ÁRPÁDKORI SZÉKESEGYHÁZAK
Amiről múlt századbeli műtörténetíróink körében annyi vita folyt, Magyarország románkori monumentális építészetének eredetét maholnap alighanem teljesen tisztázhatjuk. A művészettörténetírás külföldön fényesnél-fényesebb munkáiban immár szinte mindent hozzáférhetővé tett, amit az emberiség Európában és egyebütt a művészet terén alkotott. Még egy-két évtized előtt lebecsült művészeti korszakok hagyatéka, ezen a téren sokáig félreismert népek művészeti tevékenysége új s a réginél jóval helyesebb megvilágításban tárul elénk. S a tanulságok meggyőző ereje, amelyeket a modern kutatásokeredményeiből levonhatunk, egymásután söpri el a téves elméleteket, amelyek az emlékek kellő ismerete híján s az összehasonlításra szolgáló anyag és eszközök elégtelen volta miatt a múlt században a művészet egész korszakairól keletkeztek.
A bizánci művészetről, amely az antik hellenisztikus hagyományokat keleti elemekkel felfrissítve, fejlesztette tovább, ma már alig olvashatjuk, hogy gyökerében megmerevedett, konvencionális művészet volt, amelynek hatása elől az antikvilág romjain új kultúrát teremtő népek ösztönszerűen elzárkóztak. A barokkművészetnek sincsen többé része abban az átokban, amely-lyel múlt századbeli esztétikusok, mint a re-nesszánsz művészet elfajulását sújtották. Amit azelőtt mint a művészet egy-egy virágzó korszakának hanyatlását jellemeztek, ma nem egyszer egy későbbi kor művészi fellendülésének csiráival telehintett viruló mezőnek tűnik föl.
A műtörténelemnek külföldi fellendülésével a magyarországi műtörténetírás távolról sem tart lépést. Ám az óriási anyag, amelyet az előbbi hozzáférhetővé tett, magában véve is elég ahhoz, hogy felfogásunkat művészetünk régi emlékeiről módosítsa s halomra döntse műtörténetírásunk érdemes úttörőinek föltevéseit, akik főleg az összehasonlításra szolgáló anyag hozzáférhetősége híján, művészeti emlékeink zömét nem egyszer ugyancsak tévesen itélték meg.
Különösen Árpádkori székesegyházainkat ismerték félre, amelyek egy-kettőnek a kivételével, elpusztultak, amelyek köveiből azonban ásatások és a véletlen révén még ma is egész lapidáriumra való anyaggal rendelkezünk. Ezeknek a köveknek a téves meghatározása egész sor félreértésnek lett a forrása, mely egész középkori művészetünk megítélésében sok zavar okozója lőn s erre általában az elmaradottság és a provincializmus bélyegét sütötte rá. Amikor Henszlmann Imre a Szent-István királytól alapított székesfehérvári bazilika alapfalait kiásta, tanácstalanul állott meg a szebbnél-szebb s nem egyszer klasszikus művészettel faragott kövek előtt, amelyek olyannyira elütöttek mindentől, amit akkoriban a román építészet korának küszöbén létesült nyugateurópai emlékekből ismertek. Sehogysem fért a fejébe, hogy ezek az oszlopfejezetek, párkányrészletek, kapu- és ívbéllet-töredékek a XI. századból valók. S minthogy eredetüket máskép nem tudta megmagyarázni, a bazilika többszöri újjáépítésének elméletével próbálta titkukat megfejteni.
Újabb történetíróink szerint Magyarországnak nem a Szent-Istvántól alapított székesfehérvári bazilika volt az első monumentális építészeti alkotása. Több mint valószínű, hogy a pannonhalmi bencésmonostort és templomot még Géza fejedelem alapította s építését 996-ban kezdték meg és 1001-ben fejezték be. A monostor ma is áll, többszörös újjáépítése miatt azonban eredeti alakjáról már alig szerezhetünk fogalmat. Építői alighanem maguk a szerzetesek voltak, akik Németországból szakadtak el hozzánk. Asztrik apát, aki társaival Meseritzből került hozzánk, a Mecsek-hegy alján 998-ban alapítja a pécsváradi monostort, mely 1015-ben elkészült. 1019-ben szentelik föl a zalavári monostort, amelynek templomát régibb épületből alakították át. Az ebből ránk maradt töredékekről Hampel mutatta ki, hogy a lombárdiai művészet hatását mutatják, amelynek mesterei egyengették Közép-Európában a román stílus fejlődésének útját.
