelkedő művészi egyéniségek hiánya okozza azt, hogy a köztudat a középkor művészeti termelésének még ma is oly sajátságos naiv, kollektiv, szinte mithikus jelleget, tulajdonít.

A művészettörténet végtelen folyamának bármely pontján állapodunk meg, mindenütt sokoldalú, hatalmas munka, törekvés tárul elénk, de misem érdekesebb és tanulságosabb, mintha a középkori művészet gazdag, de belső lén vegében nehezen megközelíthető anyagából merítjük szemlélődésünk tárgyát.

Szerencsére éppen a középkor egyik kritikus időszakára és az iparművészeti tevékenységnek majdnem egész körére nézve az emlékek nagy száma mellett elsőrangú jelentőségű írott forrás is rendelkezésünkre áll. Szerzője Theophilus presbyternek nevezi magát.

Benvenuto Cellini, az olasz ötvös és szobrász, nem annyira művészi alkotásainak, mint inkább önéletírásának köszönheti soha el nem múló hírnevét. Theophilus jelentősége is első sorban írott munkájában rejlik. Igaz, az ő műve távol áll a Cellini-féle önéletírás sziporkázó szellemétől, olyannyira mozgalmas érdekességétől, végeredményben azonban irodalmi mivoltával éppen oly fontos történeti és emberi dokumentum mint amaz. Két világfelfogás szélsőségei tükröződnek vissza a két könyvben. Cellini a renaissance kor önérzettől duzzadó egyéniségének túlhajtott példája, Theophilus középkori szerzetes, kinek személye teljesen háttérbe lép tárgya mögött, sőt valódi nevét is elhallgatja. Itt éppoly jellemző az egyszerű, tárgyilagos leírás, ismertetés, mint ott az autobiografi kus forma.

"Theophilus, az alázatos pap, Isten szolgáinak szolgája, méltatlan a szerzetesi névre és minőségre, mindazoknak, akik szellemök sóvárgását és lelkűk elkalandozását kezük hasznos foglalkozásával és újdonságok felett való gyönyörködtető szemlélődéssel akarják elterelni és elnyomni, mennyei jutalmat kíván!" Ezekkel a szavakkal nyitja meg a szerző "Schedala diversarum artium" (Különféle mesterségek könyvecskéje) című könyvét, melynek egykori nagy elterjedtségéről tanúskodik, hogy hét középkori kéziratban maradt reánk. Ezek egyike, éppen a legrégibb, a wolfenbütteli könyvtárban van és ezen a réven Lessing volt az első, aki a mű jelentőségét felismerte és azt tudományosan értékesíteni igyekezett. Ennek a kéziratnak pontos kiadása és német fordítása által Theophilus könyve újabban ismét közkincscsé lett.¹

Theophilus könyve három részre, kilencvenöt fejezetre van felosztva. Az "irodalmi" elemet úgyszólván csak azok a bevezető elmélkedések, példálódzások, intelmek képviselik, amelyekkel a szerző az egyes részeket bevezeti. Mindennek határozottan vallásos célzata van: a művészet, amelynek titkait Theophilus hosszú gyakorlat vagy mások értesítései révén elsajátította, Isten nagyobb dicsőségére, első sorban Isten házának méltó díszítésére szolgál. "Kedves fiam" — így fordul a III. rész bevezetésében az olvasóhoz — "az erényektől felbiztatva bizalommal léptél be Isten házába és kicsinosítottad azt. A mennyezeteket és falakat különböző művű és változatos színű képekkel díszítetted. Megfestetted a Paradicsomot, tarka virágaival, zöldelő füveivel és levelélvel: ott részesülnek a szentek koszorúkban, különböző érdemeik szerint. Úgy alkottad ezt meg, hogy a szemlélők teremtményeiben dicsérjék Istent és műveiben csudálják. Az emberi szem azt sem tudja, merre fordítsa előbb tekintetét. Ha a mennyezetekre néz, hímes díszruhák gyanánt pompáznak azok; a falakon a Paradicsom képét pillantja meg; ha az ablakokon át beáradó világosságba tekint, a festett üvegek megbecsülhetetlen szépségét és a legfinomabb munka változatosságát csodálja. Éppenséggel megilletődik a hívő lelke, ha az Úr kínszenvedésének rajzolt képét pillantja meg; a helyes élet útjára tér, ha látja, mily testi kínokat állottak ki a szentek és az örök élet mily jutalmaiban részesültek. Ha a mennyek örömeit, a pokol lángjainak kínjait látja, jó tetteinek reménye tölti el és félelem sújtja le bűnei felismerésénél."

