KARLOVSZKY BERTALAN
Nem több, mindössze tíz és néhány esztendeje, hogy Karlovszky Bertalan személyével is jelen van a magyar festők fővárosi társadalmában. Hogy működésének színteret, műtermét áthelyezte Budapestre. Hogy itthon van, ott van ismét, ahonnan elindult, nagyon bátortalanul és egész ifjan, művészi céljai, álmok — s azóta már távoli multat jelentő — elkövetkezett sikerek felé.
Arra a kérdésre, hogy honnan történt ez az áttelepülés, könnyen és gyorsan Parist nevezik meg azok, akik régebbről ismerik. Esetleg ők maguk is fiatalon látták egy-egy képét, vagy annak reprodukcióját, a francia világváros valamelyik zsongó boulevardjának kirakatában. Akik azonban nem tudnák ezt a biográfiai adatot, azok is rögtön Parist fogják említeni a művész bizonyos fajtájú képei előtt. Mert vannak képei, amelyeknél ez önkéntelenül eszünkbe jut, anélkül, hogy magán a képen ilyesmi szóval volna feltüntetve. Nincs ráírva röviden, hogy készült Parisban s mégis, aki a művész effajta dolgait nézi, párisi jegyet érez rajtuk. Egyrészt az előadásuk vall erre. Valami finorn charme ömlik rajtuk végig. Másrészt, ahogy egy-egy alakot a festő megügyel, beállít, vagy amint a régebbi kritika mondta: jellemez, ahogy felénk fordul egy-egy arc — magukban az alakokban és mozdulataikban sok oly vonás van, hogy a néző bizonyos párisi otthonosságot olvas le róluk. Azt, hogy aki ily sujet-et ily formán fest, az Parisban nemcsak átutazó volt, Paris annak nem csupán tanulmányi időt jelent, hanem emberei közt való elmerülést, életében való teljes résztvevést, tájékozottságot és inspirációt.
Karlovszky Bertalan számára Paris csakugyan jóval több volt, mint iskolai tanulmányokkal eltöltött idő. Két decenniumon át él és dolgozik a legszebb bulevardok városában. Munkásságának tehát ez az első s ma még egyszersmind hosszabb szaka. Sajnos azonban, egész festői oeuvre-jének ismertetésénél ez a terület enged ma a legkevesebb betekintést Karlovszky művészetébe. Még pedig nemcsak azért, mert egy képe sincs Budapesten, ami ebből az időből maradt s akkori stílusát, festésének sajátosságait jellemzően hozná elénk. Súlyosbító, hogy a művész maga nem is tudja: hol, kiknél, merre vannak a dolgai. Nagyon kevés kivétellel, neki is terra incognita az a hely, ahol a kilencvenes évek végéig Parisban készült Karlovszky-képek ma feltalálhatók. Pedig sok van ilyen, mert noha a művész, mint föstő, cizelláló-természet: igen termékeny, nagy munkaerőre valló éveket élt át Parisban. Külön, egy-egy képe a kidolgo zás legteljesebb gondjára, a megmunkálás odaadó szeretetére vall. Arra, hogy csak a legfinomabb árnyalatok megoldása után tartja befejezhetőnek a képet. Hogy a célja mintha ez volna: szélesen kezdett rajz után, fokozatosan eljutni a hajszál-árnyalatokig, játszani a detailok szépségeivel, mérlegelni apart finomságaikat. Az ily stiláris célok felé törekvő piktura, időt mindenesetre sokat kíván, ugyancsak mohón fogyasztja az órákat. Ennek dacára, számban igen tekintélyes, gazdag sorozatot tenne ki, ha összeállítanók Karlovszky képeinek lajstromát. De mint már mondtuk, húsz párisi esztendő termését ebből jóformán ki kell kapcsolnunk. Csak igen kevés, alig valami az. ami innen rendelkezésünkre áll. Hogy a többi, egy egész korszak dús eredménye, merre van, erre a művész csak annyit mond: valahol Amerikában. Magánosoknál, gyűjtőknél, Paris műtermeit járó gazdag amerikaiak szalonjaiban. Ez a legközelebbi, amit tud róluk s legfeljebb még egy-két műkereskedő neve — Sedelmayer, Hamilton —, akik képeinek tengerentúli útját közvetítették. Sok képe azonban az ily közvetítéstől függetlenül talált gazdára, egyenest a műteremben történt vásárlással. Ily módon nem meglepő, ha Parisban, Londonban, Berlinben idegen mesterek közt olykor egy Karlovszky kép jelenik meg, valami előttünk ismeretlen gyűjtemény nyilvános aukcióján. Egy akvarelljét például Nemes Marcell Londonban vette meg.
