- Egy nagyobb munka alapgondolata.-

Kettős a mi feladatunk: megvizsgálni egyrészt a művészt alkotásaiban, követni őt fejlődése utjain és e fejlődést alapelemeire visszavezetve, megfigyelni másrészt, mi minden hatott rá, nyomon követni e hatások szálait, amint bogozódnak, felszedegetni, amint új szöveteket alkotnak megvizsgálni, mint válnak az új és eredeti kapcsolatokból, új és mind egyénibb ritmusokban, új kristály kialakulások: mint ahogy a tóban összefut számtalan forrás és patak, mint ahogy a nyilt óceánokba elhúzódik a sarkvidék hideg vize is s ott lappang a legalsó rétegekben, amelyek éppen azért hidegebbek, de az óceánok mélységeit alkotják. Ez a kísérlet e feladatot csak vázlatosan oldhatja meg De megkeresi és lerakja a főbb pontokat.

Ha az ásatások római időkből üveget hoznak napfényre, minő más ez az üveg! Mi ment ott vajjon végbe, a föld alatt, a rejtelmes mélységekben, minő titokzatos hatóerők, vegyi átalakulások és felbomlások működtek közre, hogy — bár nem változott a forma -megváltozott a szín s az egyszerű átlátszó üvegfelület egyszerre csak a szivárvány száz színében irizál, csodás színárnyalatokban opalizál?

Egy egyszerű pozsonyi házaspár gyermeke volt Fadrusz János Amikor 1858 szeptember 2-án megszületett, apja 33 éves szőlőmunkás, anyja pedig 25 éves. Volt már egy lánygyermekük, Borbála, s lett később még egy, meg két fiuk, János születése után nemsokkal költöztek volt ki a Pálffy-kastély egy udvari szobácskájából ki a külvárosba, a Virágvölgybe, hol szembe laktak a plébánia-templommal, hátul az udvarban. Kis szatócsboltot bérelt az anyja, mert dolgozni akart, hogy míg a férje a szőlőskertekbe jár ki napszámba, ő a házi teendőkön kívül, kiszolgálhassa a külvárosi egyszerű vevőket is. Az apáról keveset tudunk. Csöndes, szótlan, magábamélyedő, de mélyen érző ember volt, aki - - ki tudja? - mi minden szépet össze nem álmodott, munka közben, munka után, amikor órák hosszat el-elüldögélt, szótlanul, mialatt csak szemei ragyogtak. Az anya épp az ellentéte. Csupa szorgalom, mozgékonyság, értelem, számítás. Kezei közt égett a munka! Mindig el volt foglalva, hol a boltban, hol a lakásban, a piacon vagy a szomszédságban, de vidám kedélyét, beszédes elevenségét s munkakedvét nem vesztette el soha. Tipikus tulajdonságok ezek - a pozsonyi polgárság százados erényei —, melyek itt minden szertelen-ségtől menten, tisztán nyilatkoztak meg, most a szülőkben, miként megnyilatkoztak elődeikben is, hogy egyszer csak az egyik fiúban, hatványozódva, de más színt váltva megjelenjenek, így kapta meg János, a rég kipihent erők vulkanikus kitörésével, e nemes vegyüléket, az apa érzékenységét, álmadozó lelkét, az anya akaraterejét, lobbanékonysá-gát, mely egyensúlyt teremtett benne a képzelgések és kiszámítások, a légvárak építése és a lehetőségek számbavétele között, hogy homályos, konfuzus, konturnélküli képek helyett biztos reliefet, zárt vonalakat, határozott formákat adhasson képzeleti képeinek. A régi, a századok óta pihent, energiájától megfosztott teremtő erő, mint a kiásott római üveg ragyogó, irizáló, opálszínekben játszó pompában jutott felszínre Fadrusz Jánosban, hogy megadja uralkodó tehetségének színét, meghatározza irányát, megállapítsa ízlését, megéreztesse vele affinitásait. Neki pedig követnie kellett ösztöne parancsszavát, hallgatnia a belső szózatra, annál is inkább, mert sorsa szerencsés" ajándékából, kora és környezete, érzéseivel harmóniában mindent elkövettek, hogy ihletét szolgálják, tehetségét fejlesszék s erejét teljessé tegyék.

II.

A 1899-iki pozsonyi iparkiállításon tervezetet mutatott be Fadrusz, mikép állítaná ő fel Donner Rafael Szent Márton lovasszobrát a dombtéren. E tervezetet megbírálták a helyi lapokban, miközben az egyik ujságcikkelyben szatirikus megjegyzés hangzott el a pozsonyi városatyákról. Fadrusz sietett kijelenteni, hogy ez nem az ő nézete, mert ő, mint Engyeli szerkesztőnek írta, a pozsonyiak művészetszeretetét és nemességét önmagán tapasztalta ki és szíve ezért telve hálával és szeretettel.²

De az önmagán szerzett tapasztalatokon kívül egyéb és jelentősebb hatással volt reá a város.

