LAJTA BÉLA
Az új Pest motívumaival foglalkoztunk a Művészet legutóbbi számában. Az utóbbi évtizedek városrontó építészetének jellemzése kapcsán vigasztalóbb perspektívát pillantottunk meg néhány fiatal építőnk működésében. Azokról volt szó, akik a pesti építészet hangos, vásári koncertjében a szükségletek puritán szolgálatának szerény, egyszerű és hálátlan hangján szólalnak meg ; és akik a maguk csaknem rideg tárgyilagosságával, a többiek hangos tülekedésén, a közönség ízlésbeli eltompultságán keresztül, mégis meg fogják csinálni a mának jó magyar architektúráját.
Lajta Béla közülük való. Sőt, talán a legradikálisabb, a leginkább programmot jelentő. Törekvéseinek elvi lényegét az egész irány törekvéseinek ismertetésével lehetett a legjobban jellemeznünk. Egyáltalában, ezek az új építők nem hangsúlyozzák a maguk egyéniségét. Nem az a legfőbb céljuk, hogy az egymásétól minél különbözőbbet építsenek. Az úgynevezett egyéniség külsőséges jeleit nem hajszoljak. Mintha úgy éreznék, hogy az ő számukra az a legnagyobb dicséret, amely nem az építő egyéniségétől, hanem az épület jóságáról hangzik el.
Lajta Béla is elsősorban jól, minél puritánabbul jól akar építeni. És mégis, ha figyelemmel elkísérjük tervező fantáziáját összes épületeinek külső és belső formavilágában, akkor Lajta Béla művészetének bizonyos belső folytonosságát, különvalóságát, a szónak legnemesebb értelmében való egyéniességét kell megállapítanunk. Mindez természetesen nem vonalvezetésének holmi szándékolt, mindig visszatérő tréfás lendületességéből, hanem elgondolásainak módjából, formalátásának karakteréből domborodik elénk.
Sőt ez a puritán, az épület rendeltetésének szigorú parancsait szinte rideg következetességgel szolgáló építő, tulajdonképpen a formák és színek legfinomabb, leghalkabb artisztikumába szerelmes művész, valódi lírikus gyanánt lepleződik le a figyelmes szemlélő előtt. Évekig kalandozza Itáliát, évekig el tud merülni a reneszánsz grandiózus pompájába, hogy aztán itthon annál nyugodtabban megépítse a maga dísztelenül egyszerű épületeit, — megcsinálja egy más korszak más építőművészetét. Egy-egy gazdagodást igérő népmotívumért hónapokig utazza az ország leg-ismeretlenebb vidékeit és a felfedező szeretetével tud örülni minden új, friss szín- és formakombinációnak. A részletekben általában ez az elmélyedő, mindent analizáló és egyre kisebb egységekre felosztó behatolás jellemzi; az épület nagy, konstruktív vonalainak elgondolásában igazi, nagyszabású, a külső szépségért semmi koncesszióra nem hajlandó architektus ; de az épületet körülfogó kerítésnek, vagy az előcsarnok lámpájának egy-egy motívumával hetekig el tud bíbelődni. Ez a kettősség nagyon jellemző művészetére: férfiasság és erő az elgondolásban, gyengédség és játékos fantázia a részletek kitalálásában.
Általánosságok helyett vegyük sorra Lajta Béla pályájának pozitív adatait és ezek során ismerkedjünk meg alkotásaival és a bennük testet öltő művészi szándékokkal.
Lajta (1907-ig Leitesdorfer) Béla 1895-ben a budapesti Műegyetemen nyerte el építészi diplomáját. Egy darabig még Hauszmann Alajos egyetemi tanár irodájában dolgozott a Kúria építkezésénél (ez évben ő nyerte el a Hauszmann-féle műegyetemi díjat), aztán hosszabb külföldi útra indult.
