TROGER PÁL MAGYARORSZÁGI MŰVEI
A XVII. század közepe óta az olasz hatás uralkodott Ausztriában, a szellemi élet minden ágában. Az osztrák barokk művészet, amely a török veszedelem elmultával oly ragyogóan virágzott fel, olasz tradíciókon, olasz mesterek közvetlen befolyásán épült fel, hellyel-közzel németalföldi vonásokkal is. Szüntelen volt az olasz művészek és mesteremberek bevándorlása: festők és szobrászok, építészek és kőmivesek, stukkókészítők és pallérok seregestől özönlöttek be, sokszor állandóan megtelepedtek és egyes családok, valóságos dinasztiák működése hosszú nemzedékeken át folytatódik. Különösen a Como-tó vidéke még most is számtalan rajt bocsájtott észak felé.
A XVII. század vége óta önállóbb, nemzeti irányú lesz az osztrák művészet. Sajátságos jelenség, mint osztrákosodnak el az olasz eredetű művészcsaládok és mint érvényesülnek régi, olykor a középkorra visszamenő helyi tradíciók az olaszos formák mellett is. A XVIII. század nagy mesterei, Fischer von Erlach, Donner Rafaël osztrákok.
A kisebb-nagyobb mesterek — olykor valóban mesteremberek — neveinek óriási számát ismerjük feljegyzésekből, számadásokból, szerződésekből. Kézzelfogható, kiváló egyéniség azonban vajmi kevés van közöttük és jellemző, hogy az osztrák barokk építészet legnagyszerűbb alkotásai némelyikének, például Klosterneuburgnak, a bécsi szaléziánus templomnak szerzősége körül még legújabban is heves vitákat lehetett folytatni. A díszítő művészek egész serege özönlött az építészek, építőmesterek nyomába: szobrászok, stukkóművesek, festők. Az épületek belső díszítésében a XVII. században a plasztika uralkodik, nevezetesen annak az az ága, mely a tömeges, gyors produkciót leginkább lehetővé tette. Ez a század a stukkó virágkora és paloták, templomok belseje formákban dúskáló, nem egyszer zsúfolt szobrászati díszt nyert, néha csodálatosan rövid idő alatt. E mutatós, pompás művek mesterei nagyobbára olaszok ; a XVIII. század elejétől kezdve azonban a festmény mindinkább kiszorítja a stukkót és a birodalom egyes tartományaiban jeles festők tűnnek fel, akik szinte hihetetlen termékenységgel igyekeznek a kor szükségletét kielégíteni.
Mint a stukkókészítésnek, a dekoratív festésnek is legfőbb feladata a kastélyok, paloták, apátságok dísztermeinek, de főleg a templomok belsejének díszítése, ezen a kereten belül pedig elsősorban a mennyezetek nagy felületeinek művészi kiképzése volt. A stukkatőrök, majd a festők beláthatatlan száma foglalkozott e dekoratív feladatokkal. A XVII. században amazoké a vezető szerep és ha a festés szóhoz is jut, szerepe a stukkókeretekkel, díszítésekkel felosztott területek mezőibe illesztett, kisebb-nagyobb terjedelmű képek előállítására szorítkozik. Ezek a képek, tektonikus keretben, lényegükben képszerű hatásúak, míg a XVIII. század elejétől kezdve a stukkó mindinkább kiszorul, hatalmas festmények borítják a mennyezetek sokszor óriási felületeit és az egyes képekkel való díszítés helyett az alulról való nézés és a szilárd meny-nyezet áttörésének illúziót kereső stílusa fokozódó mértékben érvényesül.