Szent-István király alapította a veszprémi völgyben a görög apácák kolostorát, amelyből Ipolyi nézete szerint a koronázási palást, a XI. századbeli bizánci iparművészetnek ez a remeke kikerült. A kolostorból és templomából egyetlen követ sem ismerünk eddigelé. Ám ugyancsak valószínű, hogy díszítésében bizánci kőfaragóknak is jelentős részük volt. Bizánci stílust tük-röztetnek vissza azok a székesfejérvári klasszikus kőfaragványok, amelyeket Henszlmann ép formai fejlettségük s az egykorú lombárd-román faragványokkal szemben mérhetetlenül tökéletesebb teknikájuk miatt szinte kétszáz évvel későbbieknek tartott. Ennek megfelelően vált szükségessé a templom XII. századvégi újjáépítésének elmélete, amelyet a XIV. században állítólag még egy átépítés követett.
Az átépítések teóriáját a székesfejérvári bazilikáról a pécsire és az esztergomira is átvitték s különösen építészíróink még ma is szinte minden valamirevaló középkori épületünkkel kapcsolatba hozzák. Ha meggondoljuk, hogy egészen másodrangú középkori templomaink sorában is nem egy van, amely fölépítése óta tűzvészek, ostromok és egyéb katasztrófák után félezeréven keresztül nagyjában változatlan állapotban áll fönn, lehetetlenség elképzelni, hogy királyainktól alapított, elsőrangú mesterektől királyi fénynyel fölépített Árpádkori székesegyházainkat mindannyiszor, valahányszor tetejük leégett, újból kellett volna fölépíteni. Mint az a pécsi bazilika restaurálásával kapcsolatban ennek középkori történetére vonatkozólag nyilvánvalóvá lett, több mint bizonyos, hogy a székesfejérvári bazilikát sem építették soha gyökeresen újjá.
A Henszlmann-féle ásatások eredményének s Czobor Béla ezekre vonatkozó korrektivumai-nak bizonysága szerint első székesegyházunk háromhajós, bazilikális elrendezésű, mintegy 70 m. hosszú és 35 m. széles épület volt, amelynek nyugati homlokzatához még valószínűleg oszlopos olyosóktól körülzárt udvar, narthex csatlakozott. A templom négy sarkában egy-egy torony épült, amelynek földszinti csarnoka a főhajónál félannyival alacsonyabb mellékhajók folytatása volt s amelyet hat pár gránitoszlop s a diadalív alatt egy-egy falazott pillér választott el egymástól. A főhajó gádorfalait lapos gerendamenyezet zárta el.
Ilyen alakjában s királyi fénnyel díszítve, a székesfejérvári bazilika Szent-István korában már fennállott s ha a XIII. század végén le is égett, valószínű, hogy lényeges átalakításon sohasem esett át s talán még be sem boltozták. Azok a gótikus bordák és egyéb részletek, amelyeket Henszlmann ásatásai közben talált, alighanem a templom kápolnáiból valók, amelyeket későbbi királyaink, mint Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás fűztek a bazilikához.
Ha leégése után beboltozták volna, a székesfejérvári székesegyház, amelynél nem kisebb viszontagságokon esett keresztül a pécsi sem, alighanem ép úgy ránk maradt volna, mint az utóbbi, amely zömében véve szintén XI. századbeli alkotás. A bazilika pilléreiből és oszlopaiból Henszlmann ásatásai közben csak néhánynak találta meg nyomát. Ha ezek egyikét másikát a középkorban erősítő burkolatba foglalták is, ez még nem bizonyítja azt, hogy a templom főhajóját be is boltozták. A megerősítést elemi katasztrófák vagy a templom kibővítése közben támadt repedések is tehették szükségessé.