Amikor Fadrusz hat éves lett, egy őszi napon kézen fogja őt az édesanyja s felöltöztetve hosszú nadrágba, gombos kabátba, vitte fel a dómiskolába, hogy fogják betűre.

Nagy, buksi fejével, pisze orrával úgy állott ott tanítómestere előtt, mint aki tudja, mi sors vár reá.³ Az erős, csontos gyerek nehezen szokott a négy fal közé. A széles országút, a templomtér volt a hazája. Most egyszerre könyv mögé fogták, de lassan-lassan beié-szokott. Az írás, számolás és olvasás mellett akkor még rajzolgatni is szoktak az elemi iskolában, s Jancsi ehhez módfelett nagy hajlamot érzett. Ezért szerette a mézeskalácsos bábukat, a szivet és patkót, melyeknek rajzát csodálta s meg-megállott a régi házak előtt, ahol vasrácsokat, régi kovácsmives lámpásokat, a Szentháromság-szobor angyalfejeit megbámulhatta.

Az elemi iskolából a dómreáliskolába került, ahol Frint rajztanárnak feltűnt a fiú rajztehetsége és szeretettel foglalkozott vele. Jánosban ez a kitüntető figyelem hatalmas ösztökké erősbödött és olthatatlan szomjúságot ébresztett tehetsége kimívelésére. De az otthoni szűkös viszonyok lehetetlenné tették számára a rendszeres iskolai kiképzést, szülei elhatározták, hogy mesterségre adják, csak a mesterséget választhatja maga.⁴ Jánosban hatalmas testi erők ébredeztek, korához képest szokatlan fizikai energiák s ezek őt is, mint Leiblt, a fiatal athlétát, olyan mesterség választására vezették, ahol erejének hasznát vehette. De másrészt képzeletére az utcán, a paloták előtt látott mesterségek egyike, a lakatosság hatott legerősebben. A Grassalkovich-palota diszkapuja régóta foglalkoztatta képzeletét. Azok a vasrudak, amint egymáshoz hajladoznak, hogy pompás formákat öltsenek, csodás műalkotásnak tűntek fel előtte. Leinwander műhelyében készülnek ilyen csodakapuk. Hát odakerült inasnak. Munkás, dolgos, mesterségét szerető inas volt, akinek nem esett nehezére a munka, hiszen pörötyforgatásban hatalmas testi ereiét is foglalkoztathatta s munka után maga is rajzolgatott új formákat, amint azt az ismétlő tanonciskolában, Engel Károly vezetése mellett, tanulgatta, ösmerünk is ez időből néhány igen ügyes rajzai. Mestere ezt méltányolta is, mihamar felszabadította és remekbe készült munkáival a kézmű-iparegylet aranyérmét nyerte el.

Legénysorba került hát János, de nem érezte magát lakatosnak. Amikor társai a korcsmában mulatoztak, ő meghúzta magát a szülei ház udvari kis kamrájában, vagy a mestere padlásán ócska vastörmelékek közt, aztán le sem tette a rajzónt pihenni. A betűt sem vetette meg. Ami könyvhöz hozzáférhetett, lett légyen az magyar vagy német, történet vagy földrajz, szent história vagy népleírás, hihetetlen mohósággal nyelte. Édesanyja csak elnézte, megérezve, hogy a fiúban titkos ambiciók élnek, persze azt gondolta, hogy ügyes legénnyé, derék lakatosmesterré akarja magát kiképezni. És örvendezett rajta.

Pedig a lakatoslegény kezd öntudatra ébredni, hozzásegíti őt a város. A könyvek felkorbácsolták érzésvilágát, vágyakat, sóvárgást, nostalgiát ébresztettek benne, a hírnév, a győzelem, a babér képzetei settenkedtek körülötte és a romantikus én öntudatra ébredt benne. E hangulat körülömlötte esti, magányos sétáiban, amikor a holdfény ezüstlepelbe vonta az óvárosi palotákat, melyekből a messzi múlt kísérteiéi léptek elő. Itt, e régi házak falai közt éltek egykor olvasmányainak alakjai, a lovagok, a nemesek, a magyar történet hősei, itt, a királyhűségben kitartó pozsonyi polgárok, akiket egykor ide az Árpádházi királyok telepítettek és akikhez jó- és balsorsban egyként hű maradtak, ha kellett csellel, vérrel, de mindig kiszabadították magukat az idegen, a cseh, az osztrák uralom alól. Képzelete benépesítette a kúriát Erzsébet királynő alakjával, aki egykor (1441) ott lakott, a Ventur-utcában, a Wittmann-házat Mátyás királlyal, a várat Mária Teréziával, aki előtt (1741) a nemzet lelkesedése meghódolt, s e magányos séták - - Pozsony múltjának históriai hangulatában - - az egyszerű lakatoslegény képzeletét telerakták meseszerű alakokkal, romantikus fénnyel, a holdvilág sápadt világításában.

Ezek közt az emlékek között érezte meg magyar szíve dobogását, nemzeti érzése megerősödését, itt kapcsolódott bele egész leikével a magyar múltba.