Igen távoli és általános megnevezésű hely tehát az, egész földdarab, ahol egy csomó Karlovszky-kép van. S amit ugyancsak fáradságos és bonyolult művelet volna levelekkel, nyomozásokkal átkutatni, akárcsak avégből, hogy valaki fényképfelvételeket készítsen róluk. Mert reprodukció, fénykép sincs, ami bár halvány, hozzávetőleges, festőileg csonka módon - a fényképek módján —, de elénk hozná Karlovszky oeuvre-jének Parisra eső részét. Számunkra ez kétségtelenül hátrányt, veszteséget jelent, viszont a művész részéről érthető, sőt bizonyos belső erőt tükröző fényt vet rá. Azt, hogy dolgai csak addig érdekelték, ameddig résztvett a kialakításuk izgalmában. Mihelyt megszűnt reá, a festőre nézve ebbéli ingerük: már nem is törődött velük s felette távol állt attól, hogy egész könyvet vezessen róluk. Ez egyrészt talán némi kegyetlenséggel hat s esetleg félre is magyarázható. Bizonyos azonban, hogy a rugója sokkal inkább a festőnek önmagával való elégületlensége, kritikus vitatkozása, mint beteltsége és megelégedése. S ha ez a rugója, akkor a talentum bőségét jelenti s legjobb jele annak, hogy a művész még messze van attól, aminek elkövetkezése rá nézve már hanyatlás. Ez a stáció, amelyhez a legkülönbek csak teljes fizikai depressziójuk idején jutnak el, közülük nem egy azonban — például Rodin, vagy a magyar Székely Bertalan — életkorának havas őszén is csodálatos frissességgel el tud kerülni, viszont sok művésznél már a fiatalság tavaszi leple alatt is előáll: az elpuhító túlságos önbizalom. A körtánc ez, amit így önmaga körül lejt, a folytonos ismétlés és végleges megállás szaka. Nem a stílus, amely pompázva s a lehetőségig minél több példán, minél több munkában akar kifejeződni, hanem oly stílus, amiből már modor lett, frázis, üres játék.
Karlovszky Bertalant is kezdettől fogva ily hajtóerő vitte előre s ma sem pihen, ma sem nyugszik abban a követelődzésben, amit általában minden művészmunka, de elsősorban azért önmagával szemben táplál. Ez a szigorú és emelkedett színvonalból sohasem engedő, egyre tökéletesedni akaró törekvés produkálta azt, hogy először is kiemelkedett oly utánzásból, ami pedig neki annak idején egyszerre nevet, ismertséget s éppen nem megvetendő anyagi sikert jelentett. Műkereskedők, vásárló szándékból jövő műbarátok gyakori látogatását. Idehaza akkor csak azt tudták róla, hogy Parisban egy nagy jövőjű fiatal talentum dolgozik, akinek az a szerencséje is megvan, hogy képeit nem a műterme gyarapítására festi. Hogy nemcsak a francia közönségnek fest, mint elsősorban mindenki, aki állandó műhelyét Parisban üti fel. Hanem: oly képeket fest, amelyeken a sujet is, amit előad — egy-egy netán padon vagy parkban üldögélő úr és hölgy — franciás, párisi. Nyilván ez a gyors sikerének a nyitja — mondották idehaza, köztük a lelkes és szorgalmas kritikus, Szana Tamás. Mint ahogy így is volt. Hozzá kell tennünk persze, hogy a fiatal Karlovszky e felkapottságának csak egyik magyarázója a sujet, a párisi életből vett motívum. A másik az a festői készség, amellyel már ekkor rendelkezett, a virtuozitáshoz közel járó módon.
Amit azonban ekkor festett, az még egészen Munkácsy lenyűgöző hatása alatt készült, felfogásban és előadásban egyaránt. A mai Karlovszkytól mindenesetre messze jár. Egy ily képén például, amit ebből a korból véletlenül ismerünk, a "Duzzogás"-on, egy asztal mellett könyöklő fehérruhás női alak, úgy hat, mintha szóról szóra Munkácsy valamelyik szalonbeli miliőt ábrázoló képéből volna kivágva. A másfél év alatt, amit Munkácsy közvetlen közelségében, oldala mellett tölt s azután is egy darabig még így fest Karlovszky. Hogy saját őszinte szavait használjuk: majmolta Munkácsyt.