Körülbelül egy évet töltött Olaszország különböző részeiben. Az 1896-ik év tavasza és nagy kíváncsiságok és vágyak vitték oda ; tulajdonképen nem is tudta, hogy milyen irányú tanulságokat keres, csak rábízta magát kóborló hajlamára és minden művészeteknek arra a szenvedélyes szeretetére, melyet az iskola rabságából hozott magával. Nemcsak építészettel foglalkozott; festészettel és szobrászattal is, szinte éppen akkora érdeklődéssel. Megérezte a minden művészeteknek azt a nagy összefüggését, melyet igazán csak Olaszországban érez át az ember és amely minden nagy kornak uralkodó sajátossága. A szép minden megnyilatkozásában egyként vonzotta a fiatal művészt, aki már akkor kezdte megállapítani, hogy formákat és szabályokat nem, csak elveket és inspirációkat lehet kapnunk a régebbi korok klasszikus művészetétől.
Ezt a negatív megállapítást természetesen a pozitívumok vágya követte ; a múltból a jelen felé fordult minden érdeklődése. Az építészeti forrongásokban akkor nagyon termékeny Németországba ment. Néhány hónapot töltött Münchenben, Augsburgban, Nürnbergben és egyebütt.
Berlinben megállapodott. Talán nem is a véletlennek, hanem hajlamainak köszönte, hogy jó helyre került: Alfred Messelhez, Berlinnek művészi eredményekben legjelentékenyebb építőjéhez. Az olaszországi út nagy impresszióival eltelt és a múlt alapjain a jelent kereső fiatal művész minden problémájára a legmegnyugtatóbb választ kaphatta éppen Messel finom eklekticizmusában, gyengéd stilizáló művészetében. Itt legtanulságosabb példáját láthatta a klasszikusok tiszteletének, melynek nem megkötnie, hanem inspirálnia kell a mának feladatai elé kerülő építőt. A múlt Messel számára csak imponáló emlékek gyanánt bukkant fel, nem megfelebbezhetetlen dogmák formájában, melyek végérvényesen megszabják a párkányok és oszlopok arányát és nem megmerevedett formákban, melyeket iskolakönyvekből bárki kirajzolhat. Messel végtelen gyengédséggel szerette a barokkot, az empire-t, sőt a Wertheim-árúház új hajójának homlokzatfelőli külső váza csupa gótikus allúzió, — de mindez emlékeket csak a feladat azonosságának vagy hasonlóságának esetén használta fel (aminthogy például az árúház is egyetlen nagy hajót követel, csak úgy, mint a gótikus templom), de mindent a kor változott szempontjaihoz stilizált és a tartó-, osztó- és plasztikai elemeket mindig az új alaprajzokhoz képest állapította meg.
Messeltől Ilnéhez, a Kaiser Friedrich-múzeum tervezőjéhez került Lajta, majd elhagyta Németországot és Hollandián keresztül Londonba ment. Itt mintegy háromnegyed évet töltött a modern angol építészet tanulmányozásával, de itt is foglalkozott a kultúra minden egyéb megnyilatkozásával is, sok időt töltött a British-Museumban, ahol kiegészítette délolaszországi, az antik szobrászatra vonatkozó stúdiumait. Angliában is hamarosan megtalálta azt a művészt, aki legközelebbről érdekelte, az angol Messelt: Normann Shawt, a modern angol építészet tulajdon-képeni elkezdőjét és kivirágoztatóját, aztán Baylie Scottot, meg a többi legjobb moderneket. De nagyon érdekelte a régi angol építészet is az Erzsébet korától kezdődő angol reneszánsznak oly finom és gazdag változatai.
Parisban és Spanyolországban még hosszabb időt töltött, végre 1901-ben idehaza telepedett meg. De ezt a megtelepedést sem kell még szóról szóra érteni e nyughatatlan vérü fiatalembernél. Igaz, hogy minden oka megvolt a nyugtalanságra. Most, hogy mindent látott, ezerféle szépségbe elmerült és minden stílusnak megértette szépségét, zamatát, most került csak igazán szembe a maga stílusának problémájával, azzal a problémával, hogy miként kell hát neki és ma és Magyarországon építenie? Itthon még nem volt semmi, ami igazán érdekelni és vonzani tudta volna. Ismét a múlthoz fordult, de ezúttal a speciálisan magyar múlthoz, a magyar históriai emlékekhez. És megtelepedését azzal kezdte, hogy nyakába vette az országot. Beutazta Erdélyt, megfordult Jákon, Késmárkon, Iglón, Kassán, Sárospatakon, Eperjesen ; ez utóbbi helyen nagyon vonzotta a felsőmagyarországi reneszánsz, melyet a Krakkóban található szláv reneszánszszal érzett rokonnak. Ezen az útján gyűjtötte a népművészetnek azokat a motívumait is, melyeket aztán jóval később épületeinek ornamentikájában alkalmazott.