A Mihálytorony nagy órája már éjfélt ütött, a toronyőr tompa hangon énekelte a dicsértessék a Jézus Krisztust, mikor János magára eszmélt, a multakba merült nagy lelki kalandozásból...

Egy napon megnyílt anyja előtt, akit mindenekfölött szeretett. Nem akar ő lakatos lenni, hanem művész, aki fúr-farag, akár olyan figurákat is, minőt Donner Rafael a dómban, a lovas Szent Mártont, aki odaadja a didergő koldusnak a felöltőjét. A szegény asszony halálra rémül. Mi lesz a fiából? Mi mindent össze nem beszél? Művész? Hát ez mi a csoda? Meg lehet-e abból élni?

És attól kezdve nem volt nyugta az öreg asszonynak. Remegve leste, nem beteg-e az ő nagy, erős fia? Ha sápadt volt, megszűnt a szíve dobogása, ha nem volt étvágya, elhűlt benne a vér. Beteg vagy, lelkem Jánosa?

De nem, János megnyugtatta. Persze, hogy művész lesz. Az is megélt, aki a Szent Mártont, meg a térdeplő angyalokat csinálta, ott az oltár mögött, ő is megmarad az elhatározása mellett. És olvasott, mívelte magát, minden szabad idejében rajzolt, szorgalmasan eljárt a tanonciskola professzorához, Engelhez és járta a városi múzeumot és rajzolta a Kálváriahegyen a Crucifixet, a Vásártéren a Szent-Flóriánt, a Fő-téren a díszkutat, s nézte a többi emléket, amelyek elszórva láthatók a városban, a sétatéren a Szent József-oszlopot, a jezsuita-templomban a szószék dombor-műveit, a dómban a síremlékeket, s lelke megtelt a formák és figurák titkos imádatával.

Művész lesz! Amikor rajzolt vagy kovácsolta a vasat, lelkében hatalmas indulatok viharzottak. Csak akarni kell, mondották a könyvek - - aki érzi magában az erőt, az isteni szikrát, az diadalra jut, - - mint az a másik pozsonyifi, Tilgner, akinek bécsi sikereiről írnak a lapok. Az is szobrász lett, az is ide való, mért csak előtte legyen elzárva a pálya, örökre...

Engel Károly szobafestő, a tanonciskola rajztanára, aki szívén viselte Fadrusz sorsát és ismerte a fiatal lakatoslegény titkos álmait, egy napon hírül hozta, hogy faszobrásziskola nyílt meg nemrég Zay-Ugrócon, nem volna-e kedve odamenni? Anyja nem ellenezte, menjen magát kiképezni, az csak hasznára lehet a maga mesterségében. Rajzait elküldte próbára és csakugyan befogadták.

III.

Egy lépéssel hát közelebb a célhoz!

Most hát fába faraghat, szobrászkodhat, egyszer talán igazi, kőben dolgozó szobrász is lesz, művész. Lám az a Munkácsy Mihály már Parisban él, hírneves művész, pedig az is csak asztaloslegény volt, s mégis festő lett, aki megfesti ami a szívét bántja. Olvasta, hogy a művésztől mit kérnek, rajztudást, formalátást, kifejező készséget. S ő Zay-Ugrócon is rajzolt, tollrajzokat csinált, ott másolta le Dore bibliájának az egyik lapját, hihetetlen szorgalommal, a fametszet minden vonását lassan vonalról vonalra, három hónapig minden szabadidejét ez foglalta le.⁵ A rajzait megbámulták, a famunkái tervezetét megdicsérték, díjakat nyert, művét beküldték a székesfehérvári kiállításra, de mindez őt el nem kapatta. Lelkében álmok éltek, szívét érzések hevítették, s ő látta a célt, a bizonytalan messzeségben. És egész energiájával erre tört. A fafaragás ki nem elégítette. Noha ezt is nagy szeretettel mívelte, de a kicsinyes, pepecselő munka nem elégítette ki energiakifejtési vágyát. Megnehezítette magának, ahogy csak tudta. "Nagyon lassú volt a munkájában, soká dolgozott egy-egy tárgyon, többször változtatott rajta s ez így ment éveken át."⁶ Erőprodukciókban vezette hátié energiafölöslegét. Vívott, birkózott, vasat emelt, úszott, mint Leibl, mert a felgyülemlett erőknek levezető csatornára volt szükségük, s mindezekben mesterré képezte ki magát, mert mindenben érzése vezette, s oda tudta magát adni érzéseinek. Sovánka szobrász, aki iskolatársa volt, beszéli, hogy énekelni is szépen tudott, s ha ő néha hegedűszóval kísérte, gyakran fel jaj dúlt:

— Te Stevo, ha én úgy tudnék hegedülni, mint te, nagyobb érzéssel játszanám el ezt a nótát...