Kétségtelen, hogy ez az egész műfaj a nagy olasz mesterektől indult ki. Correggio, Michelangelo, a Caracciak példája évszázadokig megtartotta érvényét, de a mennyezetfestés továbbfejlesztése sehol sem talált oly termékeny talajra, mint Ausztriában. A tiroli Andrea Pozzo (1642—1709), kora legünne-peltebb mestereinek egyike, Európa-szerte diadalra juttatta a mennyezetfestésnek azt a sajátos módját, mely építészeti-perspektívái eszközökkel mintegy megszünteti az építészet és festészet határait és merész konstrukciókkal a zárt téren felülemelkedik. Számtalan követője akadt, épp úgy mint utóbb Giovanni Battista Tiepolónak (1696—1770). A dekoratív festés történetében a két mester két nemzedék, két különböző művészeti elv törekvéseinek kifejezője: Pozzo a barokk, Tiepolo a rokokó szellemét juttatja diadalra. "Tiepolo példájának hatalma elől alig zárkózott el egy is a következő kor freskófestői közül. Hatását félreeső országokban, a legkisebb falusi festőig is követhetjük. Velence a freskófestők legkedvesebb tanulóhelyévé válik és a Tiepolo-féle stílus, hol felületesebben, hol valóságos utánzás formájában, áthatja a XV1II. század korábbi és középső évtizedeiben majdnem az egész mennyezetfestést."1 Általában alig akad egy is a nevesebb festők közül, aki nem töltötte volna Olaszországban tanulóéveit, de az olasz befolyás fennmaradása, még Tiepolo erős hatása mellett is valami sajátos osztrák jelleg fejlődik ki és már az osztrák kora-barokk festők egyike, Johann Michael Rottmayr (1654—1730), tevékenységének megítélésekor is kiemelhették azt az önállóságot, amellyel az idegen, olasz és németalföldi elemeket értékesítette, azt a határozottságot, amellyel "a tér áttörésének általános osztrák problémáját felfogta".2
A XVIII. század második felében Maulpertsch Antal (1724 — 96) a legtermékenyebb, legismertebb mester. Művei, amelyek az osztrák tartományok templomaiban, palotáiban sűrűn találhatók, Tiepolo erős hatása mellett érdekes fejlődésről tanúskodnak, amely a rokokó művészet könnyed festőiségéből, finom dekorativ hatásaiból kiindulva, végre a klasszicizmus ölében pihen meg. Magyarországban lévő műveinek tekintélyes sora is jelzi pályájának egyes étapejait.
Az osztrák festészet korábbi idejéből való egy másik mester, aki a tömeges produkció korának átlagos festőin felülemelkedik, sőt a jeles, de túlbecsült Grau Dániel mellett a korabeli festészetnek talán legkiválóbb osztrák képviselője: a tiroli Troger Pál (1698—l 762). Régi tudósítások szerint Bolognában, Milanóban, Rómában és Velencében tanult. Mesterei: Giovanni Battista Crespi, Francesco Solimena, Sebastiano Conca révén leginkább a bolognai festészet tradícióihoz csatlakozott, de Velencében Piazzettánál is tanult és a fiatal Tiepolo szárnypróbálgatásának is tanuja lehetett. 1726 táján Bécsben telepedett le, itt nagy tekintélynek örvendett és 1751 —1759. a művészeti akadémia vezetője is volt. Nagy megbízások sokszor elszólították Bécsből.