Még nem látta tisztán céljait és művészetének stílusát, csak éppen artisztikus megoldásait kereste az új meg új feladatoknak, amikor kezdett résztvenni a hazai pályázatokon. Még Londonból küldte haza tervét a pesti zsidó templom pályázatára és a harmadik díjat nyerte el. Ugyancsak harmadik díjat nyert aztán itthon a közoktatásügyi minisztérium pályázatán.
A Szt. Gellért-szobor pályázatán (1902-ben) poétikus hajlamai, erős természetérzése keresett érvényesülést. Érdekes tervéből nyilvánvaló, hogy nem konkurrálni akar a heggyel, hanem a hegyből, a sziklákból, a növényzetből akarja kifejleszteni az architektúrát, teljes mértékben felhasználva a természetnek e helyütt annyira kínálkozó szépségeit, a környék adottságait, a Rudas-fürdőt és a többit. A Kossuth-mauzóleum pályázatán feltűnően magyaros szándékú tervvel vett részt ; a régi magyar sírjelek motívumait akarta beleszőni, belenagyítani a temető monumentális hatásaiba. Mindkét pályázaton második díjat nyert. Részt vett még Róna Józseffel a Vörösmarty-szobor pályázatán is ; ebben a tér architektónikus megoldását tekintette főproblémájának.
1902—1904 között épülnek fel Lajta első házai, a hűvösvölgyi villa (a Völgy-utcában), a szirmai gazdaság kastélya (Borsod megyében) és a zentai tűzoltókaszárnya. Ezek az épületek, valamint Lajtának e két évben készült pályázati tervei már világosan mutatják Lechner Ödön hatását. Ennek a kiváló művésznek a hatása a fiatalabb generációnak talán egyetlen tehetségesebb tagja felett sem múlt el nyom nélkül. Hiába követtek el a hivatalos körök mindent, hogy eltávolítsák az események homlokteréből, mégis körülötte történt meg a magyar építészet utolsó évtizedeiben minden művészi szempontból valamit jelentő történés és jelentősége véglegessé vált abban a csakugyan szuggesztív hatásban, melyet éppen a legjobbakra gyakorolt. Lajta is Lechner Ödönben találta meg a magyar építészet művészi akarásának egyetlen jelenségét, egész lelkesedésével melléje szegődött és pályájának ezt a korszakát ő maga is Lechner-periódusnak nevezi. Már előbb is nagyon érdekelte a magyar népművészet, most céljául ismerte el, hogy a népművészet ornamentális adataiból minél átfoglalóbb architektonikus vonalakat fejlesszen. Később ez a törekvése módosult és a magyarosság, mint főcél helyébe a szükségletek minél egyszerűbb és konstruktívabb és magával a konstrukcióval díszítő megoldása került ; de a Lechner-iskolának még mindig eleven a hatása Lajta épületeinek ornamentális részeiben.
Az első nagyobb alkotás, mely a fiatal építő erejét megpróbálja, Wechselmann-féle Vakok intézete (a Mexikói-útón), 1905 és 1907 között készül el. Jelentősége mindjárt nyilvánvaló: a meglepően puritán homlokzat, melyet csak saját tégla-anyaga és a legszükségesebbre szorítkozó ablaktagolása díszít ; és a legbelsőbb és legapróbb részletekbe való elmélyedő behatolása a tervezőnek, mely nyomát mutatja nemcsak a kerítés, a kapu, a lépcsőház minden részletén, nemcsak az épületben levő minden bútordarabon, hanem minden kilincsen, lámpán, ruhafogason, függönyön és mindenen, amire mi e pillanatban nem is gondolhatunk, de amire okvetlenül gondolt e ház tervezője, akinek egyéni közreműködését, a sablonosból művészivé és egyénivé átformáló figyelmét nem kerülte el a legkisebb részlet sem. Minő szeretet, mily gond és mennyi munka kér megbecsülést ebben az épületben ; mert mindezt csak a megbecsülés jutalmazhatja, anyagibb szempontból csupa pazarlás ez az épület, pazarlása. az építő idejének ; hiszen mindé berendezési részleteket gond nélkül, készen meg lehetett volna kapni az iparosoknál, ahol a legtöbb építő egyszerűen megrendeli őket. Bizonyos, hogy maga csak a remekbe rajzolt kerítés hónapok munkája; és kitűnő munka, a népmotívumok nyers ereje és gazdagsága a művészi megmunkálás finom ritmusaitól szelídültén, de teljes pompában virágzik ki belőle. A kapu vasalásában több az erő és művészi anyag- és formamegértés, mint némely bankpalota egész homlokzatában. A ház szomorú, meghittségét, lakóinak elvonult életét megmutatja, de valami vigasztaló derűvel enyhíti meg az egyszerű széles homlokzat és az alacsony, különös gyengédséggel megformált és feldíszített kapu. Nemkülönben a sok kedves részletötlet ; a kerítés ornamentikájába szervesen beillesztve ismert költemények strófáit találjuk, a vakok számára való domború pontírásban ; a kerítést e strófák mint kedves, játékos ornamentumok díszítik, egész Budapest vakjai pedig odajárnak Arany, Tompa és Kiss József versein épülni.