Az érzés, a kiáradó érzés jellemzi őt. Fa-faragványaiban és minden mesterkedésében ez vezeti, ez ihleti, de azért az ifjúkon érzés-túltengés még se hajtotta se ködös álomképek kergetésébe, se bizonytalan érzelgésbe. Öntudatos ereje, értelmének hatalma korlátok közé szorította érzelmeit mindenha. Pedig milyen jó szíve volt. Az igazi barát példaképe, társai kifogyhatatlanok baráti szolgálatainak felsorolásában. De a szíve fölött is úrrá tudott válni, az anyja esze megőrizte a romantikus eltévelyedésektől.

Így szívét, eszét, testét kiképezve vitték el katonának, ahol három évet szolgált és egész a szakaszvezetőségig felvitte. Prágában úszómestere volt századának, barátja pajtásainak, fegyelmet tartó fölebbvaló, akit éppen ezért az ő fölebbvalói is megbecsültek. Gersich Károly, főhadnagya, a fafaragó ügyességeért is megbecsülte és menten észrevette, hogy művészemberrel áll szemben és a katonai fegyelem korlátai között barátságával tüntette ki. Volt hát szabad ideje elég-s azt ő Prága város műkincseinek, olvasgatásnak, magamívelésének szentelte. A katonaságtól kész élettervvel, önfegyelmező képességgel, szellemi és testi egyensúlyban vált meg s ment haza Pozsonyba.

IV.

Küzdelmes évek várakoztak rá. Szülei nem segélyezhették, sőt rászorultak az ő támogatására. Munkához látott, s fafaragásból tartotta fenn magát. Valóságos fafaragási düh fogta el. Tükörrámát és óraállványt, szekrényfödelet és fali polcokat készített, szokványban, a kenyérért. De ezenközben szorgalmasan olvasott, mívelte önmagát s táplálta titkos álmait. Már másfél éve volt otthon, mikor olvassa a helyi lapokban, hogy a híres pozsonyi zeneszerző, Hummel Nep. János emlékszobra javára a kath. népiskola földszinti helyiségeiben magányosok tulajdonában levő műtárgyakból kiállítást rendez a város egy lelkes embere, Batka János. A fiatai fafaragóban felébredt a dicsőség vágya. Fafaragványt nem vesznek be, csak szobrot, festményt. Csinál hát szobrot. De hogy csinálnak szobrot? — kérdezi magában. Hát úgy - - gondolja —, ahogy a famunkát. Megszárította a gipszet, elővett egy éles bicsakot és kifaragott egy nagy bozontos szakállú férfifejet, szétszórt hajzattal, kétségbeesett tekintettel, lesoványodott ábrázattal. Így jelenik meg Hamerlingnél Néró előtt, az ősz zsidó:

Die Schlaf' umfliegt ihm langes Silberhaar,
Sein Vorhaupt scheint verwittert Felsgestein
Und seine Augen nisten drin wie Adler...

Az örök vágyódás, a kielégítetlen sóvárgás jelképe volt. Ahasvérus ő, a bolygó zsidó, akinek talpa alatt ég a föld... A maga messze elvágyó lelkének képe!

Műve feltűnést kelt, a kiállítás látogatói közt pártfogói akadnak, bemutatják a kiállítást megnyitó miniszternek, Trefort Ágostonnak, aki ösztöndíjat igér neki és ő reményekben gazdagon, könnybe lábadt szemekkel borul édes anyja kebelére: Szobrászművész leszek hát, édesanyám! A miniszter azonban - - természetesen — elfeledkezik ígéretéről, szerencsére a pozsonyi polgárság elhalmozza megrendelésekkel, jóakarói ellátják olvasmánnyal és ő lázas munkakedvvel fúr-farag, barátjának, Lippertnek mintarajzokat csinál a porcellánfestéshez, de míveli is magát és próbálkozik tovább a kőbe faragással, reliefeket csinál Fülöp ügyvéd kerti házában, kifarag egy Krisztus-fejet, a Gnómok című csoportozatot, egészen a fafaragás technikájában, hihetetlen nehézségekkel küzdve.