A művészet, amellyel a székesfejérvári bazilikában az oszlopfejezeteket, párkányokat és egyéb ékítményes részleteket díszítették, formai tökéletességével és pompás teknikájával Bizánc mestereire vall. A bizánci művészet a Makedónok és Komnenek uralkodása alatt a X—XII században valóságos renesszánszot élt át. S ha az emlékeiről a legutóbbi két évtizedben megjelent temérdek publikációt végiglapozgatjuk, lehetetlen föl nem ismerni a székesfejérvári bazilikából ránk maradt ékítményes részletek és az ezekben bemutatott kőfaragványok művészetének egyazon voltát. Henszlmann székesfejérvári ásatásai közben mozaikból való színes üvegkockákat is talált, amelyek szintén arra vallanak, hogy a templomot bizánci mesterek díszítették. Annál a szoros összeköttetésnél fogva, amelyben Árpádházbeli királyaink Ili. Béláig Bizánccal állottak, szinte természetes, hogy java mestereik is onnan kerültek ki vagy legalább Bizánctól is sokat tanultak. S a bizánci hatással Árpádkori székesegyházaink, de nem egy monostor templomunk maradványainak művészetében is lépten-nyomon találkozunk.
A keresztény vallást Magyarországon a nyugati egyház papjai terjesztették. Első templomaink alaprajzi elrendezése ép azért szintén nyugati minták szerint igazodik. Az a barbár formátlanságból még alig kibontakozó művészet azonban, mellyel az első székesegyházaink falait emelő lombárdiai kőművesek rendelkeztek, aligha elégítette ki első királyainkat, akik közelebb esvén Bizánchoz, a középkor e művészeti és kulturális empóriumához, mint a nyugati uralkodók, ez utóbbiak példája nélkül is felkarolták volna annak művészetét, amelyhez első kézből jutottak hozzá. Bizánccal való szoros és régi összeköttetéseinket számos adat bizonyítja, amelynek a művészet és a művelődéstörténet szempontjából való kiaknázását nálunk bizonyára szintén az a dogmatikus felfogás akasztotta meg, amelyet a bizánci kérdésről a német tudományosság még nemrégiben is táplált. Bizánccal való közvetlen kulturális összeköttetéseinknek nem utolsó bizonysága az a körülmény, hogy a Konstantinápolyban megforduló magyarok számára már Szent-István királyunk zarándokházat alapított. A döntő bizonyítékok azonban bármily gyér számúak, a bizánci iparművészet nem egy magyarországi remekén kívül azok a díszítő részletek, amelyek Árpádkori székesegyházainkból maradtak ránk.
Ha ezeket a bizánci művészetnek Itáliában, Dalmáciában és Keleten fönmaradt emlékeivel összehasonlítjuk, fölöslegessé válik, hogy régi okleveleink és a korunknál bizonyára jobban értesült régi krónikásaink adataival homlokegyenest ellentétben évszázadokkal későbbi időkből származtassuk Árpádkori művészetünk legkiválóbb emlékeit.
Az esztergomi bazilika a székesfejérvári mintájára szintén szent István királyunk korában épült s ennél vaiamivel kisebb volt. Az esztergomi gyűjteményben őrzött klasszikus díszítésű oszlopfejek, a melyek a bazilikából valók, szintén XI. századbeliek. A székesegyház a XII. század végén leégett s Jób érsek építtette újjá. Ez alatt azonban nem kell föltétlenül azt értenünk, hogy a régi helyén új templomot épített. A bazilika romjainak a XIX. század elejéről való alaprajza is még a XI. századbeli elrendezést mutatja. A tűzvész a XII. század végén alighanem csak arra szolgált alkalmul Jób érseknek, hogy a régi székesegyház művészi díszítését gyarapítsa. Ennek fénypontja a nyugati kapu lett, amelyre itt nem azért volt szükség, mintha a régi templom a tűzvész nyomában romba dőlt volna, de valószínűleg azért, mert a pécsi bazilikáéhoz hasonlóan a régi főkapu szintén vajmi egyszerű volt. Az esztergomi dóm díszkapuja nagyjában még a XVIII. században is fönnállóit. Klimo kanonok lefesttette s néhány töredéke is ránk maradt. A festményt Czobor fedezte föl s báró Forster Gyula III. Béla emlékezete című művében közölte, aki «Magyarország műemlé-kei»-ben a kapu néhány alakos töredékét is bemutatta. Ezeknek és a festménynek bizonysága szerint a III. Béla korabeli esztergomi díszkaput hamisítatlan bizánci felfogás és művészet jellemezte. Polichromiája ugyanaz volt, amely a XI—XII. században a bizánci templomok vésett domborművű márványfaragványait tette színpompássá s a melyről Diehl «Manuel d'Art Byzantin» cimű könyvében olvashatunk. A bizánci domborművek mélyedéseit márványporral kevert viaszszal töltötték ki. Az esztergomi díszkapu képeit, ránk maradt töredékeik bizonysága szerint márványlapokból mozaikszerűen rakták ösz-sze. Az alakok feje fehérmárványból készült s rajzát gyöngén kidomborodó élek emelik ki, a melyek közeit a rekeszzománchoz hasonlóan az imént említett stuccoszerű színező anyag töltötte ki. Az eső és fagy ezt a romok közt századokon át gondozatlanul heverő töredékekről természetesen teljesen kilúgozta.
