OSZTRÁK MŰVÉSZEK MAGYARORSZÁGON
Amint mi gravitálunk a Kelet felé és igyekszünk (sajnos, hogy nem jobban igyekszünk!) piacot teremteni iparunk, kereskedelmünk számára Bukarestben, Konstantinápolyban, Kis-Ázsiában és még tovább, éppen úgy igyekeztek mifelénk az osztrák, elsősorban bécsi művészek a múlt század elején, hogy itt maguknak munkát, megélhetést biztosítsanak. Mert ha volt is abban a korban néhány érdemes művészünk itthon, azért ez mégis csak fejletlen kezdet még. Főuraink, akik gyakran jártak külföldön, több bizalommal fordultak a közismert, rutinos idegen piktorhoz, mint az ismeretlen magyarhoz. A gazdasági viszonyok pedig akkoriban olyanok voltak, hogy a sógor nem is nagyon kérette magát és igen szívesen telepedett miközénk. Pesten és Győrött Maulpertsch festi templomainkat. Danhausert, a később nagy hírnévre szert tett genre-festőt, pályája kezdetén, a művészetszerető egri érsek, Pyrker, támogatta, foglalkoztatta erősen. Neugass, Joh. Ender (a dán Krech Frigyessel együtt) arcképfestéssel foglalkoztak. Rahl, Gauermann, Waldmüller szívesen keresték fel a Pesti Műegye-sületnek az ötvenes évek elején rendezett kiállításait.
Az osztrák művészek e csoportját inkább az üzleti kihasználás szempontja vezette közénk. Volt azonban még egy másik csoport is és ez nem kevésbbé volt számos, amely romantikát jött keresni közénk. A "Betyarenland", a "pusta", a "menesch", a "cigány" izgatta, fantáziájukat. A falusi, kisvárosi élet egyszerűsége, festői tarkasága exotikumként vonzotta az affektált "bieder"- es genre-ből az egészségesebb naturalizmus felé hajló kedélyeket. Ami volt Fromentinnak, Marillhacnak Algír, Marokkó, Decampsnak Egyiptom, ugyanaz volt a 30—70-es évekbeli Magyarország — Székesfehérvár, Debrecen, Veszprém és elsősorban Szolnok — a bécsi művészek számára. Emberek, szokások, közlekedési viszonyok, itt mind még jellegzetesen primitív volt akkor. Az idegen művészek szeme a hatás szokatlanságánál fogva természetesen még élesebben érezhette e milieu-különbségeket. Legkorábbi vendégeink egyike volt a stájer származású Ignatz Raffalt (1800—1857). Ő úgy kezdte, amint a mi Borsosunk végezte: korcsmáros volt s míg egyrészt az étlapról gondoskodott, másrészt lefestett csapost, szolgálót, vendéget. De legszívesebben kóborolt, bejárta a környéket s hangulatos tájakat festett. Ő az első hangulatfestőnk, mondja róla August Schäffer, később Bécsbe költözött s azontúl teljesen festői hivatásának élt. Vándorlásai közben Magyarországba is eljutott s itt számos képet festett. Nevezzünk meg néhányat: Magyar tájkép (1856), Magyar vásár (azelőtt Georg Plach tulajd.?) Magyar falu előtt (Horváth Sándor báró tulajd.), Magyar puszta. Ha felfogásában még némileg kicsinyes, érzésben már valami újat is hozott s Hevesi, aki jó ismerője e korszaknak, finoman módja róla, hogy az utána következőt "már Pettenkofennek fogják nevezni".1
A szabadságharc eseményeinek hatása alatt azután még fokozottabban járul az érdeklődés mifelénk. Katona-piktorok, akikről bajos megállapítani, hogy sztratégiai okok, vagy spontán művészi érdeklődés vezette-e őket s akikben a kém volt-e erősebb, vagy a festő, nagy számmal kerültek át hozzánk.
A lembergi születésű Berres Józsefről (1821 — 1912), aki mint tábornok fejezte be mozgalmas pályáját följegyezték, hogy tanulmányi kirándulásokat tett Magyarországra. Ismert képe a bécsi művészettörténeti múzeumban a Magyar lóvásár (1873-ból). Egyéb munkái: Katonatoborzás Dél-Magyarországon, Huszárok szabadságolása, Rablók elitélése Magyarországon, Rekviráló kozákok, Vásár Erdélyben, Magyar nemesi kúria, Utazó ló-kereskedők Magyarországon stb. Berres Piloty-tanítvány volt s a sablonos iskolai festésmódtól az egyénibb művészi felfogásig hosszú pályáján alig-alig sikerült megtalálnia az utat.