Eközben egyre várt. Várt sorsa kiderül-tére. Valakire vagy valamire, hogy megindulhasson a dicsőség útján. Az 1885-iki orsz. kiállításon a Lippert-cég kiállította azokat a porcellántányérokat, melyek mintarajzát Fad-rusz szolgáltatta. Megdíjazták, mire a keresk. kamara útisegéllyel a kiállítás tanulmányozására kiküldi és a herendi gyár is észrevette. Egy szép napon pecsétes levélben hívták meg a gyárba, nagy fizetés mellett, gyári rajzolónak. Mosolyogva mutatta a levelet szüleinek. Azok elragadtatva hallgatták, édes anyja már pakkolt volna, hogyne, János nagyfizetésű munkás lesz, ez volt az ő szemében a dicsőség legmagasabb foka. De János lemosolyogta őket. Mit, hogy ő ezt elfogadja? Hiszen ez csakolyan szolgai állás, mintha lakatot verne, vagy vasalót kovácsolna. A szülei álmélkodva hallgatták. Nem fogadja el az ezreseket fizető állást? Hát mi vagy te, János? Mire vársz? Az összeütközés kikerülhetetlenné vált. János makacsul megmaradt az elhatározása mellett. Inkább küzd tovább és nélkülöz, de megvárja az idejét, hogy művésszé lehessen. Volt egy nagyobb megrendelése, de pénze alig. Vett egy darab kenyeret és szalonnát. Hogy faragványával elkészülhessen, két hétre volt szüksége. Felosztotta hát kenyerét és szalonnáját tizennégy napra és bezárkózott. Hívhatták őt asztalhoz aztán, a szülők rimánkodhattak az ajtaja előtt. János nem engedett. Dolgozott szakadatlanul, s elkészítette e pesszimisztikus hangulatában a Palugyay-családnak azt az óratartót, mely az emberi életet allegorizálja. Balról a pajzs mögött felénk tekint titokzatos mosolyával egy szépen kifaragott női arc, patyolatfátyol az arcán, az arcából lombos ág fakad, kisebb ágakban és levelekben szétágazva. Az első levélnél egy bimbóból üde, mosolygó gyermek bontakozik ki, amint pillangó után nyúl, egy másikból fiatal leány, aki készül leszakítani a fáról az almát, aztán egy kámzsás férfi, gondterhelt arccal, s végül tüskék közül felénk mered a halálfej, az örök rejtély képe... Ilyen meséket képzelt el a fiatal romantikus lelkű fafaragó! De megjött aztán a sorsfordulat!

A pozsonyi polgárság közt a bámulatos kézügyességgel kifaragott óratartónak, öntudatos fellépésének a porcellángyár ajánlatával szemben híre megy, s a kor liberális eszméinek hatása alatt, különösen mikor a Bécsbe, Tilgnerhez küldött Gnómok szoborcsoportról megérkezett Tilgner elismerő levele is, a pozsonyi első takarékpénztár elhatározta, hogy Bécsbe küldi Tilgnerhez művészi kiképzésre, 600 forintnyi évi segélyt biztosítva számára. Ez 1886 tavaszán történt. Pozsony polgárai tehát megértették az idő változását, s tudták, hogy az újonnan szerzett jogokkal fontos kötelességek is járnak, s a demokratikus fejlődésnek indult városi élet azt parancsolja, hogy átvegyék az egyeduralkodóktól és az arisztokráciától a művészpártolás kötelezettségét is. A hetvenes évek végén, amikor az országban beállott a belső béke, s véle a gazdasági fellendülés, Pozsony gyáripara, kereskedelme is virágzásnak indult, pénzintézetei megerősödtek, a város csinosodni kezdett, díszkutak, szobrok állíttattak fel a köztereken, szóval a város az általános jólét jótéteményeiben részesült, de tudott -is élni véle. A béke áldása közt fokozott szorgalommal dolgozott a maga gazdasági megerősítésén, éppen akkor a szabadelvű kormány fiatal éveiben. Ily időkben a művészet pártolása általános lesz, ehhez járult, hogy a kor képzeletére Munkácsy nagy világsikere, aki Krisztus képeivel a nyolcvanas évek elején lázba hozta az európai közvéleményt, különösképen nagy hatást tett. llyképen egy általánosan elismert fiatal tehetség életfeltételeinek javítása a város polgárai közt nem is talált ellenzésre. Reményektől dagadó kebellel indult tehát Fadrusz Bécsbe, Tilgner mesterhez, érezve, hogy szülővárosa szeme rátapadt, hogy tehetségét elismerték, most annak kipallérozása van csak hátra. Összhangot érzett sorsa és lelke között, mint egykor Pheidiás, akit Athén nevelt, megértett és méltányolt. Mily boldogság! De ha Pheidiás Mohamed idején látja meg a napot, a halhatatlan reliefek soha meg nem születtek volna!

V.

"Erfüllt Euren Geist und Euer Herz, so gross sie sind" - - énekli Goethe, s Taine hozzáteszi: korotok érzelmeivel és gondolataival s a remekmű létrejön.

Fadrusz kezdettől fogva erre törekedett, ha eleinte öntudatlanul is. Azt azonnal észrevette, hogy Bécsbe jutva két feladat elé került, kezét és szellemét kell kiművelnie, de mihamar rájött arra is, hogy ezt a kettős feladatot csak úgy oldhatja meg, ha egyszerre és egy időben fog hozzá, hogy keze és szelleme fejlődése összhangban legyen mindenha. E feladat sikeres megoldására minden feltétel adva volt, adva jellemében, akaraterejében, szellemi hajlamaiban, s most hatványozott erővel nekidőlt a rnagamívelésnek.

A nyolcvanas évek Bécs városában a magával hozott szellemi diszpoziciók kitűnő talajra találtak. Minden emelte, táplálta, gazdagította világfelfogása kifejlődését. A pozsonyi szellemi kör, melyben élt, nem szerette a radikális megoldásokat, hajlott ugyan a demokratikus eszmék felé, de azért az anyagilag megerősödött polgárság álláspontja individua-lisztikus és kapitalisztikus volt, nemzeti alapon. Az anyaországban sokáig értelmetlenül állottak e jelenség előtt, sőt gyanakodóan nézték Kraxelhuberék cselekedetét. Fadrusz kezdettől fogva érezte, később megértette a pozsonyiak állásfoglalását a nemzetiségi kérdésben. Főleg ekkor, Bécsben, a legsajátosabb viszonyok között, hol önmagán tanulhatta ki.