"Az osztrák barokk festészet ragyogó festői közül nyilván egyikre sem illik a virtuóz elnevezés annyira, mint Trogerre és az ő tevékenysége — még inkább mint vetélytársaié — valóságos diadalmenet az osztrák kolostorokon keresztül."3 Melk, Géras és Göttweig, de leginkább az altenburgi kolostor és templom festményei ragyogóan mutatják be alkotóerejét, termékenységét. 1732-ben bízták meg az altenburgi templom kifestésével, amelyet utóbb a kolostor márványtermének, lépcsőházának, könyvtárának és egyéb helyiségeinek freskói követtek: a XVIII. századbeli osztrák kolostorok pompaszeretetének nevezetes emlékei. Később, 1748—50., az átalakított brixeni székesegyházat díszíti festményeivel. Legerősebb hatású műveinek egyike az altenburgi templom hatalmas ovális kupoláját díszítő apokaliptikus freskó. Az óriási térben sűrűn gomolygó felhők között mozgó alakok szenvedélyes életet élnek és komolyabb, meg-kapóbb jellegűek azoknál a mennybemeneteleknél, mennyei glóriáknál, amelyek hasonló helyeken oly gyakran fordulnak elő a XVIII. században. Hatalmas alkatú, pathetikus szentek és angyalok beláthatatlan sokasága népesíti be a brixeni székesegyház hajójának óriási dongaboltozatát, felhők között elosztott sűrű csoportokban a bárány szimbóluma körül. "Megszabadulni az építészet nyűgétől, felemelni, megszüntetni a határoló mennyezetet, a szemet mérhetetlen távolságba ragadni, hol a mennyei seregek ujjongó glóriái tűnnek fel vagy az allegória szellemvilága van megtestesítve", ebben látja Tietze a Troger-féle művészet főproblemáját. Ez a törekvés azonban korántsem az ő sajátja, áthatja a korabeli egész dekoratív festészetet és a század végéig fokozódó mértékben érvényesül. Sőt talán éppen Troger az a mester, akinek művészete, még a seicento stílusának erős hatása alatt inkább plasztikus irányzatú és lényegében eltér például Tiepolo vagy Maulpertsch, az osztrák Tiepolo művészetétől.
Troger legjobb éveiben Magyarországban is dolgozott. 1742-ben, ugyanabban az évben, amelyben az altenburgi kolostor könyvtárának freskóit fejezte be, a pozsonyi Szent Erzsébettemplomot, két évvel utóbb a győri bencés, akkor jezsuitatemplomot díszítette festményeivel. A nem nagy méretű, de nemes kiképzésű, márványtól ragyogó pozsonyi templom három kupolaboltozatának felülete nyert freskódíszt. Az orgonakarzat fölött lévő nyugati kupolát gazdag, de nem kedvező hatású barokk ornamentika borítja. Nem éppen jelentékeny a szentély fölött lévő freskó sem. Középen női alak ül, felhőkön. Kiterjesztett kezei egyikében rózsákat tart, Szent Erzsébet jelvényét. Nyilván a Könyörületesség személyesítője. Tőle balra angyal szeretettel von magához két hozzá folyamodó kis gyermeket, a középső alak alatt angyal lebeg, a könyörületességre vonatkozó írott tekercscsel (Beati Misericordes quoniam ipsi Misericordiam consequentur). Lebegő gyermekangyalok, szárnyas angyalfejek, az ilyennemű festmények állandó szereplői. Az alakok közül leginkább a gyermekeket pártfogásába fogadó nagy angyal érdekel: típusával, formáival Donner hatalmas angyalszobraira emlékeztet, amelyek akkora pozsonyi koronázótemplom főoltárát díszítették. A festmény tarkasága, kellemetlen színhatása aligha írható magának Trogernek rovására. A szinte hivalkodóan alkalmazott feliratok szerint a templom belsejét a múlt században két ízben is restaurálták, bizonyára nem a kellő kímélettel.4
Nagyobb méretű, gazdagabb kompoziciójú a középső kupolában lévő festmény, amelynek eredeti jellegét — úgy látszik- — az ismételt helyreállítás inkább megkímélte. Szent Erzsébet apoteozisa: a szent közeledik a mennyekben trónoló Krisztus felé, aki sugárzó dicsfénnyel koronázza meg őt. Ez a főcsoport, amely körül nagy számmal mozognak a mennyei seregek. Ujjongva zenélő, felhőkön ülő, felhőket emelő, rendező nagy angyalok, akik közül kettő Krisztus keresztjét tartja. Mozgalmas tömegek mindenütt, a felhők nehéz gomolyokba tömörülnek és az égnek aránylag csak kis részét hagyják szabadon. Az alakok a térhez képest nagyméretűek és az egészben a testiség hatása uralkodik, míg Tiepolónál és követőinél inkább a könnyebb légkör, benne szabadon lebegő kisebb alakokkal jut érvényre. Jellemző, hogy a XVIII. század második felében a hasonló kompozícióknál nélkülözhetetlen felhők kevésbbé tömör, inkább szétfoszló alakban fordulnak elő.