Schönn Alajost (1826—1897) Komárom táján 1848-ban mint kémet fogták el a magyar csapatok. A háborús eseményeken kívül ("Háborúból hazatérő magyarok" lit. A. Dan-thage) különösen cigányaink érdekelték, amint ezt Cigánytanya, Kóbor cigányok, Cigánycsalád. Cigánylebuj, Cigánytanya télen című képei mutatják. Oláh falut ábrázoló képe a Szépművészeti Múzeum tulajdonában van.
Jos. Anton Strassgschwandtner(l826— 1881) ló- és vadászati képek és genre-jelenetek festője a bécsi akadémián tanult, utóbb Petten-kofen hatása alatt dolgozott, akivel együtt több katonai tárgyú litográfiát is készített.
Olaj-, akvarell- és pasztellképeinek nagyrésze bécsi magántulajdonban van. így: Jelenet a magyar szabadságharcból. (E. Pfitzeck tulajd.), Kozákok (Lobmayr tulajd.), Lókereskedő, Hadifogoly stb.
Ami azonban a bécsi művészeket leginkább vonzotta körünkbe, az Szolnok volt, Szolnok vidéke, népe, messze híres vásári éiete. E lap hasábjain már rámutattam Pettenkofen szolnoki tartózkodásának részleteire (Művészet, 1904 júniusi szám) felesleges volna ezek ismétlésébe bocsátkozni, s az ott elmondottak szolgáljanak a még elmondandók ismétléséül. A művész az ötvenes évek elejétől kezdve rendszeresen ellátogatott a Tisza mellé ; példája más művészeket vonzott oda, s lassanként kis kör képződött körülötte.
Nyelvünket nem értvén, a vadidegen helyen a festőknek sok nehézséggel kellett volna megküzdeniök, ha az ég kegyelméből nem akad Szolnokon lelkes barátjuk, maga is félig-meddig piktor, aki tanáccsal, útbaigazítással látta el a jövevényeket, ez a barát: Müller Adolf. Ő volt kvártélycsinálójuk, tolmácsuk, védőangyaluk. Amikor a Művésztelep a távolabbi ötven esztendő osztrák-világosságában volt csak meg, a lakás és élelmezés akkori primitív viszonyai között, az ő előzékenységének, szolgálatkészségének, buzgalmának nagyrésze volt abban, hogy a művészek egyáltalán eljöttek.
Hogy ez mennyire igaz kortörténeti adalék és nem frázis, arra nézve legékesebb bizonyíték a kortársak írásbeli tanúskodása. A Neue Freie Presse 1875 február 17-én megjelent számában "Eine wiener Malerherberge in Ungarn" címmel a szolnoki településről írván, Hevesi Lajos a következőket mondja:
"Az öreg Müllernek Szolnokon háza és kertje, van. Mikor az ihlet megszállja, mindent megfest, ami Szolnokon megfesthető és ha éppen Velasquez-fejeket és Van Dyck-kezeket nem tud létrehozni, ezt tulajdonítsuk félig-meddig a modelljeinak. Azonban sokkal inkább szolgálja — ecsetjétől eltekintve — a művészet ügyét dicséretes lelkesedésével, mellyel az összes bécsi művészeket Szolnokon fogadja. "Müller papa" a bécsi festőkkel, Pettenkofen-től Eugen Jetiéiig, szubjektív barátság és objektív tisztelet révén valósággal össze van nőve.