A könyv első része a festészet különböző ágait ismerteti, részletesen, szakszerűen, teljesen gyakorlati, éppen nem eszthetizáló célzattal. Ez a szigorú, száraz tárgyilagosság jellemzi az egész művet, melynek hangja -a bevezetéseken kívül - - csak ott lendül fel, ahol egyes egyházi szerelvények szimbolikái célzatának fejtegetésére kerül a sor. Amint az első részben a festészethez szükséges különféle anyagok ismertetésén kezdi és fokozatosan halad előre az egyes eljárások és ábrázolási módok ismertetéséhez, a második rész az üveggyártás leírásával kezdődik, végül azonban egy különösen fontos és érdekes műfajra, az üvegfestészetre vonatkozó bő adatokat tartalmaz. A legterjedelmesebb a harmadik rész, mely a fémek megmunkálásának különböző ágaival foglalkozik igen részletesen. Érezzük, hogy a szerző itt különösen elemében van. Egymásután sorolja fel a nemes fémek megmunkálásának, a bronzöntés és rézdomborítás különböző eljárásait. Beható utasításokat ad egyes tárgyak készítésére: természetesen az egyház szükséglete az, amely állandóan szeme előtt lebeg. Szerelvényekre van az egyháznak szüksége, "amelyek nélkül az isteni misztériumok és az istentiszteleti szertartások nem lehetnek el. Ezek: a kelyhek, gyertyatartók, tömjénezők, ampolnák, kannák, a szentek ereklyéinek szekrényei, keresztek, plenariumok stb., mindaz, amit az egyházi használat megkíván". Végül még kiterjeszkedik a harangöntésre és orgonagyártásra is és mintegy függelékképen a csontfaragásra és a drágakövek köszörülésre vonatkozó utasításokat is ad.

Ez a nagyon is rövid áttekintés csak némileg sejteti azt a gazdag anyagot, amely Theophilus könyvében fel van halmozva. Igen részletes technikai felvilágosításokat találunk benne a középkori iparművészet legkülönbözőbb ágairól. Igaz, hogy a könyv olvasmánynak éppen nem vonzó; e tekintetben nem vetekedhetik más, színesebb forrásművekkel. Bizony többnyire csak száraz leírásokat, ismertetéseket találunk benne, minden lendület nélkül. De a maga egészében megbecsülhetetlen kútforrás, nemcsak tartalmának részletei, hanem egész célzata által. Már azáltal is, hogy egyáltalán megvan. Míg a történeti fejtegetések a művészet fejlődésének menetét adják elő, Theophilus presbyter mintegy keresztmetszetben tárja elénk a középkori iparművészet állapotát, meglehetős pontossággal megállapítható időpontban, annak céljait, irányait, eljárásait.

Igen nagy valószínűséggel sikerült megállapítani, hogy a Theophilus név alatt Rogkerus szerzetes rejtődzik, aki az 1100. év táján mint ötvös működött a helmershauseni Szent Benedek-rendi kolostorban, Vesztfáliában, hol akkoriban Paderborn püspökei a művészeti tevékenységnek hatalmas lendületet adtak.

Mondhatjuk, hogy Theophilus-Rogkerus, a szerzetes-művész, egy erősen forrongó, kritikus korszaknak mintegy középpontján, annak a két századnak a fordulóján áll, amelynek emlékei a művészet egész terén a legerősebb igyekezetről, a legfontosabb fejlődésről tanúskodnak. Valóban, a XI. és XII. század a tulajdonképeni nyugateurópai középkori művészet, az úgynevezett "román stílus" kialakulásának kora, a Karolingok és Ottók korszakának előzményei után. Ez a fejlődési folyamat a maga egészében a legnagyobbszerű és következményeiben rendkívüli jelentőségű művészettörténeti processzusok közé tartozik. Különösen Német- és Franciaországban szembeötlő a sajátos nemzeti stílusok kifejlődése. Az antik hagyományok nem vesztették el erejüket, a bizánci hatások léptennyomon érezhetők, mégis félreismerhetetlen, hogy valami új van készülőben, ami mindjobban érvényesíti sajátosságát. Az a megfeszített munkásság, melynek oly gazdag eredménye lett, ma inkább kollektiv tevékenységnek tűnik fel - - hiszen gyakran halljuk emlegetni, a középkori művészet "naiv, öntudatlan" jellegét - - bizonyos azonban, hogy a fejlődés, haladás leginkább vezető, irányító egyéniségekhez fűződött, ha nem is vagyunk képesek azok személyére minden esetben reámutatni.