A sokat és gyorsan produkáló barok festők gyakran használtak fel egyes motívumokat, sőt kompozíciókat különböző helyeken. Angyalalakok, csoportok szinte azonos módon fordulnak elő Troger mennyezetfestményein. A pozsonyi templom középső kupolájában lévő festmény főcsoportjának kompozícióját — legalább a lényeges vonásokban — a brixeni székesegyház szentélyének mennyezetét díszítő képen (Szűz Mária megérkezése a mennyországba) újból felhasználta a mester.
A kupola négy csegelyét szimbolikus női alakok képei díszítik: erények személyesítői, akiknek ábrázolása, középkori képzetekalapján, egyéb, gyakran ugyancsak körmönfont és nehezen érthető szimbolikus és allegóriái ábrázolások mellett oly nagy szerepet játszik a XVIII. század északi művészetében. Az alakok festett fülkékbe vannak helyezve, de felhőkön ülnek, amelyek a festett architektúra határait áttörve, mintegy magasabb régiókba emelik az alakokat. Az Alázatosság szegényes ruhájú sovány öregasszony képében jelenik meg, járommal kezében ; az elefántra támaszkodó fiatal nő nyilván a Szüzesség, a középkori ikonográfia nyomán. Bizonytalanabb a másik két alak jelentősége: az egyik viruló szépségű nő, két bőségszaruval, melyek egyikében korona és ékszerek, másikában virágok látszanak, valamint körzővel jellemezve, talán a Mérséklet, míg az egyik kezében gyertyát tartó szép fiatal nő, aki másik kezét mellére téve, rajongva tekint a lángba, a Szeretet lehet.5
A XVIII. század nagy felületekhez, gyors munkához szokott dekoratív festői a fal- és mennyezetfestményekben adták művészetük javát. Olajfestményeik, oltárképeik, amelyekkel az általuk kifestett templomokat díszítették, általában gyengébbek freskóiknál, gyakran csak műhelyi termékek, amelyek a kellő elmélyedés hiányát árulják el és míg a falfestmények többnyire kitűnő technikai kivitelűek, éppen a gondatlan festési eljárások következtében gyakran vajmi hamar rossz állapotba jutottak. Trogernek a pozsonyi Szent Erzsébet templomban lévő oltárképei megütik a mennyezetképek színvonalát. A főoltár képe az oltár előtt térdelő Magyarországi Szent Erzsébetet ábrázolja, előtte az Üdvözítő keresztje, melyet gyermekangyal tart — nagy angyal a töviskoronával lebegő gyermekangyalok, az előtérben koldusok, nyomorékok. Az egész mintegy vízióképen tűnik elénk, zöld függöny mögül, melyet angyal húz félre. Színes kép, erős fényhatásokkal, ügyesen felépített kompozícióval. Az árnyékos fény uralkodik a Szent család oltára képének hatásában is, ahol még a részletek (asztalosszerszámok, kosár, zöldség) realisztikus ábrázolása figyelemreméltó, míg a holt Krisztust sirató angyalokat ábrázoló harmadik oltárkép világos tónusával, pate-tikus kifejezésével tűnik fel. "Proteus-szerű változékonysággal változtatja Troger a maga stílusát a helynek és feladatnak megfelelően és mindig kisiklik kezünk közül, ha művészeti jellemét meg akarjuk állapítani", mondja Tietze. Pozsonyban is mennyezet- és oltárképeinek jellege nagyon eltérő, stílusa azonban általában a bolognai iskolában gyökeredzik, amelyet akkor sem tagad meg, ha mennyezetfestményein — a velencei és osztrák dekoratív festészet befolyása alatt — új, könnyebb, légies hatásokra törekszik.