Gyakori levelezésével még Bécsen túl is, Münchenig sőt azon túl is felkeresi a művészeket és a szerény vázlatok közt, melyekkel falait teleaggatja, nem egy kiváló mesterkéztől eredő emlék akad (például Pettenkofentol egy pompás csendélet halakkal). "Müller papa" a bécsi festők faktotuma Szolnokon. Ő rendel nekik lakást, értük megy a pályaudvarra, bekvártélyozza őket, inast fogad nekik, evés-ivásról gondoskodik, anyagi és szellemi jólétükkel törődik; árnyékukká szegődik, vezetőjük, tolmácsuk, hírük kürtöse, vagy inkognitó-tartózkodásuk szigorú őrzője lesz, amint kívánják. Előkerít mindent, amit a művészvágyakozás bírni óhajt: eredeti formájú agyagedényeket, hímzett, piszkos lódenköpenyeket, nemzeti pipákat, borjúbőrkulacsokat, hamisítatlan bort, szűzdohányt, modellt, ruhatisztogatást ; értesítést nyújt élőszóval, levélben, minden lehető és lehetetlenről, röviden — nélküle Szolnok a bécsi művészvilág számára talán sohasem lett volna olyan vonzó. Ha egy "kolléga" Szolnokon időzik, akkor "Müller papa" természetesen boldogságban úszik. Amíg embere ott van, addig ő a világ legnagyobb művésze, mert egy jelenlevő Lang2 többet ér neki, mint huszonöt Michelangelo a Pétertemplom tetején. Apa, anya és testvér szerepét tölti be azonnal mellette, csupa fül, szem és szív a vendég számára, villogó szemekkel halad mellette a városon keresztül és mindegyik mozdulata kísérő felvilágosítás az igen t. közönség számára a kiváló vendég méltánylása szempontjából. Mert a vendég "kiváló", ez az egyetlen kritikája vele szemben ; sem erősebb, sem gyöngédebb kifejezést ezenkívül nem ismer. Ugyanakkor benne is felébred az alkotás vágya, versenyt fest reggeltől estélig a vendéggel, mindig ugyanazokat a motívumokat festi, de természetesen némileg másképen — és ez a szerencse, mert máskülönben azt a szegény Petten-kofent már rég halálra tisztelte volna szívének határtalan vonzalmában...
"Müller papáról" nem sokat sikerült megtudnunk ezenkívül. Forrásunk szerint állítólag szintén osztrák és szintén nyugalmazott katonatiszt volt. A vártemplom szomszédságában kilátással a Tiszára, csinos villája volt, melyben ma a csendőrkaszárnya van elhelyezve — itt találkoztak esténkint, munka után, a művészek.
Művészi kvalitásairól nem mondhatunk sokkal többet, mint amennyit jóindulatú iróniájával már 75-ben megírt róla Hevesi. A szolnoki művésztelep jubileuma alkalmából rendezett kiállításon ez év nyarán hat darab Müller Adolf-féle kép volt látható. Bizony, csak dilettáns alkotások ezek. Néhol határozottan meglátszik rajtuk mesterének keze-munkája, mint például a Szolnok vármegye tulajdonában levő "Zagyvaparton". A műkereskedők Pettenkofen halála után kihasználták azt a körülményt, hogy Müller Adolf a mester közelében ugyanazon motívumokat festette meg s a Müller-féle képekre ráhamisították Pettenkofen nevét.3 Ha azonban legjobb igyekezet mellett sem sikerül helyet csinálni Müller Adolfnak a művészettörténelemben művészi érdemeinél fogva, megmaradnak érdemei mint embernek és hűséges, önfeláldozó barátnak.
A mester körül csoportosult művészek közül elsősorban kell megemlékeznünk a másik "Müller"-ről — ez azonban már hivatásos és valóban hivatott festő volt.
Leopold Carl Müller, Pettenkofennek ifjabb kortársa (1834—1892), mint orientalista ismeretes. A bécsi művész-zsargon az "egyiptomi" "Der Aegypter" melléknévvel ruházta fel. Míg barátja Szolnokra járt, addig ő inkább Egyiptomot kereste fel, melynek izzó levegőjéért, népéletéért, pompás szépségű arab nőtípusai-ért rajongott.4 Fromentin keletitárgyú képei hatottak reá különösen 1867-iki párisi tartózkodása alkalmával.
Carl Blaas vezetése alatt akadémiai növendék korában résztvett a fóti templom freskóinak festésében. Utóbb 1861 —62-ben járt ismét nálunk. Némelyek állítása szerint keleti ruhadarabokat, drapériákat hozott Szolnokra, melyekbe cigányokat bujtatott s keleti tárgyú képeinek egy részét itt festette. De magyar tárgyú képei is vannak, nem csekély számmal. Ezek közül való egyik legismertebb műve: A nap utolsó fáradalmai, mely szolnoki vízhordó asszonyokat ábrázol esthangulatú tiszai táj keretében (a bécsi művészettörténeti múzeumban van). Pettenkofennel ellentétben híve a génre-szerű feldolgozásnak s ehhez képest több műveiben a tudatos témaábrázolás, mint a hű és spontán természeti megfigyelés. Magyar halászkunyhó, Cigánytábor, Halászfiúk a Tisza partján c. vásznai méretben is nagyobbak. Az érzés intimitásához, mely azért benne is megvan, némi romantikus mellékíz járul, ami érdekessé és vonzóvá teszi legvázlatosabb alkotásait is. Amannak férfias erőteljességével szemben lágyabb, néha a modorosságig technikázó.
