BADITZ OTTÓ
Baditz Ottó a magyar művészetnek nemcsak érdemes, hanem immár tekintélyes múlttal bíró munkása. Harmadfél évtizede, hogy kiállít, hogy megjelent a nyilvánosság előtt, mint művész s komoly munkával és törekvéssel pályázott e név, e hivatás megbecsültetésére. Arra, hogy művésszé legyen s arra, hogy benne csakugyan ezt lássanak. Nem többet és nem kevesebbet: kiváltkép és elsősorban a magyar művészet odaadó, tevékeny és önzetlen munkását.
A hangsúly azon van, hogy magyar művészet. Baditz Ottó ugyanis, épp úgy, mint generációjának nem egy tagja, külföldön, a német művészet centrumában már ismert névvel, nem mindennapi sikerekkel bírt. Azok közé tartozott, akik a magyar talentumnak német professzoroktól fölötte becsült hírét alapozták meg Münchenben. Nemcsak egyenkint, egy-egy kivételes ember képessége révén, hanem általában, tömegében is a "zseniális" jelző kísérte azokat, akiket a különböző évjáratok szinte csapatosan telepítettek ki a műveszeti iskolák falai közé. Magyarnak lenni, egyet jelentett a talentummal s ha valaki átnézi a névsort, amit a magyar föld nyújtott az Isar partján és másutt, ezekben a ma már régmúlt időkben, valamint mérlegeli az elindulok készségeit, tehetségét: túlzás nélkül mondhatja, hogy méltán. Baditz Ottót is oly évjárat vitt ki az akkori Münchenbe, oly generáció, amely bőviben volt a talentumoknak. Hogy belőlük mi lett, mivé alakultak, mit váltottak be zseniális indulásukból: ez természetesen most más térre vinne, vele itt nsm foglalkozhatunk. Arra is, hogy magának Baditz Ottónak törekvéseiből, álmáiból mit váltott be az elmúlt idő s miként látja ő maga azt, ahogyan és amivel indult s azt a pályát, amit befutott, az utat, amit megtett: szinten csak a művész felelhetne. Bizonyos azonban, hogy, mint feljebb mondottuk, Baditz Ottó már jelentékeny, a legjobb hozzáértőktől emlegetett, nagy sikereket ért művész voli a bajor fővárosban, amikor hazajött, hirtelen s itthon állt belé abba a sorba, ahol ma is találjuk. A festés munkásai közé, akiknek sora számban ugyancsak megszaporodott, ahhoz az időhöz viszonyítva, ami a Baditz Ottó fiatalsága, ami őt hazahozta és idekötötte. Ennek a más viszonyokba, más méretek közé való áttelepülésnek kétségtelenül belső, pszikhikai oka van, még pedig az, amiről azt mondtuk, hogy Baditz Ottót a magyarságát érző és hangsúlyozó művészet munkásává avatta. Igaz, hogy ez nála és a hozzá hasonlóknál, egyrészt kötelesség felismeréséből ered s igaz, hogy semmiféle művészet se lehet el gyökér nélkül s e gyökér mindig egy földhöz, levegőhöz és emberekhez való tartozás. De az ellenkezőjére is van nem egy példa. Arra, hogy valaki nem ott művész s nem ott gazdagítja a kultúrát, ahonnan ered s ahová tartozik, vérsége s egyéb kötelékek alapján. S a dolgon az is változtat, ha valakinek, mint Baditz Ottónak, egy fejlettebb, alkalmasabb berendezésű környezetben, már eredményei, sikerei vannak, amelyeket folytatni sokkal könnyebb és kényelmesebb, mint újból vállalni, új és bizonytalan, már eleve kedvezőtlenebbnek ismert eshetőségeket.
Amikor például a nyolcvanas évek végén hazajött, valamivel megelőzőleg, a napilapok kritikusai, köztük Szana Tamás, egyre-másra "felfedező" sorokat írnak róla. Bizonyára nem kedvtelésből és a hatás kedvéért, hanem mert szükség volt ennek a hangoztatására. Pedig Baditz Ottó ekkor már nem tartozott azok közé, akiket "tehetséges kezdők" gyanánt szokás emlegetni. A negyven év körül járt s az elismerő, kitűnő német, müncheni, bécsi, sőt francia, párisi kritikák egész sorát tarthatta tarsolyában.