Theophilus aligha tartozott ezek közé a vezető egyéniségek közé, de rendkívüli jelentőséget ad működésének az a körülmény, hogy míg könyvében mintegy összegyűjtve találjuk mindazt a tudást, tapasztalatot, mely korában különböző forrásokból felgyülemlett, fennmaradt - legalább is nagy valószínűséggel neki tulajdonítható - - műveivel úgyszólván kézzelfogható tanúságot tesz arról a gyakorlati készségről, amelynek eredményeit írott művébe közkincscsé akarta tenni.

Érdekes különben, hogy Theophilus is tudatával volt a korabeli iparművészet komplex, messze elágazó voltának. Szinte megkapó formában nyilvánul nála a sokoldalú, sokirányú munkálkodás tudata. "Ha szorgalmasan végigböngészed könyvemet, megtalálod benne mindazokat a f esték fajtákat és keverékeket, amelyek Görögország sajátjai, mindazokat a zománcokat és változatos niellő-ket, amelyeket Tuscia ismer, mindazokat a domborított, öntött és vésett fémműveket, amelyeket Arabia megkülönböztet, mindazt, ami a különféle edények készítése, kőmetszés és csontfaragás terén Itáliát kitünteti, mindazokat a drága ablakokat, melyeket Franciaország annyira kedvel, mindazt, amit az arany, ezüst, réz és vas, a fa és kő megmunkálásában a törekvő Germania nagyratart." Kifejezésre jut ebben az a szerep is, amely a nyugateurópai művészet kifejlődésében a bizánci művészetet (Görögország), sőt a távolabbi keletet is (Arabia) megilleti.

Nézzük azokat a műveket, amelyeket legújabban Theophilusnak, illetőleg a vele azonosítható helmershauseni Rogkerusnak tulajdonítottak.² Első helyen áll közöttük a pader-borni székesegyháznak az a hordozható oltára, melyet II. Henrik püspök 1100-ban vett át Rogkerustól és a dóm védőszentjei, Szent Kilián és Liborius tiszteletére szánt.

A hosszúkás ládaalakú oltár — voltaképen ereklyetartó szekrény - - kivitele, dísze érdekesen tükrözted vissza azokat a tanításokat, amelyek Theophilus könyvében foglaltatnak. A hosszú oldalakat öt-öt apostol ülő alakja díszíti, félköríves fülkék alatt, vésett ábrázolásban. Zömök, éppen nem tetszetős alakok, de típusukkal, kifejezésükkel erős egyéni törekvés jut kifejezésre. A láda szegélyein niellót alkalmazott a művész, azt az eljárást, melyet Theophilus oly kimerítő részletességgel ismertet könyvében. Általában a technikai szabatosságra, sokoldalúságra való törekvés jellemzi Theophilus-Rogkerus müveit. A paderborni ereklyetartó szekrény egyik keskeny oldalán Krisztus alakját látjuk Kilián és Liborius között, erősen kidomborítva. Az apostolok sorainak lapos rajzával szemben itt már a plasztika érvényesül, szinte áttörve a puszta dekoráció korlátait. A gazdag hatást filigran és drágakövek alkalmazása tetőzi be.

E datált műhöz sorakoznak mások, amelyekben a szerzetes művész technikai avatottsága, sokoldalúsága meglepően jelentkezik. Talán a leghatásosabb és legfontosabb valamennyi között az a hordozható oltár, mely egykor a paderborni Abdinghof bencés kolostor templomában volt, ma az ottani ferencrendi templomban. Sajátos, érdekes technika üli itt diadalát. A szekrény oldalait kivágott, illetőleg áttört aranyozott rézlapok képezik, amelyek mögül háttérképen tűnik elő az ereklyéket magában foglaló láda sötét fája. Péter és Pál, Félix és Balázs szentek vértanúságát ábrázolják a rézből kivágott és vésett jelenetek. Hatásuk eleven, frappáns, túlzásaik mellett is erősen drámai. Érezzük, hogy az ábrázolási kedv, a tartalmi elem hangsúlyozása túlemelkedik a síkdíszítés szükségletén. Ezeknek a vésett képeknek stílusa hagyományos elemek érvénybenmaradása mellett sem az Ottók korának stílusa már és távol áll a bizánci modortól. Az éles rajz, a mozdulatok szögletes elevensége, a kompozíció egyenesen az archaikus görög vázák festményeire emlékeztet.