Már most könnyű és kényelmes lett volna megmaradnia ezen az ösvényen és ezen a színvonalon. Sőt nemcsak kényelmes, hanem anyagilag is üdvöt hozó. Nem kellett volna egyéb, csak ezt tovább folytatnia, megsokszoroznia s bizonyos, hogy a nagyobb közönség meghódításánál ez lett volna népszerűbb — s egyszersmind olcsóbb útja. Karlovszkyban azonban más erejű és más törekvésű, több és súlyosabb talentum élt és igyekezett kifelé, semhogy ezt az egyébként sok festő által gyakorolt s hamar megragadott módot válassza. A talentum önérzete és mértéke visszautasította benne, hogy így keresse tovább a festői érvényesülést. Természetesen folytonos belső viaskodás volt ennek az ára. De az eredménye, hogy évek múlásával egyre jobban elkanyarodott attól a festéstől, amely Munkácsynak egynémely külső csillogását kapta fel és váltotta be. Az eredmény, hogy később — s ma még inkább — már egy szál se fűzi mindehhez. Ellenben eljutott oda, hogy képeinek határozott egyéni értékük és stílusuk van. Oly jegyük, amely alapján bárhol, bárminő galéria sokaságában felismerhetők.
Az a stílus persze, amiről Karlovszky képeinél beszélhetünk, nem egy előre szerkesztett programm alapján, hanem természetes folyamat útján alakult ki. Minden valószínűség szerint már akkor, amikor elkanyarodott a Munkácsy-hatás alól, nem pusztán az utánzás ellen való tiltakozás ösztönözte. S később is, nem az hajtotta, hogy mindenáron senkihez se hasonlítson, hanem hogy kifejtse festői természetét úgy, amint érzi és tudja. S ez az oka annak, hogy stílus helyett nem manírt emlegetünk képei előtt. Pedig mindjárt kezdetben oly könnyűséggel sajátította el a festői metier-t, hogy nem minden alap nélkül ejthette volna hatalmába a hideg virtuozitás csillogó, de üres kísértése. Karlovszky a metier-nek már szuverenitásig biztos ismerője, célja azonban nem az, hogy ezt minden jelentőség nélkül, közömbösen és sikkesen csillogtassa. Amíg idáig jutott, hosszú stúdiumok sorozatán esett át, nem mondható azonban, hogy ma akármelyik élő mesterhez észrevehető szálak, feldolgozatlan hatások fűznék. Sokat tanult, bizonyára a régi mesterek előtt, képtárakban, de még többet a természetben, az eleven modellekkel való kontaktusban.
A képek közt, amelyeket párisi tartózkodása alatt festett, eleinte sok csendélet szerepelt, a csendélet volt a domináló. Aztán oly képek, amelyeknek a művész szerint "beszél-niök kellett". Zsáner-szerű dolgok. Az elbeszélni való azonban ezeken a képeken igen enyhe, egyszerű és kevés volt. S inkább csak kísérő zönge, semmint hangsúlyozottan irodalmi célzatú. Tájképet Karlovszky nem festett, nem is próbált. Ez teljesen kiesett érdeklődéséből. Amikor a plein air-jegyében, a tájképfestő munka mindenfelé a legteljesebb hévvel indult, sőt már a divatosság szimpto-máit is felölelte: Karlovszkyt a festők ily tevékenysége s az ebből fakadó problémák nem tudták vonzani. Ellenben annál teljesebben a Tizian, Veksquez, Rembrandt, Greco, Goya révén halhatatlanná lett emberi portrait. Főleg azóta, hogy itthon van Budapesten, munkálkodik elsősorban ily feladatokon s mintha ez volna az igazi terrénuma. Az arckép. Általában valami nyugodt, szemlélődő temperamentum tükröződik képein, amely nincs híjjával bizonyos szellemességnek. Egyrészt e temperamentumból következően, előadásának a szabatossága az, ami rögtön szembeötlő. Gondos és részletező munkán épülnek fel ezek a képek. Delikát finomságokat hordoznak, látszik, hogy festőjüknek ez az öröme: kifejteni őket gyengéden. Bár vannak Karlovszky képei közt olyanok, amelyek nem sorozhatok e végső detailokat kibogozó stílushoz. Jellemző példa erre a Zboray Miklós-porírait, ahol az arc finom és precíz mintázása mellett, az egész összefoglalóbb, lapidáris foltokkal dolgozó ecsetre vall. Egyébként régebbi dolgain még inkább sokszor a miniatűr előadáshoz jár közel Karlovszky. Mindig távol áll azonban attól, hogy a detailokat térképszerűen halmozza össze, egymás mellé. Ami sok festőnél emiatt az unalom veszélyét hozza, nála nincs jelen, mert ahogy ő bánik velük, abban találó mérlegelés van, választékosság. Még csak azt kell megemlítenünk, bár külön figyelmeztetni reá talán felesleges, hogy a plein air-tól kezdve, az impresszionizmuson át, az újabb irányok Karlovszky pikturáját még csak nem is súrolták. Festése más alapból indul s e törekvésekkel egy ponton se tartott közösséget.
