KÉT ÚJ ÉPÜLET
Hosszú, sok évi hallgatás után ismét szóhoz jutott Lechner Ödön és egyszerre két építkezés ad aktualitást alkotó művészetének. Valóságos ünnepnapja a modern magyar építőművészeinek ez az aktualitás, mert hiszen minden étape, amikor az ősz mester munkához lát, egy-egy új sikert és új eredményt hirdető lappal gazdagítja építőművésze-tünk krónikáját. Most a Ferencz József jubileumi templom és a kecskeméti víztorony várnak arra, hogy Lechner Ödön keze alatt megvalósulva, a magyar építés géniuszát reprezentálják a későbbi koroknak.
A Ferencz József jubileumi templom most lezajlott tervpályázatán, amelyen, mint ismeretes, Lechner Ödön vitte el az első díjat, sokan furcsának és meglepőnek találták, hogy ő, aki évtizedek óta ellene szegült a régi stílusnak, harcolt a történelmi reprodukció ellen és felkent apostola volt a legmodernebb törekvéseknek, most meghajolt a históriai román stiius előtt. Pedig ebben a meghajlásban nincs sem megalkuvás, sem ellentmondás. Az nem lerombolása, ellenkezőleg: geniális igazolása nagyszerűen harcos múltjának. Elvét, - - amely vezérmotivuma egész élete törekvéseinek és amelyet ma már egy egész építész-generáció írt a zászlajára — azt, hogy a modern életszükséglet objektumai, a bérház, árúház, üzletház stb. a maguk követelőén új beosztásuknál, szerkezetüknél fogva nem tűrik el a régi, helyet, anyagot, fölösleges szerkezeti tékozlást követelő stílusokat, ezt az elvét objektive es világosan igazolja ez a pályaterve is.
A templom nem új életszükségleteket elégít ki, a rituálék, az egyház összes tradíciói évszázadokon át változhatatlan, dönthetetlen sziklaként állták a forrongó, változó századok támadásait.
Amikor tehát az egyház a maga ősi hagyományainak, hívői lelki szükségleteinek kielégítésére hajlékot emel, akkor nyugodt lélekkel csak ahhoz a történelemhez fordulhat, amely ezeket a szükségleteket szülte, s amely ezen szükségleteket eddig is kiszolgálta. Csak önkényesen járhat el az, aki itt mégis modernet akar teremteni, holott az Újnak első alapfeltétele, az új épületbeosztás, teljesen hiányzik.
Csakis személyes önkény lehet az, amely az évszázadok óta kifejlődött és azóta sem változott templom alapformáira csak azért is új formákat akar ráerőszakolni, oly formákat, melyek még az építés más, profán, haladó terén sem alakultak ki véglegesen polgárjogot nyert művészi elemekké.
Eltekintve a pályázat föltételeitől, mely a román stílust előírta, nyilvánvaló, hogy Lechner Ödön nemcsak a talentumánál, hanem belátásánál fogva is eleve tartózkodott attól, hogy elveit a személy tévútjára terelje.
Igaz ugyan, hogy a templomokat is a mindig változó korok mindig a maguk stílusában építették és így az analógia szinte kézenfekvővé teszi, hogy az új templomon is az új, a mai modern kor építészeti ízlésének kellene kifejezésre jutnia. De éppen itt van a baj. Mert a mai kor építészetének, ha vannak is már sikerült kísérletei ott, ahol az új életszükséglet az új építésnek pozitív útmutatást ad, de kialakult, egységes, az egész kort jellemző stílusa még nincsen. Ha egy bérház a maga egészében művészies megjelenése tud is lenni a jelen kor életszükséglet! megnyilvánulásainak, de annak egyes részei még nem azok a művészi virágok, melyek külön is, más csoportosításban, csokorba köthetők volnának s így nem marad más út, mint a már ősiségében is nemességit nyert-múltba visszanyúlni. Akik a modern törekvésekben tetszelgő új-német templomokat ismerik és érzik, hogy mennyire hiányzik azokból a történelmi templom-építészet igazi keresztény áhítata, csak helyeselhetik azt a szempontot, mely a legkeresztényibb korhoz, a románhoz folyamodott ihlettséget meríteni. Lechner pedig a legmélyére hatolván ennek a kornak, más elgondolásban is -- modernet teremtett.
