KÁROLY LAJOS
Károlyi Lajos nevét és műveit kevesen ismerik. Akik ismerik, azok sem értékelik érdeme szerint. Ez a minden konvenciótól eltérő, egyéni és őszinte tehetség a tömeg ízlésének sokasem tett engedményt. Van azonban egy kicsiny, de lelkes tábor, mely régen felismerte benne a kiváló művészt és a rendkívüli embert. Nála a művészt lehetetlen szétválasztani az embertől. Hadd mutassam be tehát először ezt a nem mindennapi embert. Károlyi Lajos 1877-ben Szegeden született, hol 1895-ben kitűnő eredménnyel érettségizett. Ezután repeső vágyát követve, mindjárt Münchenbe ment. Ott azonban csalódás érte: a művészettől mást várt, mint amit ott talált. Pályát akart cserélni és a drávatorki erdőbe vonult egy erdész rokonához, hogy ő is erdész legyen. A természet ölén való rövid tartózkodás azonban újból életre keltette benne a művészt. 1896-ban Velencébe ment, majd Rómába, az olasz nagymestereket tanulmányozni. Ott kevés pénze csakhamar elfogyott. Ekkor egy szerencsés sugallat Fraknóihoz vezette, aki őt szívesen fogadta és pártfogásába vette. Fraknói Melozzo da Forli és Pin-turicchio a Vatikánban levő munkáinak másolásával bízta meg. Ezt a munkát megbízójának nagy megelégedésére el is végezte. Majdnem egy évet töltött Rómában, de munkaköre nem elégítette ki. Újból Münchenbe tartott, ahol most hosszabb ideig, három évig dolgozott Hollósy iskolájában. Ekkor kezdett foglalkozni a társadalmi és etikai kérdésekkel. Azt hitte, hogy a művészetnél magasabb törekvések is vannak. A társadalmi evolúció, az emberszeretet, Tolsztoj krisztusi eszméi töltötték el. Ezeknek hatása aíatt 1900 őszén Tolsztojhoz zarándokolt, onnan azonban mély csalódással tért haza. Újból a drávatorki erdőbe vonult, hol több, mint két évig nem vett kezébe ecsetet.
A festőiskolák tanítási módja, oktatási rendszere, mely nem az okságon, hanem az érzésen alapult és így a fejlődés lehetőségét kétségessé tette előtte, annyira megzavarta lelkét, hogy sokáig képtelen volt a munkára. Azonban hosszú erdei magánya sem volt improduktiv. Egy, az értelmi alapon nyugvó, új rendszer kiépítésén dolgozott. Tisztulni kezdett előtte a cél, mely szerint biztos alapon lehetne alkotni és amelyen, szerinte fejlődés volna lehetséges. Azóta Szegeden él, ott is teljesen visszavonultan, hogy minden megalkuvást elkerülve, egyedül művészi céljait szolgálhassa. Időközben a külföldi nagyobb művészi központokat fel-felkereste, a piktura legújabb törekvéseit megismerni.
Hogy Károlyi egyénisége teljesen feltáruljon előttünk, keressük fel egyszerű otthonában. Lépjünk be az alacsony külvárosi ház rozoga fakapuján. Az udvarban éppen egy szikár, krisztus-szakállas, kékzubbonyos fiatalember vág fát. Amint megpillant bennünket, nyugodt tekintetével ránk néz — ez ő. Komoly szemei rögtön elárulják a tudatos szellemi munkást. Barátságosan vezet be egy szegényes fészerszerű faépületbe, lakásába, egyszersmind műtermébe. A képzelhető legegyszerűbb tágas szoba ez. Minden berendezése egy vaságy, egy kis dobkályha, egy asztal, néhány szék és festék-őrlő szerszámok. A műtermek hagyományos díszei teljesen hiányoznak. Csak néhány, hevenyészve felakasztott vázlat, Velazquez és Frans Hals képeinek fotográfiái árulják el, hogy művész lakásában vagyunk. Amint helyet foglaltunk műtermében, beszélgetni kezdünk, természetesen a művészetről. Károlyi itt csakhamar átveszi a szót és azokról az alapvető igazságokról kezd beszélni, melyek őt munkájában irányítják. Fölényes belátással és a meggyőződés elragadó erejével szól. Elmondja, hogy a mai festészetben uralkodó vajúdásnak és zűrzavarnak az az oka, hogy tisztán az érzés vezeti a művészeket. Ez pedig olyan alap, amelyen a fejlődés lehetetlenség. Az igaz alap csak az értelem által megismert törvényszerűség lehet. Az érzés, az intuíció csakis az öntudattal párosulva alkothat nagyot. Minden alkotásnak törvényei vannak, csak a pikturának nem volnának? Minden ecsetvonásnak előbb az öntudaton kell érlelődnie, az öntudat pedig csak a törvényeknek természettudományi alapon való ismeretén fejlődhetik. Erre már Leonardo is utal a pikturáról szóló híres munkájában. Lehetetlen tisztán érzésből festeni, mikor az alkotást a temperamentum folyton hánytorgó hullámai irányítják. Nem elég, ha a művész azt mondja: "én ezt így érzem", hanem azt kell neki vallani: "én tudom, hogy ez így van". Az egyéniség az előadási módban, a technikában úgyis kifejezésre jut, a törvényszerűségen, az okszerűségen nem szabad változtatni. Hogy is alapulhat forma, rajz, szín, karakter és perspektíva az érzésen?