Karlovszky Bertalan ma ötvenöt éves. Budapesten, 1858-ban született. Arról, hogy miként ment át a festői pályára, korai éveiről azokat a sorokat közöljük, amelyeket Szana Tamás írt róla abban a könyvben, amit a nyolcvanas évek közepe táján adott ki a magyar művészekről, akiknek sorában Karlovszky mint Parisban feltűnt ifjú talentum szerepelt. "Ez a fiatal művész —- írja Szana —, akit manapság nemcsak nálunk, de Parisban is úgy ismernek, mint az élénk, beszédes jelenetek ábrázolóját, gyermekkorában nemcsak feltűnő tehetséget, de még csak vonzódást sem mutatott a művészetek iránt. Pedig már kora gyermekségében felébredhetett volna benne a vágy, az írói vagy művészi pályán való haladás után. Szüleinek ősi házában írók, művészek gyakran adtak egymásnak találkát s a ház asszonya, e finom érzékű, sokoldalú műveltségű nő, maga is áldozott a múzsák oltárán. Míg más gyermek ily környezetben mohó kíváncsisággal les el minden szót s az utánzás velünk született ösztönénél fogva, ha nem nyiltan is, de legalább titokban, másolni igyekszik, amit nagyobbaktól lát: a kis Berci csendesen, hallgatagon megvonta magát valamelyik zugolyba s egyelőre kevés érdeklődést mutatott emberek és könyvek iránt. A gyermek jövője iránt érdeklődő, gondos anyának nagyon sok aggodalmat okozott a fiú egykéd vűsége és szótlansága. Be is látta csakhamar, hogy fiára nem várakozik jövő a tudományos pályán s nem haladhat egy úton az idősebb testvérrel: Endrével, akinél már ekkor mutatkoztak az írói hajlam csillámai. De mi legyen belőle? A fiú, talán inkább csak azért, hogy mondjon valamit, mint igazi hajlamból, a katonai pályát említette anyja előtt. A gondolat nem volt rossz: szülei beleegyeztek a választásba. Karlovszky Berci ekkor tizenhét éves volt.
Három évet töltött a katonai intézetben s e három év minden tekintetben nagy változásokat idézett elő nála. Teste megizmosodott, szelleme élénkült s mondhatni, egész váratlanul nagy vágy támadt benne a rajzolásra. Ez volt a szerencséje, mert itt sem tartozott a jobb tanulók közé s feljebbvalói rendszerint csak rajzaiért hunytak szemet mulasztásai előtt. Csodálták ügyességét, midőn egy-két vonással sebtében papírra vetette pajtásainak és tanárainak arcképét s ő, aki sohasem tanult rendszeresen rajzolni, az alakok egész sorával illusztrálta egyik tanárának sajtó alá rendezett kézikönyvét.
A fiatal festő egy napon így szólt anyjához:
— Menjen el Metzgerhez (könyvárus és képkereskedő a Nemzeti Színház épületében), két képem van a kirakatban.
— Hát tudsz festeni?
— Ha egy képet látok, azt hiszem, hogy tudnék festeni.
Az anya, aki most értesült először fia művészi hajlandóságairól, sietett a képkereskedőhöz, de semmit se láthatott, mert ekkor már mind a két képet megvásárolták. Ha többet is festene, többet is el tudnék adni, - mondta a kereskedő a meglepett és boldog anyának De nemcsak a műárústól, hanem a fiú feljebbvalóitól is örvendetes híreket kapott, ennek szépen fejlődő művészi hajlamai felől. Az Új-épületben mindenki a "fiatal művészről" beszélt s Pyrker őrnagy, akinek arcképét egy fénykép után szintén megfestette, a bámulatos hasonlóságtól elragadtatva, azt a tanácsot adta az anyának: beszélje le fiát a katonai hivatásról s adja művészi pályára. Az anya gondolkodni kezdett efölött ; de ekkor még csak félve mutogatta egyes műbarátok-nak a fiú első kísérleteit. Pedig ezek közt már nem egy volt olyan, aminél a fiú magára vonhatta az érdeklődést. Hogy többet ne említsek: egész csinosan festett meg egy dunai ladikot, melybe gyümölcsért áhítozó gyerekek kapaszkodnak s még ennél is sikerültebb volt az a képe, amelyen kis gyermeket ábrázol, amint az a feje felett lévő madár után nyúl. Ezt Vadnay Károly is látta s a gyerek beszédes szeméről azt mondta az anyának, hogy azokban a szemekben van e fiatal festő zsenije kifejezve. Vadnay ítélete bátorította az anyát arra, hogy fiát a kadétiskolából kivegye s számára művészi ösztnödíjat kérjen. Ennek kieszközlése nem sikerült ugyan, de elérte azt, hogy a fiút felvették a mintarajziskolába."