"Pozsonyi német vagyok, de magyar ember" — beszélte művészünk, — "de szenvedélyes hazafivá Bécsben lettem, az osztrákok közt. S ez a fejlődés olyan természetes! A nemzeti érzés kultúrán alapszik és nem nyelvi kérdés, de azért erős kapcsolatban van véle. Bécsben a nemzeti múlt éreztetése, a historizmus filozófiája fogadott, mely a francia forradalom gyermekének, a kozmopolitizmus-nak eszméit, az egységet és egyenlőséget, az egy kultúrközösségben élők számára követelte. Ezekért az eszmékért gyermekkorom óta rajongtam ; a szolgaság minden fajtáját utáltam, a szabadságnak minden térre való kiterjesztését követeltem, de éppen ez a liberális életfelfogás korlátokat követelt, azt, hogy e jogok első sorban a históriai közösségben felnevekedett nemzet javát szolgálják. E politikailag nemzeti egység volt Bécs ideálja, az enyém is — s ezért szakadtunk szét. Az én politikai nemzeti egységem - szülővárosomon át — a magyar nemzeti állam, az azokat szolgáló hősökkel, s egyszerre szembekerültem — ugyanazon politikai és filozófiai meggyőződések mellett — egész bécsi környezetemmel. Most aztán még jobban szerettem a pozsonyi embert, ki ha németül is beszélt, öntudatlanul, érzésénél fogva, magyarnak vallotta magát. Joggal tehette. Megértettem az érzését."⁷

Érezik-e a halk pátoszt, mely a szavak mögött lappangva, felénk hangzik? Később ez a pátosz megerősödik és uralkodni fog érzésein, mint a hogy szellemi kialakulására is befolyással volt. Gondolatvilága formálásánál az éveken át tartó, sorsával és önmagával folytatott küzdelem a legelső szerepet játszotta, s élete minden kérdésének eldöntésénél az érzelmi velejárók jelentős módon befolyást nyertek. Ez volt aztán az állandó és lényeges etoszában, mely nála talán hangos, de mélyen a lélekben gyökerező pátosszá erősbült. Ezzel az érzéssel szemléké nemzetünk történetét és látta abban a leghevesebb külső ellenzések között azt az egy törekvést végig vonulni, hogy a maga nemzeti és független egységét - - minden körülmények között - megőrizhesse. A honfoglalástól kezdve a Mátyás-kori virágzásig, át a meghódoltságból a Mária Terézia-kori fellendülésig, a demokratikus kor szellemében átalakuló egységes nemzet, mely megértette az idők járását, lett az ideálja. A munka, a gazdasági fellendülés, a szabad eszmék, az erő kultuszának ideáljai foglalkoztatták gondolatvilágát. Egységben korával, mely érezte a fiatalos fellendülést, ideáljai győzelmét és e szellem megerősíté-. sére a múlt glorifikálását szorgalmazta. Közeledik a rnillénium s az ország -polgársága minden eszközt megragadott glóriás múltjának dicsőítésére, a nacionalizmus, a tudományok és szabadelvű gondolkozás hőseinek megörökítésére, természetesen a maga tör-ténetfilozófiájának szellemében. Mihamar felismerték, hogy a művészet jelentős tényező a történeti összefüggés megerősítésében és a kultúra fejlődésében. A polgári nemzeti állammal versenyre keltek a városok is, s e szellemtől áthatva készültek az ezredik évforduló megünneplésére.

Fadrusz ezalatt nagyban szorgalmaskodott technikai készsége fejlesztésén. De itt keserves csalódások vártak rá. Fafaragáshoz szokott keze a mintázófa forgatását nehezen szokta meg s főleg oly türelmetlen és virtuóz mester mellett, amino Tilgner volt. Ritkán akad két olyan ellentétes ember egymás mellett, amino Tilgner és Fadrusz. Tilgner maga a megtestesült bécsi szellem, a szellemmel szellemeskedő, akinek művészete a részletekben való tobzódás, a rokokó játszisága, a barock texturaművészete, akinek müvei egyenesen a Makart-csokrokkal teliaggatott szalonok számára készültek.

Természetesen csakis ezt követelte tőle is: a csipkék, virágok, frizurák, a dagadó selymek és a jour áttört szövetek könnyedségét, életigazságát, részlethűségét, azt a virtuóz szabadosságot, mely játszik az anyaggal. Igen, Tilgner ebben az erős illatszerrel átitatott barocklevegőben lélegzett szabadon, de mihez kezdjen a másik, egészen más érzésvilágban, más képzeleti képekkel viaskodó, akinek szívét pátosz fojtogatta és lelkében grandiózus viziók ébredeztek?