A Vakok Intézetének nemcsak a Lajta Béla pályáján van jelentősége, hanem a fentebb említett tényezők miatt, egész modern építészetünkben is. Sőt a Lajta későbbi alkotásaival szemben nem egy részében éppen gyengének, még habozónak, röviden: kezdő munkának mondható. A homlokzatra ez kevésbé áll, mint az épület belsejére. Az előcsarnok például még telve felesleges, henye részletekkel; vonalvezetése nem monumentális ; a későbbi, a leszűrődött, lapidáris Lajtát még alig sejteti. Az ablakkivágások mértani vonalainak megtörésében semmi szerkezeti motiváltság ; belülről rögtön észrevesszük, hogy az ablakok szerkezetében felesleges komplikációt okoz ; nem fontos dolog, de olyan elpuhultságot mutat, mely a későbbi Lajta férfias vonalzójához sehogy sem illik.
Második hasonló rendeltetésű épülete az amerikai-úti Szeretetház (1908—1911), már hasonlíthatatlanul tökéletesebb, sőt nyilván a legjobb ilyenfajta épületünk. A feladatnak ugyanaz az elmélyedő szeretete itt már a céltudatosság és a logika biztos útjain jár. A homlokzat benyomása egészen monumentális és mégis intim, mint egy kerti ház, amelybe megpihenni kívánkozunk. A végtelenül nyugodt felületet csak egyetlen háromszögű orom tagolja feleslegesen az épület közepén, megbontva a tető egyenes vonalát. Különben minden a helyén van ; az oldaltornyok, melyek a lépcsőházaknak adnak impozáns befejezést, a loggiák, melyeket az erkély szükséglete támogat indokolással (itt sütkéreznek a napon a szeretet ápoltjai — a gyógyíthatatlanok) ; az épület egész alaprajza leolvasható erről a homlokzatról, melynek legrejtettebb padlásablakát is szerető gond rajzolta. A belseje pedig nemcsak tökéletes ennek az épületnek ; a hibátlanságnál több az a pozitívuma a kedélynek és a fantáziának, mely a számtalan — és sajnos, (habár ez volna a legtanulságosabb) itt fel nem sorolható — részletből a szemünkbe kacag. Derült, vigasztaló és pompásan színes itt minden ; hogy a kitűnően megoldott helyiségekből csak egyet említsünk meg, hát a furcsán magyaros kis zsidó imaszobából annyi üdeség árad, hogy benne mosolyogni és hinni kell az embernek.
A magánház területén a Szabó József-utcai Malonyay-villa az első jelentősebb alkotása Lajtának (1908). Az egyszerű és mégis előkelő, az angolos kényelmű és magyaros ízlésű, a lakó legegyénibb hajlandóságait mutató és mégsem különcködő lakóház nálunk még újkeletű problémájának nagyon sikerült megoldása. Nyugalmas, emeletenként két széles ablakkal tagolt homlokzatát nobilis egyszerűség jellemzi ; bármely angol kertbe beleképzelhet-nők, ha a széles, a házat barátságosan, meghitten átfogó tető ornamentikája nem árulna el magyaros allúziókat, nemcsak, hanem a népmotivumok alapos és eredeti stúdiumát is. Ez a két törekvés jellemző a ház belsejére is: a magyarosság és a lakó egyéni szükségleteinek legbehatolóbb, legalaposabb szolgálata. Az egész épületre pedig: a legszigorúbban értelmezett anyagszerűség.