Oly virtuózoknál, mint az osztrák festők általában, kik korán elsajátított művészeti eszközökkel dolgoznak és egyes motívumokat, formulákat szinte egész pályájukon át rendkívüli ügyességgel, leleményességgel, alkalmazkodóképességgel újra meg újra értékesítenek, mélyebb egyéni fejlődésről beszélni alig lehet. A hosszú életű, termékeny Maulpertsch is már fiatal korában készen áll előttünk és későbbi műveinek eltérő jellege is inkább a külsőségek divatokozta változásán, mint belső, egyéni fejlődésen alapul. Troger pályafutásában a legjelentékenyebb lépés, midőn korábbi műveinek erősebb színezetét, vöröses tónusát világosabb színhangulat, finom szürkeség váltja fel.
A pozsonyi templom freskói még korábbi modorát árulják el. Két évvel utóbb, a győri bencéstemplomban már más jellegű műveket látunk.
A jezsuiták győri temploma, mely 1802-ben került a bencések használatába, a Széchényi György kalocsai érsek által 1667-ben épített rendházzal együtt, 1641-től kezdve épült. Egy-hajós, tágas templom, jobbra-balra 3—3 oldalkápolnával, amelyek még a XVII. században nyerték díszüket. Nehéz architektonikus kiképzésű, sötétbarna, aranyozott szobrokkal díszített oltárokkal vannak felszerelve. A kápolnák mennyezeteit és ablakjaik kereteit pompás stukkódomborművek díszítik, amelyek erős, határozott plasztikája, szigorúan szimmetrikus elosztása a XVII. század jellegét mutatja. A stukkókeretekbe illesztett kisebb festmények általában gyengék.
A templom szentélye és hajója vagy nem készült el a XVII. században, vagy nem volt elég díszes, ezért csak száz évvel utóbb nyerte mai berendezését, díszét. Ebből a korból való a pompás főoltár, a gazdag szószék és a templom legfőbb dísze: Troger festményei. Míg a pozsonyi Szent Erzsébet-templom freskói — mint láttuk — ismételt restaurálás következtében többé kevésbbé szenvedtek, Győrött a mester művei kitűnő állapotban, nyilván érintetlenül maradtak reánk. Itt, a nagyméretű templomban, tágabb tér is nyílt tevékenysége számára, mint a jóval kisebb pozsonyi templomban. A szentélyt és hajót egy-egy hatalmas dongaboltozat fedi, az ablakok fölött belevágódó boltcikkelyekkel. Ezekhez járul az orgonakarzat boltozata. Mindezek a nagy területek egységes festészeti kiképzést nyertek: két nagy festmény borítja a szentély és a hajó mennyezetét, kisebb kép a karzat boltozatát.
A tagolatlan nagy felületeknek a festészet eszközeivel való architektonikus kiképzése -a Sixtus-féle kápolna óta a mennyezetfestők fontos problémája — elég szerény. A boltcikkelyek fölött hatalmas párkány vonul körül: e fölött már a festészet birodalma kezdődik, mennyei régiók nyílnak meg. A fél pillérek fejei fölött, a boltcikkelyek között, tömör, erősen bárok ízű architektonikus keretben egy-egy fülke van festve, amelyben, kiugró konzolon, egy-egy ülő alak foglal helyet: a négy evangélista a szentélyben, négy próféta a hajóban.