De hát Baditz Ottó, éppen csak külsőleg, geografiailag változtatott helyet, miliőt, amikor végleg ide, Budapestre tette festői műhelyét is. Tulajdonkép, a hosszú idő alatt, amit német földön, az Isar partján töltött, ami nemcsak tanuló, studiumos esztendőket, hanem produktiv éveket foglalt magában, aspirációival, érzéseivel mélyen és élénken itthon volt. Képeinek nagy része ugyanis, amelyekkel feltűnt, szerepelt, magyar földön történt élmények tolmácsolása. Csupa oly kép, amelyeken a magyar táj s a magyar népből kikapott alakok jöttek elő. Ezen a réven lett ismert, a zsánerszerű festőiesség iránt fogékony, sőt azt elsősorban kereső München művészi, műértő és művásarló társadalmában. E képekről azonban tévedés volna azt hinni, hogy pusztán etnografikus, ily irányban eredeti s az idegen közönség előtt "érdekes" vonásokkal hatottak volna. A művészi megjelenés módja, az előadás készsége, a tudás és a talentum, amit jelentettek rajz, szín és kompozícióban: ezek voltak azok az elemek, amelyekkel Baditz Ottó maga felé hódította a művészi közvéleményt. Igaz, hogy ezek a képek, mint koruk — helyesebben: mint születési környezetük — uralkodó irányzatának hű kifejezői, mindig valami librettót zárnak le. Valami elmondható eszmei tartalmat hordoznak s ha nem is abból s nem tisztán ezért, de mindenesetre hangsúlyozottan ezért festődtek. Baditz Ottó például tájképet is legtöbbször alakkal együtt és úgy festett, hogy az alakkal valamit illusztráljon. Egy helyzetet, egy érzést, hangulatot, akciót, ami elsősorban magának az alaknak kifejezéséből, gesztusaiból, karakteréből áradjon.
A kritika akkor, az ily tulajdonságok kiemelésére, értékelésére oly frazeológiát használt, hogy "élénk jellemzés, kifejező színek" stb., a kifejező szín alatt azonban nem a színnek önmagában s más színekhez való viszonyát, belső festői erejét értette, hanem azt, hogy például egy Madonna-képen a szem mily színű preparátuma fejezte ki minél meg-hatóbban a borongást. A súly azon volt, hogy: Madonna s minden egyéb ennek az irodalmi elgondolásából következett. Ez az elgondolás, ez az irány kétségtelen, hogy elvihet a pikturától, de bizonyos, hogy keretein belül szintén működtek jelentékeny, kiváló képességű festők s támadtak nagyértékű munkák. Baditz Ottó is ezt.az elvet vitte keresztül, tőle függetlenül azonban, elementárisán ütközik ki zsánerképein, egy-egy rajzán, tájképein, festő-volta, festői készsége és érdeklődése. Ily alapon a naturalisták nagy táborába sorolható Baditz Ottó.
Zsánerképein kívül kevés arcképet s aztán meglehetős számmal szentképeket festett Baditz Ottó. Ahogy azonban zsánerképei mentesek a valamikor divatozott és könnyen utánozható ú. n. galerie-tónus közhelyeitől, a szentképei, Madonnái se követik az ezen a téren ismert szokványt. Szabadabb felfogású és előadású, olykor mezőben térdeplő Madonnák ezek (egy ily fajta jellemző műve a Szépművészeti múzeum tulajdonában van), amely képeken nem a képtárak valamelyik névtárának folytatása érződik. Hanem: friss, derült, világos színek, a természet közvetlen tanulmányozása, már a plenair-t érintő festői stúdiumok.
Baditz Ottó ma hatvannégy éves, attól azonban még messze jár, hogy mint festő csak a múltban éljen. Hogy a múltra emlékezzen s annak ne legyen a jelenben folytatója. Az idén, a Képzőművészeti Társulat tavaszi tárlatán állított ki s ettől visszafelé, minden évben találkozhatni munkáival, amelyek nem csappanó festőkedvének tükrözői. Szünet, hosszabb kimaradás szinté sehol sincs. Attól kezdve, hogy Budapestre tette műhelyét, munkálkodása és a művészek porondjain való részt-vevése folytonos, amire legjobb bizonyság a tárlatok katalógusai.