A Rogkerusnak tulajdonított művek közül kiemelendő még az a pompás aranykereszt, amely a herfordi kincsből a berlini iparművészeti múzeumba került. Drágakövek, gyöngyök, filigran együttes, pompás alkalmazása jellemzi ezt a művet.

Rogkerus művein kívül is a hordozható oltárok, nagyméretű ereklyetartó szekrények a nyugateurópai iparművészet legjellemzőbb, legpompásabb alkotásai. Már a XII. században fejlődött ki az a speciális technika, mely ezeket a műveket megkülönbözteti, zárt csoportba foglalja össze. A rézre alkalmazott árkolt (champlevé) zománc ez, mely a francia, németalföldi és német iparművészetnek épp úgy sajátja, mint a bizánci művészetben a rekeszes (cloisonné) zománc. A XII. és XIII. században csodálatosan nagy számmal és tökéletességben keletkeznek ezek a művek, Limogesban — a Rajna és Meuse partján - - Kölnben és Liegeben. A tevékenység egyes vezető egyéniségek, műhelyek, iskolák körül csoportosul. Kiváló mester például a kölni Fredericus. Tőle való Maurinus ereklyetartó szekrénye Kölnben (1180), mely a zománc és plasztika oly ízléses egyesítését tünteti fel. Egyebütt, így leginkább a Weifenschatz híres ereklyetartójában, különös élénken érvényesül a sajátos erős hatásra irányuló törekvés. A fő, architektonikus forma még antikizáló és bizánci elemeket mutat, de a zománc adja meg az egésznek összefoglaló dekorativ jellegét.

A legnagyobb középkori mesterek egyike a verduni Nicolaus, aki 1181-ben készíti a legjellegzetesebb művek egyikét, a klosterneu-burgi oltár híres retableját, amelynek 51 árkolt zománcos technikával előállított képből álló sorozata oly jelentős kifejezése a nyugateurópai tipológiai felfogásnak, formai érzésnek és technikai tudásnak egyaránt. Kevéssel utóbb Köln számára a három királyok ereklyetartóját készíti el és nem elégszik meg a zománc színes hatásával, hanem ezüstből domborított alakjaiba már mélységes pszichológiai tartalmat igyekszik belehelyezni.

Mindezek a nagyszerű, érett művek azonban, amelyekben Nyugateurópa nagy nemzeteinek sajátos művészi iránya, mind erősebben érvényesülő új érzése oly tudatosan fejlesztett technikai képzettség segítségével aratja diadalait, már jóval meghaladják a fejlődésnek azt a fokát, amelyről Theophilus könyve, Rogkerus ötvösművei adnak számot. Nem véletlenség, hogy ugyanekkor az építőművészet is a legnagyobb problémák megoldására vállalkozik és vele kapcsolatban a monumentális szobrászat is mind jobban előtérbe lép. Theophilus még közepén áll a XI. és XII. szazad, a küzdelmes kísérletek és az érettebb alkotások között. Művei sok tekintetben magukban rejtik a későbbi fejlődés csiráit, de egyúttal reáutalnak az előzményekre is.