Ellenállhatlanul emlékezetünkbe tódulnak Michelangelo hasonló elhelyezésű prófétái és szibillái. Trogernél hiába keresnők azok mély, szenvedélyes belső életét. Pompásan festett, színes alakok, amelyek élénk mozdulatai, kontraposztjai az építészeti tagozatok egyhangúságát van hivatva megszakítani. Kiváló dekoratív érzéssel festett alakok. A turbános, bajuszos ifjú képében ábrázolt Dániel némileg exotikus hatású. Izsaiás, hosszúszakállas aggastyán, a leghevesebb mozdulatú valamennyi közül. A vele szemben ülő próféta — nyilván Jeremiás - sárga köntösére vetett lila palástjával, színhangulatával, hatásos mozdulatával talán a legsikerültebb valamennyi között. A negyedik próféta (Ezé-kiel?), áld könyvet vesz át Isten kezéből, már ugyancsak kényelmetlen helyzetben kuporog szűk helyén. Inkább külsőségekkel jellemzi Troger az evangélistákat is, a lelki élet mélyebb kifejezése nélkül. Ez nem is a mesternek és korának erőssége. Szent Lukácsban, kinek oldala mellett ott van a festő palettája is, nyilván a saját képmását adta Troger. A szép, férfias, szakállas arc vonásai erősen egyéniek és aligha véletlen, hogy ez alatt az alak alatt látjuk névaláírását és az 1744-es évszámot.
A mennyezetek nagy festményei kétségkívül Troger legkiválóbb művei közé tartoznak. Nagy területek állottak a művész rendelkezésére, amelyeket a maguk egészében használt fel művészeti céljaira. A valóságos és festett architektúra fölött mintegy az épület határain túl a magasba tekintünk. Hasonló alkatú keret fölött, mint amilyent Troger utóbb Brixenben a székesegyház nagy mennyezetképénél alkalmazott, megszűnik a földi létezés. a nehézség törvénye, és a mennyei alakok serege épp úgy szabadon lebeg a térben, mint a felhők, amelyek hol sűrűn összetömörülnek, hol megnyílnak a mennyei fény előtt. Mintegy még átmenet a hajó mennyezetét díszítő festmény, az angyali üdvözlet alsó része, ahol rongált téglaalapon emelkedő gazdag barokkarchitektúra keretében térdel Mária a trónszékre helyezett, még üres kosár-bölcső előtt. Fölötte, körülötte már a mennyeiek serege rajzik: kisebb-nagyobb angyalok, változatos helyzetekben lebegve, ujjongva, a festménynek mintegy közepén Gábor arkangyal, aki a liliomszállal kezében lefelé lebeg, míg másik kezével fölfelé mutat, ahol az istenség fénye sugárzik. A szentély mennyezetének egész festménye transzcendentális jellegű. Felhők között, angyaloktól körülvéve ott a Szentháromság, kissé lejebb Szűz Mária, továbbá egy nagy angyal, aki sugárzó drágakövet tart kezében. Ez a drágakő alul, a főoltár képén ismétlődik. Itt a felhőkön térdelő Loyola Szent Ignác tartja kezében. Fölötte a IHS monogramm, sugárzó glóriában. A drágakő Krisztus neve, melyet Szent Ignác és rendje visz a népek közé, ahogy az oltár felső részén olvasható idézet mondja: "Ut portet nomen meum corani gentibus." A kép előterében különböző korú, rangú emberek, két félmeztelen koldus és egy ördögtől megszállott, akit társa tart: a nép, melynek körében Szent Ignác és rendje tanít, működik és csodákat is tesz. A festmény erősen megsötétedett, de pompás hatású még a szent rózsaszín kazulája, finom aranyhímzésével. A koldusok födetlen teste az olasz seicentistákra emlékeztet és általában az egész festmény a XVII. századi olasz festészet pathe-tikus és realisztikus irányára, erős eszközökkel való jellemzésére vall.
Mily világosaknak, légieseknek hatnak felül a mennyezet nagy festményei! Ezüstös szürke tónus vonul végig az egész felületeken. Az alakok, ruhák színei tompítottak, finoman megtörtek. Troger ebben a XVIII. század művészetének haladó szellemét árulja el, ámbár kompozíció tekintetében még a barok művészet felfogása uralkodik.