Azok a képek persze, amelyek megalapozták festői jellemét, amelyek a legtalálóbbak Baditz Ottóra, mint művészre: a mai generációval nincsenek közvetlen ismeretségben. Ezek néhány évtizeddel ezelőtt tartották első bemutatkozásukat, amikor még lehat nem a városligetben, hanem az Andrássy-úton, a régi Műcsarnokban volt a festők és szobrászok arénája. Akik ennek a lépcsőin sétáltak fel egy-egy vernisszázs napján, azok bizonyára jobban ismerik és másként látják Baditz Ottót is, mint a városligeti Műcsarnok új közönsége. Ez egy csomó oluvre-nél csak reprodukcióra szorítkozhat, vagy csak itt-ott, véletlenül, leginkább a Szépművészeti Múzeumban állhat szemközt néhánnyal. A másik előtt azonban maguk a képek jönnek eléjük, úgy, ahogy frissen helyeződtek el és hatottak a régi Műcsarnok falai közt. Sőt nemcsak a képek jönnek eléjük, hanem minden, ami hozzájuk kapcsolódhat: napjaik emberei, eseményei, ízlése és divatja.
Baditz Ottó régi magyar földbirtokos-családból származik, Tót-Keresztúrról. (Ma Magyar-Keresztúr, Sopron m.) Erre szép, termékeny dunántúli pontra sokszor ráismerhetni képeinek során. Motívumai, virágzó fái, a rétek zöldje és tavaszi virulása visszavisszatér munkáin. A nyári munkaidőt mindig itt töltötte és tölti ma is Baditz Ottó. A művész 1849-ben (március 19.) született. A dzsentricsaládok hagyományához híven, arra a pályára szánták, ami e társadalmi rétegnek különösképen frekventált foglalkozása. A jogi pálya, a jogászkodás, amit Baditz Ottó kifogástalanul el is végzett. A pápai gimnázium után ment a pozsonyi jogakadémiára, ahol absolvait. Ekkor, mellékesen, időtöltésből festegetett is, rajzolt, de határozottan még nem gondolhatott arra, hogy a művészi hivatást és mesterséget válassza jövendő életprogramjának. Akikkel összekerült, akik látták ebbéli munkáit, bizonyára szép hajlandóságuaknak minősítették azokat. De éppen csak tudomásul vették, mint magánpassziót, amely Baditz Ottónál nem stílszerű kártyát és egyéb oly szórakozást jelentett, hanem festést. Amit épp oly könnyű megérteni, mint ahogy pillanatig se vehető zokon. Evégre, a legnagyobb művészekről se hiszik közvetlen közelükben, ifjú éveik alatt, hogy éppen ő belőlük lesz majd kiváló művész.
Az első, aki felkeltette benne az öntudatosságot a művészettel való foglalkozásra, egy korán elhalt író volt. Eötvös Lajos, Eötvös Károly fivére, aki a művészi pályára biztatta, erősítgette kedvét. A jog után fel is utazott Bécsbe az akadémiára, ahol két évig volt, mint. Wurzinger tanítványa. A magyarok közül, ugyanebben az időben a bécsi iskolát látogatták Tölgyessy, Kacziány.
Bécs természetesen csak előcsarnoka volt a müncheni állomásnak, Baditz Ottó is Münchenbe igyekezett, Münchenbe ért s ott maradt egyfolytában tizenöt évig.
Huszonöt éves volt, amikor kiment, fiatalon és tele ambíciókkal bekerült a bajor főváros sodrába s negyven éves volt, amikor hazajött, vissza Budapestre. Ez az idő egyfelől legerősebb stúdiumait foglalja magában. Másrészt már eredményeket, komolyan számbaveendő sikereket. Jellegzetes képeit, amelyekkel feltűnt, amelyek közé tartoznak az "Elítélve" (első nagyobb műve), az "Angyalcsináló", a "Falu rossza", "Pellengér", "Kísértés", "Mária a gyermek Jézussal", "Bambino".
Ezidőtájt festett képeinek némelyike haza is került. A müncheni bemutatkozás után Baditz Ottó elküldte őket a Képzőművészeti Társulat kiállításaira, így az "Angyalcsináló" az 1885-iki országos kiállítás alkalmával rendezett tárlaton állítódott ki, amikor nagy oklevelet nyert, amit Baditz Ottón kívül még öten kaptak: Lotz, Munkácsy, Wagner, Benczúr és Liezenmayer. Az 1882-es tárlaton pedig a "Bambino" című képpel mutatkozott be s a vallásalap ötszáz forintos egyházfestészeti díját kapta.