Itt két - - sőt ellentétes - - képzeletstrukturájú művész került össze. Az összeütközés kikerülhetetlen volt.

Egy napon a szarkazmusra hajló Tilgner abban a pillanatban lép be a műterembe, mikor Fadrusz a modell pózát igazgatta. Ez régtől fogva ellentéteket támasztott közöttük, Tilgner egyre azt követelte tőle, hogy a részletekkel törődjék, a részletek elemzésével, ráér még az egésszel foglalkozni. Rázza a fejét, közelebb megy a munkájához, szúrós tekintettel méregeti és sétabotjával átdöfi az agyagminta orrát:

- Hát nem látja, hogy az orr porcogóból és nem agyagból van? S felkacag.

Fadruszt ez a kacaj szívén találta. Vette a cókmókját és szó nélkül eltávozott. Azonnal levelet írt Pozsonyba, a takarékpénztár vezér-embereinek, jelentette, hogy Tilgnert elhagyta, mert csak akadályozza művészi fejlődésében és átmegy az akadémiára, a fiatal Hellmerhez, s ezt minden körülmények között megteszi, mégha ezzel elvesztené az ösztöndíját is. De az elnökség megérezte, hogy itt egy erős jellem, egy igazi akarat nyilatkozik meg és beleegyeztek kérésébe. Felismerték, hogy fejlődése szemmel látható, a Laforest arcképszobor, az az öreg Ortvayné arcképe, melyeket ezidőben csinált, a fejlődés kétségtelen bizonyítékai voltak, s hittek ígéretében, a vasakaratában.

Így került Hellmerhez.

A zseniális ember affinitásával választotta meg mesterét, azt, akire szüksége volt. A morceau emberétől a masszában látóhoz jutott. Most csupa olyan elvet hallott, amelyeket ő régóta megérzett: ösztöne súgta meg neki. Bécs monumentumai közt oly idegennek érezte magát. Ott a barock hamis pátosza, hideg és tudákos allegorizálása, vagy a rokokó másodkézből vett kecsessége vette körül, az a kifejezett bécsi ízlés, melyet a fesch, resch, herb, pakschierlich stb. szavakkal jellemezhetnénk, csupa kecses intimitás - - oly távol álló Fadrusz érzéseitől, oly elütő képzeleti képeitől! Hellmer tanítása nem volt "bécsi", ő szigorú stílszerűséget hirdetett, a monumentális vonalat, akár rideg egyszerű formákban. Az anyagban való gondolkozásra tanította tanítványait, a plasztikai érzést akarta fejleszteni bennök, amely az anyagban gyökeredzik, s melyet abból kell kifejteni.⁸ Örül, hogy Fadruszban ügyes fafaragót talált és most egyre arra buzdította, hogy az új anyagot is, a márványt és a bronzot kémlelje, hogy kompozícióit azok természete szerint formálhassa.

Igazi intimitás fejlődött ki közöttük. Ismerünk egy fotográfiai felvételt, mely a mestert tanítványai körében ábrázolja, amikor éppen modellt állít. János ott van mögötte és hallgatja nagy figyelemmel a szavát. Hellmer személyesen is szót emelt pozsonyi pártfogóinál, s tehetségéről mindig nagy elismeréssel nyilatkozott. "Alkalmunk volt - - olvassuk a Pressburger Zeitungban 1889 okt. 11. 280. szám — Hellmer tanárnak egy idevaló személyiséghez írt levelébe betekinteni. Abban Fadrusz János tehetségéről és haladásáról kitűnő bizonyítványt állít ki, s reményeinek ad kifejezést, hogyha gátló körülmények az útról, melyen elindult, nem térítik le, igen kiváló művésszé válik." Mikor a párisi nemzetközi kiállításon (1900) Grand Prix-t kapott Mátyásával, Hellmer örömmel üdvözli, kettős örömnek jelenti ki, hogy kitüntetett tanítványai közt ott van ő is: "war doch mein János stets mein Stolz". János mindig érezte, hogy mestere belső részvéttel kíséri fejlődését és az irányt, melyen vezette, rokonnak érezte érzéseivel. Akadémiai pályafutása maga volt a biztos és határozott cél felé haladás. Hellmer észrevette, hogy nem szabad őt egyoldalúan kézügyességben művelni, hanem alkalmat kell adni neki mielőbb arra, hogy képzeletét foglalkoztassa. Evégből kompozíciókat rajzoltatott véle, melyek reliefrajzok voltak nagyobbrészt. A szabin nők elrablása, Fabiola ápolása alatt életre ébred Szent Sebestyén, s főleg az Amazonok harcával rendkívül erős konstruktiv érzést árul el, úgyhogy Fabiolát 1888 december 18-án első díjjal jutalmazták, s az Amazonok harcával kis híja, hogy a Fugger-díjat meg nem nyerte. Eközben Pozsonyból folyton kisebb megrendelésekkel látták el, nemcsak arcképekre, hanem önálló kompozíciókra is, így Lord József egy Apollót kért tőle, melyet márványban faragott ki, s abba az antik szellem finom átérzését igazolta. Egy másik kompozíciója Szegény Lázár a gazdag kapujában, Lukács evangéliumának szellemében, mindez tulajdonképen aktstudium, még pedig mindig férfi-akt, női akttanulmányról nem tudunk. Ez sem lehet véletlen, de akkor mi? Fizikumának érdekes sajátossága, vagy a férfias ideálokért, az erő, a hatalom, a méltóság iránt érzett rajongása magyarázza meg? Aminthogy nem volt benne semmi nőies, aminthogy nem is szerette a nőies bájt, a törékeny gráciát, s nem tűrte a parfümös levegőt. Mikor később (Mária Teréziában) nőt kellett glorifikálnia, akkor is lóra ültette és a férfias elemet, a királyi vonást, a méltóságteljes nyugalmat hangsúlyozta benne. Nagy szerelmi viharok nem dúlták fel lelkét, a férfias gerjedelmeket, ha ki nem elégíthette, elnyomta, mert tudott akarni, noha természetesen voltak az ő életében is szerelmi csalódások, melyek ideig-óráig bánatot okoztak neki. De szerencséje itt sem hagyta el, mert mihamar rátalált arra a nőre, akinek jósága, szelídsége és gyöngédsége méltó módon egészítette ki férfias és határozott egyéniségét, melyet az élet formált, s amelyet asz-szonykéz át nem alakíthatott. Ez is mennyire nem bécsi vonás, mennyire elütött a Tilgner-féle művészi egyéniségektől és mily közel hozta mesteréhez, Hellmerhez.