Dongaboltozatokon általában nehezebb és ritkább az alulról való nézés elvének következetes alkalmazása, mint kupolákban. Csak Tiepolo és követői oldották meg ezt a problémát elfogadható módon. Troger festményei valóban még normális szemléletre számított képek, egyszerűen a mennyezetre alkalmazva, és szinte ellentét áll be ott, ahol a feladat tudatában azt át akarta hidalni. Az angyali üdvözlet képén térdelő Mária és architekto-nikus környezete alsó nézetben erősen megrövidül, míg közvetlenül fölötte már teljesen más szempont érvényesül.
A felhők és alakok is, mint a pozsonyi kupolaképen, erősen plasztikusak és a felhők, valamint az alakok elrendezése szabályos, a teljes szimmetriához közeledő. Figyelemreméltó ebből a szempontból kivált az angyali üdvözlet képén Gábor arkangyalnak és a körülötte lévő nagy angyalcsoportoknak elhelyezése. A térdelő Mária feje a mennyezet tengelyébe esik és e tengely az alapja a szentélymennyezeten lévő festmény kompozíciójának is. Ez még barokk művészet. Ugyanebben az évben fejezte be Tiepolo a velencei Sta Maria degli Scalzi-templom hajójának mennyezetén a szent háznak Loretóba való vitelét ábrázoló festményét, amely csodás könnyedséggel, asszimmetriával a rokokó-kor mennyezetfestésének legfontosabb problémáját oldotta meg. Az orgonakarzat mennyezetét, ovális mezőben, viruló szépségű angyalok zenekara díszíti. Közepén orgonázó angyal, körülötte az egyéb hangszereken játszók. Már 1737-ben majdnem teljesen hasonló képpel díszítette a mester a Kuefstein grófok röhrenbachi sírkápolnájának és utóbb a brixeni székesegyháznak orgonakarzatát.6 Ily mellékesebb jelentőségű kompozíciók ismétlése nem szokatlan a nagy festészeti vállalatok korában, amelyeket szinte hihetetlenül rövid idő alatt fejeztek be. Végül itt, az orgonakarzat két oldalfalán húzódik megszültén a falra festett, de ablak módjára kerettel ellátott két kép. Az északi falon a nyitott ablakon keresztül szobába pillantunk be, amelynek falain hangszerek lógnak. Az ablaknál férfi olvas, nyilván a templom karnagya. A szemközti falon, az ablak üvegén át, hegedű és nagy trombita látszik. Ügyesen, gondosan festett csendéletszerű képek, a művész sokoldalúságának és az ilyen illuzionisztikus mesterkedéseket kedvelő kor ízlésének jellemző termékei.
ÉBER LÁSZLÓ
1 Hammer, Die Entwicklung der barocken Deckenmalerei in Tirol. Strassburg, 1912. 244. 1.
2 Tietze, Johann Michael Rottmayr. Jahrbuch der k. k. Zentral-Kommission, 1906. 83. hasáb; u. a. Österreichische Kunsttopographie 111. (1909.) XXXIV. 1.
3 Tietze, Österreichische Kunsttopographie V. (1911.) LX. 1.
4 A középső kupola csegelyeire festett négy női alak egyike alatt látjuk a mester névjelzését: P. Troger fecit 1742. Egy másik alak alatt a restaurátorok örökítették meg neveiket: Fr. u. Mich. Geiling u. I. Streicher reno. 1835.—Renoviert durch den k. k. Hof-Kunstmarmorierer et Stuccateur A. Detoma im Jahre 1893. — A. Bononi Pittore Ristauro l'ornato 1893.
5 Hasonló alakokat festett Troger az altenburgi apátság márványtermében is. V. ö. Dollmayr, Paul Troger's Fresken zu Altenburg in Niederösterreich. Berichte und Mittheilungen des Alterthumvereins. Wien, XXVI. (1890.) 8. lap.