Talán nem érdektelen, ha ideírjuk azt, amit Baditz Ottóról, illetve két képéről még annak idején írt a fáradhatlan és érdemes munkás-ságú esztétikus, Szana Tamás. Egy tanulmányból valók e sorok, amely a nyolcvanas évek végén jelent meg, a "Magyar Művészek" című nagyobb munka első kötetében. Nem jelentenek kritikát, hanem szinte topografikus elmondását adják két képnek. Egyfelől írójukra jellemzők, arra a frazeológiára, arra a művészeti irodalomra és kritikára, amit nálunk Szana Tamás képviselt. De másfelől azért idézzük őket, mert a két képet, amelyekről szólnak, Baditz Ottó művei közül a mai közönség a legkevésbbé ismerheti.
Az egyik a fentebb már említett "Elítélve" című kép, amelyet Szana így ismertet: "Sötét, nedves börtönhelyiség tárul fel előttünk, amely csupán egy ablaknak csúfolt lyukon át nyer némi világosságot. Az előtérben néhány beesett arcú, vézna és rongyos nő a nép söpredékeiből, foglalkoztatná érdeklődésünket, ha első pillantásunk önkéntelenül ama karcsú, nyúlánk, meglepően szép arcú fiatal leányra nem esnék, ki éppen most lett új lakójává a nők börtönének. Még nyitva a homályos, szurtos pincehelyiség ajtaja s a börtönőr rideg, részvétet nem ismert alakja mellett, a beözönlő napfényben láthatjuk a szegény, kétségbeesett anyát, ki elítélt leányában talán öregségének utolsó támaszát veszítette el s ki tudja mennyi időre. A fiatal leány keblére tett kezekkel, révedező szemekkel áll meg a börtön közepén. Valami leírhatlan, megnevezhetlen bánat ömlik el egész lényén, míg társnői közönyös vagy kárörvendő arccal függesztik rá tekintetüket."
A kép, amelyet Hirschler bécsi műárús vett meg, ritka kifejezési erőről, a jellemzés igazságáról s mindezek mellett a rajz és színezés számottevő tökélyéről tanúskodik. "Másik képéről, a "Falu rosszá"-ról pedig Szana Tamás így ír: "Kevesebb eszmei tartalom, de több élet és mozgalmasság van a "Falu rosszá "-ban. Kora nyári reggel, ittasult fővel, tántorgó lépésekkel megy haza a korcsmák hőse. A zöldségárús kofa megbotránkozva nézi végig s fütyörészve, csúfolódva kíséri egy vígkedvű cipészinas. A kép alakjai egytől egyig jellemzetesek s a színezésben nagy erő nyilatkozik meg. A kompozíció egyetlen hibájául azt hozhatnám fel, hogy hazai tárgyhoz nincs jól választva a keret s a háttér, német stílű házaival kissé idegenszerű."
Baditz Ottó Münchenben Dietz tanítványa volt, akinek a felfogása, irányítása, esztétikája természetesen főleg eleinte érződnek a képein. Az ú. n. pittoreszkséget, a tárgy festőiségét emelte ki s tartotta követendőnek ez a felfogás, tehát a romantikus tájak, kompozíciók, valamint a "festői" népviseletben élő zsanér területére vitt.
Ugyanekkor, Baditz Ottó künn az akadémián ott találta Gyárfást, Peske Gézát, Magyar-Mannheimert s ott voltak még a magyarok közül Benczúr Gyula, Vágó Pál, Roskovics, majd később Hollósy Simon stb., persze mindannyian fiatalon, nagy tervekre részben készülődve, részben róluk már bizonyságokat is téve.
Valóságos magyar világ volt akkor a bajor városban. Elmondható, hogy a magyarok fölötte divatban voltak, ahogy se azelőtt, se azóta. A Magyar Egyesület volt az a szerv, amely összegyűjtötte őket, amely élénk, tevékeny szerepet játszott, hangos és mozgalmas napokat élt. Három éven át (1879—82) Baditz Ottó volt az egyesület elnöke, amely jelentőségben az osztrákok hasonló egyesületét ugyancsak messze maga mögött hagyta. Szinte politikai íze volt annak a szerepnek, amit betöltött, a müncheniek részéről tüntető szimpátiával. S ebben legelöl az udvar tagjai jártak, mindenekelőtt a már elhalt Luitpold régens-herceg, aki személyes látogatója volt a műtermeknek. Egy ízben Baditz Ottó műhelyében is megjelent, azokon az estélyeken, bálokon pedig, amelyeket a Magyar Egyesület adott, nem egyszer vett — ugyancsak vidám és fesztelen módon — részt.