Akadémiai tanulmányainak vége felé részt akart venni egy önálló kompozicióval a nagy versenyeken, hogy anatómiai készségét és érzéseinek önálló kifejezését bemutathassa. Krisztust a keresztfán akarta ábrázolni, de mestere ezt nem helyeselte, félt, hogy e sokat feldolgozott tárgyba új művészi felfogást és eredeti érzést nem tud kifejezni. Titokban dolgozott tehát, zárt ajtók mögött, gyorsan, lázasan, hogy elkészülhessen a határnapig. Maga ácsolta össze a keresztet, hogy modelljét a kereszten függő állásban tanulmányozhassa. De a modell egy percig sem bírta ki, s nem lehetett rávenni, hogy még egyszer keresztre függesztesse fel magát. Fadrusz tudott magán segíteni. Ő maga lett a modell, s nagy kínok közt addig tűrte a torturát, amíg a fotográfus különböző oldalról lefényképezhette. Ezen képek alapján modellálta Krisztusát, már-már készen volt, mikor az agyag összeomlott, de nem esett kétségbe. Megcsinálta újra és a kitűzött időre elkészült véle.

Hellmer aztán maga beszélte el, mily meglepetés volt számára Fadrusz ez első önálló műve. Nem hitt a szemének. Aztán megismétlődött a jelenet, amikor Knaus a kész Siralomházat bemutató Munkácsyhoz, akit pedig ő is lebeszélt a próbálkozásról, meghatottan igy szólt:

— Nem volt igazam. Műve remekmű!

Ez 1891 elején történt. Fadrusz megkapta vele az aranyérmet a bécsi akadémián és sietett le Pozsonyba, hogy szülővárosának is bemutassa alkotását. Drodtleff Mihály-utcai könyvkereskedésének fekete posztóval bevont udvari szobájában, oltárszerűleg felállítva, mutatta be, az egész városban mély megindultsággal fogadták. Frigyes főherceg és felesége Izabella főhercegnő is megtekintették és elismeréssel nyilatkoztak róla. A következő évben a budapesti nemzetközi tárlaton az (1000 forintos) társulati díjat nyerte meg véle, s a párisi kiállításon (1900-ban) megvette egy angol műbarát. Mikor budapesti sikerének híre Bécsbe jutott, mestere, Hellmer pompás babérkoszorút küldött neki ezzel a felírással: "A fiatal győzőnek — igaz nagyrabecsüléssel, Hellmer." Fadrusz ezt a babérkoszorút azonnal a pozsonyi takarékpénztárnak küldötte meg, mert - - írta Gervay igazgatónak hálás szívvel - - "ez a babér nem őt, hanem a takarékpénztárt illeti".

Tehetségének és jellemének ez volt első próbaköve.

¹ A pozsonyi Toldy-kör Vutkovich-díjával kitüntetve.

² Erinnerungen an J. Fadrusz. Pressb. Presse. 1903. 302. szám.

³ Ifjúkori arcképe. Özv. Fadrusz Jánosné tulajd.

⁴ A művész elbeszélése alapján.

⁵ Sovánka István szobrász, osztálytársa kéziratos feljegyzései alapján.

⁶ Sovánka feljegyzéseiből.

⁷ A művész elbeszélése. (1901. okt. 3. Szerző naplójegyzeteiből.)

⁸ Hellmer: Lehrjahre in der Plastik. Bécs. p.6.