Leghívebb követője, sőt utánzója volt a mesternek a nagyon tehetséges és korán Rómában elhalt Gualbert Raffalt (1836 — 1865), Ignácnak fia, akiről fönnebb sftóloítunk. Már akadémiai növendék korában (1851—55), a nyári szünetet arra használta, hogy közénk látogasson. Bár másfelé is megfordult, motívumainak nagyrészét mégis itt szerezte. Műveit gyakran Pettenkofenéinek tartották. Minthogy a "szolnoki piac" majdnem annyira divatba jött Bécsben, mint a "Makart-bouquet", a műkereskedők s ezek közt különösen Georg Flach, buzdították mesterének utánzására.
Járt Dalmáciában, Montenegróban, megfordult Itáliában is, műveinek javarésze mégis magyar tárgyú. Pettenkofennek majd minden motívumával találkozunk nála. íme néhány adat: Marhavásár Magyarországon (1853-ból, tulajd. Karl Ludwig), Cigány fiú (1855-ből, tulajd. D. Singer), Magyar vásári jelenet (1859-ből, tulajd. D. Singer), Pusztai kút, (1859-ből), Magyar fogat, Szolnoki vásár, Cigány tanya, Magyar falu, Pusztán stb. Ő is tölgy, vagy mahagonideszkára festett, rendesen a Pettenkofen által kedvelt formában. Kvalitásairól kitűnő fogalmat adott a szolnoki jubileumi kiállításon szerepelt Cigányleány, (Tina Blau Lang tulajd.), mely komoly eredeti felfogásával, spontán festési modorával, elsőrangú pittoreszk tulajdonságaival méltán meglepte a hozzáértőket.
A hangulatos tájképek finom művelője, Eugene Jettel is utazgatott nálunk s Szolnokon is tartózkodott. Jettel a velencei akadémián kezdte el tanulmányait; 1866-ban Parisba ment s ott a barbizoni mesterekkel, Corot, Rousseau, Daubigny, Dupré, ismerkedett meg, akik elhatározó iránnyal voltak további fejlődésére. Az osztrák kormány utóbb hazahívta s a bécsi akadémián tanári állással kínálta meg. A bécsi szecessziónak, melynek kiállításain 1898—99-ben résztvett, egyik legtartalmasabb művészegyénisége volt. A berlini múzeumban van: "Magyar táj" c. műve.
Otto von Thoren is az Uhdék, Petten-kofenek fajtájából való volt. Katonatiszt volt, mielőtt a festőpályára adta volna magát. Mint dragonyostiszt vett részt az 1848—49-iki szabadságharcban s ennek emléke az Epizód a magyar szabadságharcból (Pusztaharkály 1849). 1857-ben Brüsszelbe, majd onnét Parisba ment tanulni. Eleinte történeti- és arcképeket, később majdnem kizárólag táj- és állatképeket.
Állandó tartózkodási helye Paris volt. Innen rándult ki nyaranta Magyarországba, Szolnokra, hol a 60-as évek elején járt, vagy a római Campagna vidékére. Magyar tárgyú művei nagyrészt a 60-as évekből valók. Az akkori bécsi, párisi, gandi kiállításokon szerepeltek: Magyar puszta, Eső a pusztán, Naplemente a pusztán, Szántó ökrök, Magyar bikák, Cséplés Magyarországon, Magyar hármasfogat, Pusztai lovak, Lótolvajok, Visszatérés a lakodalomról c. művei. Szélesszarvú magyar ökrei az újabbkori állatfestés különlegességei, írja róla Hevesi.5 Troyonnal szokás őt párhuzamba állítani, bár ennek pittoreszk tulajdonságaival nem rendelkezik. A nagy francia mester izzó színérzését hiába keressük nála. Ellenben alapos ismerője és hű megfigyelője az állatnak s ment attól a modorosságtól, melybe a Zügel nyomán támadt újabb német állatfestő-iskola esett.
A hírneves müncheni ló- és csataképfestő Heinrich Lang (1838—1891) is több ízben tartózkodott nálunk. A 60-as évek elején és végén Szolnokon találjuk, közben 1866—67-ben Parisban járt. s ott Schreyer Adolfnál tanult, akiről alább szintén lesz szó.