Az esztergomi bazilika nagyobbmérvű átalakításon csak a XV. század derekán esett át, a mikor szentélyét kibővítik s hajóját beboltozzák. A boltozat itt épp úgy a XI. századbeli gádorfalakra kerülhetett, mint a pécsi székesegyházban, a melynek restaurálásakor a gótikus boltozatok lebontása után a gerenda-ágyakat is megtalálták, amelyeken a szintén XI. századbeli s 1064-ben már leégett templom famennyezete a XIV. századig nyugodott, amikor a főhajó változatlanul meghagyott gádorfalai közé gótikus boltozatot iktattak. A pécsi bazilika alaprajzi elrendezésében az eddig említett két székesegyháztól annyiban tér el, hogy a szentély alatt kriptája is van s tornyai nem a mellékhajók tengelyében állanak, de ezek külső sarkához fűződnek. A kripta boltozatait oszlopok, a főhajó gádorfalait négyzetes pillérek tartják. Az egymáshoz simuló hármas apsis s a tornyok tagoltsága a lombard-román építészet hatására vall, miként belsejének figurális díszű féloszlop fejezetei is, amelyek a diadalív pilléreit tagolták. Azokba részletek azonban, amelyek a templom belsejében közelebb estek a nézők szeméhez, ismét klasszikus bizánci formákat és motívumokat mutatnak, a melyek mind a XI. századra vallanak. A pécsi székesegyház újabb monogra-fusai, mint Gerecze és az ottani püspöki múzeumba került kőemlékeinek nem kevésbbé avatott ismertetője, Szőnyi Ottó, szintén azt tartják, hogy a székesegyház zömében véve a XI. században épült. Kriptalejáróinak domborművű bibliai képekkel díszített kőburkolata, Ádám és Éva, Sámson s a.gyermek Jézus történetével, felsőitáliai analógiák alapján ítélve, a XII. század első feléből való.
A nagyváradi székesegyházat szent László királyunk alapította s csak régi rajzaiból tudjuk, hogy szintén négy tornyú bazilika volt. A kalocsai székesegyházról Foerk ásatásai legújabban derítették ki, hogy legrégibb alakjában csak két tornyú kisebb épület lehetett, amelynek helyén a XIII. század elején a réginél jóval nagyobb szabású, de szintén elpusztult székesegyház épült.
Árpádkori székesegyházaink közül a veszprémit és a győrit eredeti alakjában nem ismerjük, s a csanádi és az egri szintén nyomtalanul elpusztult. A legjobb karban a gyulafehérvári dóm maradt ránk, ez a hatalmas hármashajós és kereszthajós épület, amely elrendezésében és tagoltságában már egészen román stilü s a XII. század végén épült. Hogy helyén már a XI. században volt templom s hogy ennek díszítése lombard hatás alatt készült, erre az a primitiv domborművű- orom vall, amely a déli kapu fölött a templom belsejében ma is látható. Hogy azonban a XII. századbeli székesegyházon nem dolgoztak francia, sem pedig német mesterek, mint azt eddigi ismertetői hiszik, annak kézzel fogható bizonyságai e korbeli faragott részletei, a melyekben a bizánci művészet hatása még egész tisztán érvényesül. Egyik köteges pillérének oszlopfejezetén a stilizált szőlőindák közé fonódó madarak szinte ugyanazt a keleti izléssel áthatott hellenisztikus művészetet mutatják, a melyből a bizánci művészet kiindult s amelyből X—XII. századbeli másodvirágzása korában ismét merített. Még erőteljesebben érvényesül a bizánci hatás azokon a domborműveken, amelyek hajdan a templom lebontott szentélyét díszítették s a melyeket a XV. században újjáépített gótikus szentély falaiba foglaltak. A két arkangyal domborműve ez, amely a bizánci stilus hatását mutatja, éppúgy, mint a somogyvári bencés apátság maradványai a XII. századból, amelyeket Békefi Remig és Gerecze Péter ösmertettek. A gyulafehérvári székesegyház kereszthajóját díszítő domborművek, mint a minő szent Péter, Pál és az egymást átkaroló két nő alakja, stílusuknál fogva már a jáki templom kapujának domborművű alakjaival mutatnak szorosabb rokonságot.