Akadémista korában, Baditz Ottó az akadémia kiállításán egy bronzérmet nyert. Legelőször a Kunstverein kiállítására küldött képet (1879), amely hetenkint rendezett kiállítást, aztán csakhamar bekerül a Künstlergenossenschaft kiállításaira s sűrű résztvevője a Glaspalast nemzetközi tárlatainak. Nem egyszer történt, hogy képei az első terembe, az ú. n. "Ehrensaal"-ba jutottak, így először az "Elítélve" című képe — s a katalógusban, ahogy akkor szokásban volt, csillaggal jelölték munkáit, ami kitüntetésszámba ment, mert a közönség, a nézők figyelmét már előre ideirányította. Azonkívül, hogy állandóan Münchenben állított ki s Budapestre küldözgetett képeket: Baditz Ottó másutt, más emporiumokban is gyakran vendégszerepelt, így Bécsben, ahol a Kunstvereinban állított ki s Parisban, az "Académie contemporaine français" tárlatán 1881-ben, ahol a "Falu rossza" című képe fordult meg s ahol e képet aranyéremmel tüntették ki.
A másfél évtizedes külföldi munka és időzés alatt Baditz Ottó egyébként nemcsak képei előtt gondolhatott haza, ahonnan elkerült. Majd minden esztendőben hazajött egy-két hónapra, részben hogy felfrissüljön a képeihez szolgáló, képeihez jegyzett motívumokban. Ez a magyar motívumok kedvéért, vagy másért történő rövid el-ellátogatás azonban egyszer csak aztán azzal végződött, hogy itt maradt. 1890-ben véget ér a müncheni tartózkodás. Baditz Ottó hazajön s munkásságának az a fázisa kezdődik, amely a kiállításokat látogató közönség előtt már sokkal ismertebb. E második fázis kezdetének is azonban már majdnem huszonöt éve.
A festésen kívül illusztrátor-, rajzoló-tevékenységét is meg kell említenünk. Illusztrációkat készített Petőfi összes költeményeihez s még előbb Kiss József "Mese a varrógépről" című költeményéhez. Rajzai rendszerint finom tollal csinált grafikus érdekességek. Egy címlaprajza a Képzőművészeti Társulat katalógusáról ismert s rajzai vannak a "Segítség" című, tűzkárosultak javára, kiadott albumban.
A Műcsarnokon kívül a Nemzeti Szalon kiállításán vett részt (ennek igazgatósági tagja és societair-je), aztán több helyütt vidéken, külföldön pedig a francia Lille-ben s 1908-ban a londoni Earl's Courti kiállításon, ahol grand prix-et kapott. A Társulati-díjat "Kihallgatás" című képével nyerte meg (1890).
Képei közül, még a müncheni időtől, műkereskedők útján sok jutott el Amerikába, magánosokhoz. A király vásárlása révén három képét vették meg (köztük a "Vadrózsák"-át). A Szépművészeti Múzeum négy képét vette meg ("Kihallgatás", "Rózsák között", "Falu rossza", egy tájkép), a Képzőművészeti Társulat birtokában egy képe van (Vagyok olyan legény...), Budapest székesfővárosé pedig egyik legjelentősebb műve az "Angyalcsináló". Még a következő tulajdonosokat említhetjük, akiknél különböző munkái találhatók: József főherceg (Magdolna), gróf Károlyi Alajos (Madonna), gróf Andrássy Gyula ("Bambino"), Léderer Sándor, ifj. Sváb Károly (portré), gróf Károlyi Tibor (gyermekarcképek), Györgyey-család (gyermekarcképek), pozsonyi múzeum, Kassa és Temesvár városa, a németi kath. templom ("Mária nevenapja"), a szilsárkány-i evang. templom ("Krisztus az olajfák hegyén"), szombathelyi evang. templom (oltárkép) stb.
T. I.