Hogy milyen lelkesült hangulatot váltottak ki az itt látottak egyes művészekben, arra nézve nem lesz érdektelen ideiktatni néhány sort Langnak egy leveléből, melyet mezőtúri tartózkodása idején, 1860-ban intézett hozzátartozóihoz. Leírja a mezőtúri híres lóvásárt, azután így folytatja: "Amint a vásártéren körülnéztem, egy nagy elkerített helyet vettem észre, melyben 50— 60 teljesen vad ló volt bezárva. A lovak mindenféle fajtájúak voltak, paraszt-lovak és nemes vérből valók, tarka összevisszaságban. Lasso segélyével fogták ki őket. Gyönyörködnötök kellett volna e látványban. A lovak mind 4—5 évesek voltak. Mintha meg lettek volna acélozva mozdulataikban, csupa tűz volt valamennyi a szabadságért való ösztönszerű félelmében. Egész nap ottmaradtam, nem törődve a vásárral. Nem tudtam betelni az állatok mozdulatainak szépségével. Mikor egy-egy ló hurokra akad, nagyszerű ellenállást fejt: hajlik, fordul jobbrabalra, majd rángatódzik, majd teljes erejéből szorít, felágaskodik és kirúg, amint azt csak egészen vad lovaknál látni. Ezt a napot pirosán húzom alá jegyzőkönyvemben, szép nap: ünnepnap volt életemben!" Ily naiv lelkesült-seggel végzi leírását a fiatal festő. Képei: Lószállítás (1868), Magyar vásári jelenet, Ló-fogás a pusztán (drezdai képtár), Pusztai táj (Kiel, Kunsthalle). Képünkön egy ilyen karakterisztikus Pusztai lófogást mutatunk be az olvasónak, a maga ágaskodó, nyüzsgő lovaival, heroikus állatmozdulataival.
Ez utóbbi kép a művész özvegyének Tina Blau Langnak tulajdonában van. Róla sem szabad megfeledkeznünk. A bécsi Práter tájképek harmatos pázsitjának, öreg nyírfáinak, mosolyó ligetrészleteinek kiváló művésze szintén járt nálunk, Szolnokon és egyebütt is, egészen fiatal festőnövendék korában s néhány pompás, friss tanulmányt, vázlatot vitt innét magával, melyektől az atyamester. Pettenkofen, sem tagadta volna meg aláírását, annyira közvetlenek felfogásban, férfiasan erőteljes színezésűek. A Tutajok a Tiszán (dr. báró Kohner Adolf tulajd.) már alig sejtetik az egykori Schindler-tanítványt. A szolnoki kiállításon láthatók voltak ezen képen kívül: a Zagyvapart, Szolnoki részlet, Tisza partján — néhány alakkal —, Szolnoki tér — mindannyi 1873-ból — Cigányputri, Szolnoki utca. Egyik legteljesebb szolnoki tárgyú műve, másik mesterének, Lindenschmittnek tulajdonában van Münchenben.
Heinrich Lang párisi mestere, a frankfurti Adolf Schreyer (1828—1899), ló- és csataképfestő és az ugyancsak frankfurti származású Adolf von Veiden (szül. 1833-ban) szintén jártak Szolnokon.
Ezek azok, akikről feljegyzéseink vannak. De minden valószínűség szerint vannak olyanok is, akikről nem mesél a fáma.
Érdekes művészeti és kultúrtörténeti vállalkozás volna, ha sikerülne egy kiállítás keretében bemutatni az itt járt osztrák művészek műveit. Amily nehéz volna a vállalkozás, annyi meglepetésszerű tanulságot tárna fel számunkra.
RÓZSAFFY DEZSŐ
1 Österreichische Kunst des XIX. Jahrh.
2 Heinrich Langot kell érteni, akiről alább lesz szó.
3 A Nemzeti Múzeum tulajdonában is volt egy ilyen ál-Pettenkofen, jelenleg a Szépművészeti Múzeum raktárában. Ugyanazon motívumot megfestette azonban P. is, a teljesen azonos tárgyú kép Földi János tulajdonában.
4 Pettenkofen sohasem jutott el Egyiptomba. A "Fliegende Blätter" egyik régebbi száma (1876) mulatságos karikatúrát közölt, melyen Lenbach, Makart és mások láthatók, amint Afrikában partraszállanak. L. Carl Müller örömében ugrándozva siet az érkezettek üdvözlésére, míg a másik képen P.-t látni, amint visszafordul a hajóállomásról, mert félt a tengeri utazástól.
5 Bild. Kunst in Österreich 266. lap.