Vannak igazságok, melyeket nem elég csak sejteni, de meg is kell tanulni, tudni kell. Ennek a rendszernek kellő kifejlesztésére szűkségesnek tartja a modell-nélküli, tehát emlékezetből való ábrázolást. Még célravezetőbb szerinte a minden impresszió nélkül való ábrázolás, amikor a művész a meglévő törvényelemekből harmonikus művészi egészet kombinál. Ez az öntudatos alkotás legmagasabb foka.
Tárgyán tehát csak az a művész uralkodik, akinek lelkében annyira öntudatosak a természeti törvények, hogy emlékezetből is alkothat. Károlyi szerint végül csak az erkölcsileg magasan álló ember lehet nagy művész, mert minden munka belső mivoltunk külső formája.
Ha az ember Károlyival beszél, önkéntelenül egyéniségének varázsa alá kerül, innen magyarázható meg, hogy szűkebb ismerősei valósággal rajongói.
De nézzük csak, mit is alkotott ez a különös ember? Károlyi semmiféle divatos iskolához nem tartozik és mégis modern, sőt a jövő művészetének levét, zamatját véljük az ő műveiből kiérezni. Magáévá tette az impresszionizmus vívmányait, anélkül hogy a régi nagy mesterek forma és rajzszeretetét, a részletekbe való elmélyedését megtagadná.
Nagy áhítattal, szinte naivan és alázatosan áll a természettel szemben, melynek minden megnyilatkozása szent előtte. Éppen ezért legtöbb munkája tanulmány, melyben a legnagyobb tárgyilagossággal igyekszik az igazságot megközelíteni. A Flaubert vallotta "impassibilité "-nek híve ő a pikturában. Most az első friss benyomás visszaadására törekszik, majd a karakter megfigyelésére szorítkozik, majd meg a mozdulat és a mozgás érdeklik. Mindent a saját szemével lát és egészen egyénien fejez ki. Irtózik a rutintól. Sohasem kínozza el képeit, biztos kézzel, nagy közvetlenséggel veti azokat vászonra. Ilyenek első sorban alla prima festett virágképei. Ezeket a valóságos kis remekműveit a színek finomsága, üdesége és a pompás tónus-egység jellemzi. Mindössze néhány szál rózsa hajlik egy-egy kancsó, vagy áttetsző üveg fölé, de e színes mikrokozmoszban micsoda finomságok, micsoda leheletszerű árnyalatok!
Szélesen festett arcképtanulmányai kifejezésben és tónusban elsőrangúak. Napfényes tájképeiben, utcarészleteiben mélységes valőr-tanulmányainak eredményét láthatjuk. Az alföld sugárzó egének szőke fénye önti el e világos és levegős alkotásait. Tagadhatatlan azonban, hogy nagyobb "impresszió nélkül" festett vásznaiból a józanság hidegsége árad, mintha a túlságos reflekszió szárnyát szegné tehetsege közvetlen lendülésének.
Károlyi kiváló rajzoló, tehetsége a legsajá-tosabban éppen rajzaiban nyilatkozik meg, melyekben egyéni módszerét a leghatározottabban érvényesíti. Ezek főleg karakter-tanulmányok, legtöbbje "impressziónélkül" készült. Meggyőződését, hogy a jellem, forma és mozgás szinte matematikailag függnek össze, ezekben a rajzaiban igyekszik igazolni.
Károlyi Lajos régebben kiállított a budapesti tárlatokon is, utoljára 1906-ban. Sajátos szellemű képeit azonban alig vették észre, eltűntek a Műcsarnok képrengetegében. Szegeden, ahol már kollektiv kiállítása is volt, sem méltatták érdeme szerint. A vidéken rendesen csak azokat a művészeket ismerik el, akiknek a fővárosban már nagyobb sikerük volt. De Károlyit mindez nem bántja. Bízik igazságnak és így saját törekvéseinek eljövendő diadalában. Végtelen igénytelensége - Károlyi tisztán vegetáriánus - - könnyen átsegítette művészi pályájának 15 évi küzdelmén. Személyére nézve különben is előnyösnek tartja a szegénységet, mert azt vallja, hogy csak egyszerű viszonyok teremthetnek egyszerű felfogást és az egyszerűség minden nagy művészet főkelléke.
KUN JÓZSEF