Ekkor, 1888-ban kezd tehát rendszeres stúdiumokat a mintarajziskolában. Valami kitűnő auspiciumokkal azonban nem biztatott az intézet falai közt való időzése. Már t. i. a professzorai szerint, akiknek szava, művészi tekintélye előtt mintha nem túlságos engedékenységgel hajolt volna meg. Egy kis lázongás dolgozott benne a szigorú szabályok, előírások ellen. "Nem hallgat senkire, nem lesz belőle semmi" — mondogatták a tanárai.
A jóslat persze elhamarkodott volt, mert éppen az ellenkezője vált be.
Münchenbe megy, ahol négy évet az akadémián töltött, Benczúr és Seitz mellett. Itt rendkívül gyorsan halad, természet után készült stúdiumokért érmet kap. Egy munkája aztán Munkácsy kezébe kerül, akinek annyira felkelti érdeklődését, hogy az Parisba hívja, maga mellé. Munkácsy házának földszinti műtermét foglalja el, ahol másfél éven át lakik. S rövidesen egyre-másra jelentkeznek első sikerei. Ehhez természetesen a tudása, talentuma segítette, de másrészt a Munkácsy melletti közelség is. Az a miliő, amelybe ily módon belekerült, szintén egyengette, könnyítette útját ahhoz, hogy észrevegyék. Karlovszky-nak régi vágya támadt a Parisba való költözéssel — írja néhány év múlva Szana. Ott volt végre a modern művészek Mekkájában s az ünnepelt mester oldala mellett, kinek bámulatos sikerei már évek óta sarkalták ambícióját. Minél tovább időzött Parisban, annál inkább érezte, hogy ott van az ő igazi légköre. A világváros pezsgő élete, a diszting-vált társaság, amellyel Munkácsy szalonjában megismerkedett, egyaránt közreműködtek, hogy tehetsége az eddiginél erősebb szárnyalást vegyen. Mindjárt első nagyobb művét 5000 frankon vásárolta meg egy amerikai műbarát. Nemsokára ezután a király arcképét rendelték meg nála a párisi magyar egylet számára s csakhamar azon vette észre magát, hogy neve ismeretessé kezd válni a francia fővárosban, hogy képei már a festőállványon vevőre találnak."
Csakugyan, Karlovszky, ha Parisban nem is állít ki, akkor is eljutnak hozzá az érdeklődők, a közönség, a műbarátok. Sokat fest s jóformán minden munkája várakozás nélkül jut el a legelső műkereskedőkhöz s ezek révén tovább, leginkább a tengerentúlra. "Merveilleuse" című képét például Kleinberger 3000 frankért vásárolta meg, még ugyanaznap megveszi ettől Hodjek amerikai műkereskedő 4000 frankért, akinél huszonnégy óra lefolyása alatt már egy amerikai magánzó veszi birtokába 16,000 frankon.
Egy limoges-i porcellángyáros, Haveland nevű, azzal bízza meg, hogy Botticelli két louvre-beli freskójáról készítsen kópiát, amit egészen különös, bonyolult technikával old meg (mészréteggel bevont vászon), egy évig dolgozva rajtuk. Ezidőtájt festett képei közül név szerint csak néhányat említhetünk meg, mint ismertebbeket: Fürdő nő, A borozó, Légyott, Luxembourgban. A Grand' Salonban, a "Société des artistes Francais'' tárlatain négy ízben állított ki, s mention honorable-t kapott.
Amióta Karlovszky Bertalan Budapesten munkálkodik, állandóan a Műcsarnok tárlatán állít ki. Festésen kívül egyéb tevékenysége, amit a Műcsarnok termeinek és kiállításainak, valamint a Szépművészeti Múzeum modern anyagának rendezése körül fejtett ki. Mint portrait-festő, a közélet embereinek, az arisztokrácia tagjainak egész sorát festette meg. Arcképei közül felemlítjük a következőket: gróf Andrássy, Pallavicini Ede őrgróf, Tolnai Lajos, Heltai Ferencné, báró Vojnich István, Hampel főszámvevő (a főváros tulajdona), gróf Andrássy Katinka, báró Hatvany-Deutsch Károlyné, Kléh István, Kiss József, Zboray Miklós stb.
CRONIQUEUR