Annak a pazar fényűzésnek a forrásait, amelyet külföldi krónikások a tatárjárás előtt a magyarság szemére vetnek, szintén Bizáncban kell keresnünk. Történetíróink ezeket a szemrehányásokat alaptalan gyanúsításoknak tartották, újabb leletek azonban ennek ellenkezőjét bizonyítják. Kérdés már most, dolgoztak-e nálunk bizánci mesterek oly nagy számmal, mint a minőt a ránk maradt emlékek és az ezekről szóló tömérdek adat föltételez. Annyi bizonyos, hogy különösen a XI. században királyaink szolgálatában ilyenek is lehettek s alig lehet légből kapott állítás a lengyelek Gallus-krónikájának az a megjegyzése, hogy a Péter királytól alapított nagyszabású óbudai székesegyházon, amely sokáig befejezetlen maradt, görög kőfaragók is dolgoztak. S minthogy Bizánc, mint keletrómai birodalom szerepelt, alattvalói közül nem egy lehetett azok között a latinusok között, akik még a XI. században telepedtek le Esztergomban s akiknek utódai privilégiumaik alapján az olaszokkal együtt itt még a XIV. században is külön kolóniákat alkottak. Mindazonáltal jóval fejlettebb pénzgazdaságot kellene föltételeznünk, mint amino nálunk az Árpádok korában volt, ha továbbra is ragaszkodnánk ahhoz a hiedelemhez, hogy java műemlékeinken kizárólag külföldi mesterek dolgoztak. Körülbelül ugyanez oknál fogva tartja lehetetlennek Gurlitt a Dalmácia műemlékeiről készült Kovalcsik-féle nagy munkának előszavában azt, hogy ennek bizánci jellegű emlékeit görög mesterek faragták, vagy mint Velencébe nem egyszer Bizáncból készen hozták be, aminek itt a kőfaragvá-nvok anyagának dalmáciai volta is ellene mond. Tudjuk, hogy Dalmácia románkori műemlékei a dunántúliakkal sok rokonvonást mutatnak, s hogy Magyarország a XI—XII. században a tengerparti országgal szoros politikai és kulturális kapcsolatban állott. A Gelcichtől közölt adatok bizonysága szerint a dalmát városok laikus konfraternitásaiban magyarországi mesteremberek is sűrűn szerepeltek. Első királyainkon kívül más alig foglalkoztatott nálunk görög mestereket s több mint valószínű, hogy már ezek is gondoskodtak alattvalóik sorában rátermett erők neveléséről, akik, Bizánccal való szoros politikai és gazdasági összeköttetéseinknek megfelelően szinte két századon át ennek művészetéből merítettek s első sorban ennek mestereitől tanultak. A bizánci mesterek technikai kiválósága a XI. században bizonyára felülmulta bármely nyugateurópai ország mestereinek készültségét. Mint a keresztes hadak idején ezeknek egyik ország-útja, de ezekkel különösen egyházi téren szoros összeköttetései miatt is, Magyarország a nyugati országok művészetének hatása elől sem zárkózhatott el. A pompa azonban és ennek elemei, amelyek még kisebb monostortemplomainkat is jellemzik, valamint az Árpádkori magyarok fényűzése és ennek eszközei: az ötvösség, bronz-művesség s más mesterségek elsősorban Bizáncnak, a középkor Parisának ebben a tekintetben a Komnenek idejében káprázatosán gazdag és raffinait kultúrájából táplálkoztak.
DIVALD KORNÉL