Ő ugyanis a különböző évszázadok és nemzedékek változó árnyalatai közül a legrománabbat valósította meg: a román népek egyenes leszármazottjainak stílusát: az olaszok és franciák román stílusát. Időben visszamnnt addig a korai korszakig, amikor még elasztikusabb, tehát kevésbé dogmatikus volt ez a stiius, mely ennélfogva művészi és technikai szempontból is köny-nyebben hangolható a mai építészet konstruktiv eredményeihez és felfogásához. A román stílusnak ez a periódusa még telve volt népies elemekkel. A vezető agy kompozíciója csak a keret volt, amelyben az építő munkások a maguk ízlésük és tudásuk szerint faragták a részleteket. És ez, úgy látszik, még külön szeretettel vonzotta Lechnert ezen stílushoz, mert ő évtizedeket töltött el azért, hogy a nép művészi elemeit a magyar architektúrába átültetni segítse.
Lechner nagy tehetsége és akadályt nem ismerő művészete azonban abban különösen megnyilvánul, ahogyan ezt az archaikus stílust egyesíteni, úgyszólván szerves egésszé tudta alkotni a - pályázat feltételeiben is követelt — modern, vasbeton-szerkezettel. Az ő genialitása új életet, új egyéniséget öntött ebbe a halottnak vagy legalább is bebalzsamozottnak mondott stílusba.
Hogy azonban mennyire tudatos és mennyire mindig a feladat magaslatára emelkedő művész Lechner Ödön, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint az a másik, szintén az idén kivitelre kerülő műve: a kecskeméti víztorony, mely tervezet bár már két év előtt készült, de a rossz pénzügyi helyzet miatt csak most kerülhet megvalósításra. Ez a feladat egész létalapjában az ellentéte az előbbinek. Itt ugyanis a régi, változatlan életszükségletek helyett, abszolút modern életszükségletet kell építészetileg kielégítenie és pedig a legmodernebb — vasbeton — szerkezettel. Vagyis olyan feladat, ahol fenntartás nélkül valósíthatja meg egész élete modern törekvéseit.
A víztorony eddig csak úgynevezett «szükség»-építkezés volt, mely a praktikus célt ridegen kielégítve, minden esztétikai megjelenéstől távol állott. Lechnernél az a gyakorlati, úgyszólván köznapi célszerűség nagyszabású, modern gondolattá érik. A ridegen konstruktiv épületet az ő művészete a jelenkor életszükségletét szimbolizáló modern monumentummá emeli. Elgondolása pedig nemcsak művészi, hanem praktikus szempontból is új eredményt jelent, mert önmagában felépítve, legföljebb, ha iromba tömeg lehetne ez a víztorony, mely pedig nyers felépítésében amúgy is hatalmas monumentális tömeg és így már csak kevés eszközzel is előkelővé téve: monumentum. Lechner Ödön eszközei pedig kimeríthetetlenek. Ahogyan ő ezt a víztornyot elgondolja: az alja pirogránitból, a kupolája aranyos eozinnal borítva, magyar virágokkal díszítve, egész felépítésében pedig a nyers beton, előtte a színes pirogránitból készített Rákóczi-szoborral,... valósággal irigyeljük Kecskeméttől, mint egy szép álmot, melyet mi nem álmodhatunk és amelynek mégis örülünk, mert hiszen a miénk, az egész országé, a jövőé.
Lechner Ödön, ahogyan ezt a két ellentétes feladatot megoldotta, véglegesen igazolta törekvéseit még a szkeptikusok előtt is, egyben pedig a magyar alkotni tudás legszebb, legegé-szebb fejezetét írta be a magyar építészet annalesébe.
rp