Ugyanebbe az időbe esik (1909) a Parisiana-mulató építkezése, mely ismét új oldaláról mutatja be Lajta Bélát. A mulató célja egészen új feladatot állít a monumentálisát az egyszerűségben kereső művésznek. Kétségtelen, hogy egy mulatóhelynek feltűnnie, harsognia kell: ezt a lényegében ízléstelenségre kihívó feladatot a legízlésesebben és egészen újszerűén oldotta meg. A szürke márvánnyal borított homlokzat, melyet vörösrézből domborított és aranyozott attika koronáz, felettébb díszes és feltűnő, mégis egységes voltában ízléses és eredeti benyomást adó. Pompája erősen keleties ízű ; szándékában talán magyaros. Az azóta lényegesen átépített és elrontott (jelenlegi neve az épületnek: Palais de danse) előcsarnok és a nézőtér: finom javaslata az intim színház megoldásának ; persze itt a szándék tisztaságát és koncepcióját sokban akadályozták a mulató speciális és rikító szükségletei.
A nagyobb feladatok közben szeretettel foglalkozott Lajta kisebb megbízásokkal is. Különösen a temető művészete foglalkoztatta mindig erősen ; a régi és az új zsidó temetőnek több nagyon artisztikus síremléke tőle való (a Guttmann-, a Sváb-család stb. síremléke). A zsidó vallási felfogás minden díszt megvető komorsága, valami archaisztikus monumentalitás és e művészt jellemző, mindent a leglényegesebbre leegyszerűsítő anyagérzés adja sajátos eredetiségüket. Lajta műve a régi zsidó temető szép, de még nem a leg-tudatosabb Lajtára valló halottasháza és még szebb kapuja is.
Nagyon változatosan, minden feladathoz szinte újjáalakultan, mutatják meg művészünket legújabb alkotásai: a szervita-téri üzletház, a Rákóczi-úti Erzsébetvárosi Bank és a vasutcai kereskedelmi iskola.
A szervita-téri ház konstrukcióban, a homlokzat tagolásában szintén az egyszerűség, a legszükségesebbre utalás elvét szolgálja, de ornamentika dolgában feltűnően színes és hangos motívumokat szólaltat meg. Bizonyos, hogy az ötlet a ház rendeltetéséből való: az üzleti háznak fel kell tűnnie, önmagában is reklámot kell jelentenie. Csak a megoldás felől lehetne vitatkozni. A Zsolnay-féle pirogranit szép és színben tartós anyag; de ezek az egyiptomi vagy asszír eredetűnek ható, tulajdonképen pedig a művész délmagyarországi gyűjtéséből való népmotivumok túlontúl hangosak, nagyon is megbontják a nagyvárosi utca tónusának parancsoló szürkeségét. A legszebben öltözött matyó lányok sem mehetnek végig a váci-utcai korzón kihívó disszonancia nélkül; és kétségtelen is, hogy nem oda valók. Várható azonban, hogy ez az ornamentika később, kissé beleszürkül az utcába; különben sem olyannak sikerült, ahogyan a tervező a szín és anyag együtthatását elképzelte. Sok vitát és ellenvéleményt hívott ki a szervitatéri üzletház. Az elv, melyet a támadók védelmeztek, helyes: a városi házat mindig szervesen az utcába kell beleépíteni. Azonban e házai csupa művészieden házak környezik ; rossz reneszánsz és még rosszabb fajtájú bécsi szecesszió. Már most ezek szomszédságába igazán nehéz jól és alkalmazko-dóan is beleépíteni az új házat. Valahol csak el kell kezdeni a jó építkezést. Az építőnek minden művészi vágyát nem béníthatják meg a félmúlt rossz emlékei? Ez különben a városi építkezésnek egyik legelevenebb problémája.