A középkori iparművészet fejlődése főleg az egyházi szerelvényekhez fűződik. Nagy műhelyek, a művészeti tevékenység gócpontjai, főleg az előkelő kolostorokkal kapcsolatban működtek. A szerényebb Helmershausen, ahol Theophilus élt, bizonyára nagy részben azok befolyása alatt állott. Ily fontos gócpont volt Essen, amely a X. század közepétől a XI. század közepéig a szász apácakolostorok között elsőrangú jelentőségű volt és kivált a császári házból származó apátnők alatt - - Mathild I. Ottó, Theophanu II. Ottó unokája volt — gyűjtötte pompás kivitelű egyházi szerelvényekből és egyéb tárgyakból álló híres kincsét. Ámbár Essenbe kívülről is kerültek egyes művek - - így például az esseni híres hétágú gyertyatartó, bronzöntvény, rendkívül finom ornamentikával, nyilván bizánci készítmény -valószínű, hogy a mai napig együtt maradt tárgyak nagy része ott is készült. Az esseni műhely a legfontosabbak és legbefolyáso-sabbak közé tartozott. Igen sokfélék azok a művek, amelyek Essenben fennmaradtak. Pompás keresztek, amelyeknek — mint a Rogkerus-féle keresztnek is - - nem annyira a fő forma finom tagoltsága, mint inkább a drágakövek és zománcok ragyogása, az anyagi pompa adja meg értékét, könyvtáblák, amelyeken a fémmunka a faragott elefántcsont hatásával egyesül, ereklyetartó szekrénykék, egyes elefántcsont domborművek, amelyekben az antik és bizánci művészet hatása és kevésbé finom formaérzék mellett is új érzés keres kifejezést.

Általában a középkori iparművészet alkotásai nemcsak a díszítő ízlés és technika fejlődéséről tesznek tanúságot, hanem számot adnak a figurális ábrázolás fejlődéséről is. Különösen a monumentális kőszobrászat föllépését megelőző időkben kiváló jelentőségűek ebből a szempontból azok a művek, amelyek anyaguknál, előállításuk módjánál fogva az iparművészet termékei közé sorolhatók. Ezek között némelyek szinte klasszikus példái az emberi alak nagyobb méretben való ábrázolására irányuló törekvésnek is. A leghíresebb közöttük Sainte Foy (Szent Fides) ereklyetartó szobra a franciaországi Conques búcsú-járó templomában. Aranyozott ezüstből készült trónon ül a sajátságos hatású, merev, szigorúan frontális tartású 85 cm magas női szobor, mely famagra erősített aranylemezekből van összeállítva. Az ezredik év körül készült; már az 1013. évből közvetlenségével megkapó tudósítást írt róla Bernardus, chartresi scholas-tikus, akit úgyszólván a csodálatos szobor látása gyógyított ki hitetlenségéből.³ Hasonló jellegű és célzatú az esseni kincsben levő Madonnaszobor, amely néhány évtizeddel később keletkezhetett a conquesi alaknál. Még hieratikus, megkötött, de mozdulatban elevenebb, arányokban helyesebb és kivált a ruházat természetesebb, lágyabb feltüntetésében mutat haladást. Az ötvösség és kisplasztika továbbra is fontos kifejezője maradt a szobrászati törekvéseknek és még abban az időben is, midőn a monumentális szobrászat már kibontakozott, fontos tanulságokkal szolgál a fejlődés fő irányaira nézve. Kiváló jelentőségű, jellemző emlék például Keresztelő János fej-ereklyetart ója Cappenbergben (Vesztfália). A bronzból öntött és aranyozott fej, melynek hatását az ezüsttel berakott és niellós szemek teszik még megkapóbbá, a XII. század második felében készült és határozottan képmásszerű jellegű. Egyházi rendeltetése mellett is - - a regi adománylevél szerint — I. Frigyes császár képmását kell benne látnunk és mint ilyen fontos étappeot képvisel a középkori portrait-művészet fejlődésében.