Különösen, szokatlanul hat ugyancsak nern szerencsés környezetében az Erzsébetvárosi Bank épülete is. Feltűnően karcsú oszlopok felett hatalmas tömegű, nyugodtan tagolt sík felület is különös, de kecses ellentét. Tulajdonképen antik eszme: a dogé-palota eredetiségben páratlan architektúrájára kell gondolnunk és bizonyára erre gondolt művészünk is, akinek izgalmas feladatul kínálkozott ennek a nagyszerű antik épületnek a modern nagyvárosi utcába való áttelepítése és átstilizálása. Mert a kettő különbségében ott van a kor és a rendeltetés minden különbsége. És tulajdonképen a rendeltetés és a konstrukció szükségszerű tényezői vonzották itt az antik analógiát. Az épületet csakugyan ezek a szinte aggasztóan és kissé nyugtalanítóan is karcsú oszlopok tartják (mögöttük van a nagy világosságfelületeket kívánó bankhelyiség, fölöttük a bérház), ezeket a vaspilléreket burkolni kellett a tűzveszedelem eshetősége miatt, de csak éppen burkolni, márvánnyal ; oszloptalpra és fejre nem volt szükség, az oszlop mindjárt szép forma is, a téglaanyag karaktere pedig színben és tömegben dekoratív hatással érvényesül a homlokzaton, melyet ezenfelül egyénivé és művészivé szelídült magyar ornamentika díszít. A mansarde-tető helyett vissza-ugró terraszon alárendelt emeletsor fejezi be a házat.
A vas-utcai iskola épületén a pilléreknek konstruktív szerepük van, itt a közöttük levő falrész csak töltelék ; itt tehát a pillérnek vastagabbnak kell lennie, minélfogva plasztikus pillér architektúra szerepel a homlokzaton. Általában ennél áttekinthetőbb, világosabb és ennél tökéletesebb épülete aligha van Lajta Bélának, de fővárosunknak is. A nagyszerű arányokba harmonizált, lapidáris homlokzat az épület egész belsejét feltárja: a kivágott lépcsőházat (az utca keskeny és minél nagyobb világosságfelületekre van szükség), a hatalmas tornatermet, mely az épület földszintjét foglalja el, az emeleti kisebb és nagyobb tantermeket stb. És mégis, az épület belseje csupa meglepetés. A jövő iskolájának bizonyosan ideális típusa. Derűs lépcsőház, széles, levegős folyosók, színes, friss, kacagó népmotívumok az ajtókon, folyosókon: mély szeretete és megértése a fiatalságnak; csupa kiengesztelés és bocsánatkérés az iskola rabsága miatt...
A részleteket az iskola különös rendeltetésének alapvető átgondolása avatja becsessé. Mintha ennek előtte még sosem építettek volna iskolát: az építő annyira a legelején kezdi, annyira újnak lát és újra old meg minden feladatot. A ruhatárat a széles folyosókra telepíti ki ; az egészségügyi és esztétikai okok egész sora kívánja így. De a folyosókon vannak szép üvegszekrényekben az iskola árúismereti gyűjteményei is: milyen egyszerű megoldása annak, hogy az ilyen múzeum csakugyan be is tölthesse rendeltetését, hogy minél többen, minél többször láthassák s így tanulságos részévé váljék a diák egész iskolai életének. A majolikával burkolt tantermekben az ülőhelyek roppant kényelmesek, a katedra viszont a szokottnak fele sem ; csak meg kell pillantani és hang nélkül megcáfolja minden eddigi pad és katedra célszerűségét. A kísérleti tantermek mintaszerűek; mögöttük nagyszerű szertár és ízléses tanári szoba: nem tudjuk, kik irigylendőbbek, ennek az iskolának — bizonyos, hogy itt nem ellenségek — a növendékei, vagy a tanárai-e? Ebben az iskolában a tanulóknak is van hatalmas olvasótermük és van egy stílusosan berendezett minta-irodájuk, ahol a kereskedelmi élet főpróbáit tarthatják. Mindezt a legbehatolóbb gond gondblta ki és érlelte anyagba. A folyosón minden sarok le van gömbölyítve, hogy a hulladék oda ne tapadjon, el ne rejtőzhessen. Minden egyes lámpa más és más rajz szerint készült... hogy csak néhány példáját szakítsuk ki annak az ezer részletnek, amely nélkül nincsen lényeg: nincsen jó architektúra.
BÁRDOS ARTÚR