Általában az ötvösség, kisplasztika és szobrászat a középkorban a legszorosabb kapcsolatban van egymással és a műhelyekben egymás mellett keletkeznek oly művek, amelyek a mai szokás szerint a legkülönbözőbb kategóriákba volnának sorozandók. Ily komplex sokoldalúságról tanúskodik már Theophilus könyve is, ily széleskörű tevékenység emlékei azok a művek, amelyek már mintegy száz évvel korábban, a híres Bernward, hildesheimi püspök idejében keletkeztek.⁴ Bernward,III. Ottó császár egykori nevelője, 993-tól 1022-ig volt a szászországi Hildesheim püspöke. Hírnevét első sorban művészeti alkotásai biztosították. "Ámbár lelkének egész hevével hevült minden tudományért, a könnyebb mesterségekre, a műszaki tudományokra is nagy gondot fordított. Kiváló szépen írt, finoman festett és nem kevésbé tűnt ki a fémművességben és drágakövek foglalásában, mint az építészetben. Sok épületet igen pompásan tervezett meg." így szól róla életírója, egykori tanítója, Thangmar. Már elődei alatt is a művészet fontos központja volt a hildesheimi műhely. "Bernward új művészeti technikákat honosít meg és a kisművészét idegen termékeinek buzgó gyűjtése és értékesítése, idegen művészek meghívása, külföldi művek tanulmánya által új életre, kiváló fejlettségére emeli a hazai germán művészetet. Rendkívül érdekesek lehettek a műhelyek: fémdomborítók és ötvösök, mintázok és fémöntők, festők, szobrászok és szépírók vállvetve dolgoztak és dísszel látták el a templomot és istentiszteletet, a lakást és tudományt."⁵ Ötvösművei mellett különösen fontosak nagyobb méretű szobrászati alkotásai, melyek e nemben úttörők voltak Németországban. 1015-ben készült el a székesegyház bronzból öntött kapuja, mely formai szempontból vajmi kezdetleges még, de az ó- és újtestamentumból mentett domborművek erős drámai kifejezése a középkori szobrászat új korszakának kezdetét jelzi, technikai szempontból pedig oly mű, mely a bizánci fejlett eljárások sikeres átültetését jelzi és Németország határain kívül - - így a veronai S. Zeno templom kapuján is hatást gyakorolt. Az 1000. évben Bernward Rómában járt fejedelmi tanítványával; Trajanus oszlopának hatása alatt készítette utóbb bronzból a híres Krisztus-oszlopot, melynek törzsén felfelé csavarodó szalagon sorakoznak egymás mellett az evangéliumi jelenetek.

Bernward után is még fontos művészeti központ maradt Hildesheim. Közvetlen utódja, Azelin alatt készült a székesegyház híres bronzcsillárja, mely a középkori fémművesség legkiválóbb remekei közé tartozik és szimbolikái tartalmával, célzatával is a legjellemzőbb művek egyike.

A monumentális szobrászattal párhuzamosan fejlődik tovább a kisplasztika és fémöntés, első sorban az egyház szolgálatában. A XII. század első felében már oly tökéletes mű keletkezhetett, mint Renier de Huy sárgarézből öntött keresztelő kútja a liegei Szent Bertalan-templomban. Az egyházi művészet egyéb ágaiban is hatalmas munkásság, sokirányú törekvés mutatkozik. Technikailag mind tökéletesebbek, tartalmilag mind gazdagabbak, formailag mind érettebbek az üvegfestmények, mígnem a XII. század közepén, kapcsolatban az építőművészet páratlan fellendülésével, a St. Denisből szétsugárzó iskola szinte felülmúlhatatlan remekeket alkot. A XIII. század a középkori szellem és művészet teljes fejlettségének kora, a középkor nagy százada. A második ezredév első két százada a megfeszített munka, folytonos tanulás, kísérletezés korszaka Nyugateurópában. Mi sem téve-sebb, mint ha maradinak, naivnak tekintjük ama kor művészetét, melynek emlékei, ha a rendelkezésünkre álló adatok alapján kronológiai rendbe sorozzuk őket, meglepő tanúságot lesznek az új eszmék keletkezésének és terjedésének gyorsaságáról. Oly ritka dokumentumok pedig, mint amilyen Theophilus könyve, megkapó fényt derítenek a "sötét" századokra.

"Azt hisszük, hogy oly időben élünk, amely gyorsabban változik, mint más idők. Igaz, hogy a XIX. század utolsó tizedei is igen gyors átalakulások tanúi voltak. Ha kiállításokba, vagy csak modern műkereskedésbe is belépünk, csupa olyan tárggyal találkozunk, amelyek harminc évvel ezelőtt e helyen nem lettek volna láthatók... De még nagyobb és csodálatosabb volt az az átalakulás, mely az 1490. és 1510. évek közt ment végbe Németországban is. Itáliában és alapjában az 1510. és 1530. évek művészete között sem sokkal csekélyebb a különbség, ha kevésbé feltűnő is." Időszerű, ha éppen ma figyelmeztetnek a régi művészet történetének ily jelenségeire.⁶ De nemcsak az újabb kor individuális művészete szolgál ily tanulságokkal, hanem a középkor is, melynek művészeti életére, céljaira nézve Theophilus egyik legmegbízhatóbb forrásunk.