ID. VASTAGH GYÖRGY
Ujházy Ferenc, Madarász Viktor, id. Vastagh György: ők hárman a magyar festők nesztorai. A «legfiatalabb» köztük Vastagh György, de már ő is most érte el nyolcvanadik születésnapját.
Az életkor ily magaslatán, amely ritkának mondható, az emberek rendszerint passzív szemlélők. Visszavonulnak, emóció nélküli csöndes-ségbe, még akkor is, ha a legtevékenyebb múlt áll a hátuk mögött. Vastagh György nem ily tisztán szemlélődő, megpihent és emlékeinek élő ember. Igaz, «procul negotiis» él, abban a váci-utcai hajlékban, ahol saját műtermén kívül még egy műterem van: a szobrász fiáé. De épen a festés az, ami nem hagyja nyugton, mint abban az időben, amikor nem volt ily hajléka, amikor maga törte a képeihez való festéket s a jövő számára, nem volt egyéb, mint csábító bizonytalanság. Ez persze nagyon régen volt. Ötven-hatvan esztendeje, ami más nemzet-beli művészetnél — angolnál vagy franciánál -még nem ekkora távolság, de nálunk úgy hat, mint valami eposz. Az évek számát tekintve, histo-riailag nem esik túlságos messzire s mégis meseként tűnik elő, a maga körülményeivel, atmoszférájával s azzal az ifjúsággal, amely e sok kecsegtető kilátást bajosan nyújtó környezetben szánta magát művészi munkára. Ma, utilitarista gondolkodással, nem igen fogják ezt méltányolni és megérteni azok, akik könnyen és gyorsan akarnak érvényesülni. Annál inkább vet azonban értékes vonást ez az idő arra a generációra, amelynek Vastagh György is, Ujházyval és Madarászszal ma még élő tagja s amely e kedvezőtlen perspektívában tudatosan vállalta a magyar művész szerepét. Hőskori szerep ez s valóban, meg lehet érteni, ha Vastagh György azt említi okkal, arra hivatkozik, amit nekünk mondott, szavaiban valami büszke és meleg rezzenéssel: azért mégis mi vagyunk a magyar művészet első zászlósai.
Vastagh György oly kondícióban érte el nyolcvanadik évét, ami nem vonja el tőle a művészi munkálkodás örömét. Váci-utcai műterme, amely egyébként, a ház lebontása következtében, közeli költözés előtt áll: élénk bizonyság erre. A múlt téli tárlaton is, az első teremben kiállított, vigadó társaságot mutató képe, szintén e munkakedv mellett tanúskodott. Nyolcvanadik születésnapján, a kormány, a Képzőművészeti Társulat s művésztársai részéről egyaránt érte üdvözlés. Ebből az alkalomból mi is felkerestük. Nem életrajzot adunk itt alább, csak néhány megjegyzést, elmondást, amit a művész tett, frissen és élénken. Leginkább saját múltjáról, olykor azonban, érthető szigorúsággal birálgatva, a mai művészeti viszonyokról.
Jellemző, hogy Vastagh György, amikor arra az időre emlékszik, amit a műtörténet az úttö-rés korának nevez, nem jut eszébe panaszkodni.
Nem használja azt az u. n. ostorozó hangot, amivel nem egy író él, amikor erről a műértelem és pártolás szempontjából mostoha korról szól. Konstatálja ugyan ezt, mondván, hogy a közönség — ami volt — bizony csak arcképeket keresett s ezt is a bécsi festőktől, de ezért nem iteli el e fejletlen állapotot, látva okait, összefüggését egyéb viszonyainkkal.
Igaz, nem mondható, hogy neki magának végig oly küzdelmes és reménytelen sorsban lett volna része, mint nem egynek társai közül. Erdélyben, a hatvanas években, gróf Mikó Imre hívja fel rá a figyelmet s egyre-másra festi a kolozsvári arisztokrácia arcképeit. De amíg ideért, saját erejére volt utalva s része volt megpróbáltatásokban.
— Nekem nem voltak u. n. protektoraim — mondta a művész. Annak idején Eötvös akart ugyan adni ösztöndíjat is, de visszautasítottam. Egy másik ösztöndíjat, ami akkor ugyancsak tekintélyes összeg, kétezer korona volt, szintén visszautasítottam. Schvarzenberg herceget, Erdély katonai kormányzóját festettem le. Erre adták a díjat. De hát nem fogadhattam el, mert az osztrák kormány küldte. (Akkoriban volt egy ily «közös» díj, amit egyik évben magyar, másik évben osztrák művésznek adtak). Ők ugyanis elfelejtették, illetve nem tudták, hogy negyvennyolcban Perczel és Kmetty alatt harcoltam. Én azonban nem felejtettem el.
Persze, mihelyt alkalma nyilt rá, szívesen kereste fel Vastagh György a császárvárosi, amely fejlett művészi életével, akadémiájával és mestereivel, ellenállhatlan vonzást gyakorolt e kor sokat kóborló magyar festőire. Három ízben is volt Bécsben. Az ötvenes évek közepén még mint tanulgató festő, később azonban, mint szívesen keresett, ismert névre szert tett művész. 1873-ban megy gróf Nemes Vince hívására a császárvárosba s itt marad egyfolytában hét évig, bőven ellátva megrendelésekkel.
A bécsi sajtó természetesen mindig úgy írt róla, mint osztrák, bécsi művészről. «Unser Vastagh» gyanánt említették, ha egy-egy az erdélyi, délvidéki népéletből vett zsánerrel, vagy arcképpel feltűnt a Künstlerhausban.
— Bécsben a közönségnél és a festőknél jól állt a dolgom. Elmondhatom, hogy szerettek, megbecsültek. Itthon persze nem tudtak erről semmit. P. Szathmáry Károly, az író, meglepetve kiáltott föl, amikor odafönn találkoztunk. (Nem tudta, hogy én vagyok az a szegedi Vastagh, aki Bécsben így szerepelget. Ő volt aztán az, aki a magyar lapokban írt rólam s mint magyar festőt reklamált a közönség számára. Bécsben egyébként, ha magyar festők jelentek meg a Künstlerhaus kiállításán, én az ő kis csoportjukhoz csatlakoztam. A bécsiek persze, ennek dacára, magukhoz tartozónak akartak tekinteni. Tényleg, kis hijja, hogy nem maradtam ott végleg, de aztán döntött a fiaim sorsa. Nem akartam, hogy németek legyenek. Egy nagybátyám ugyanis, aki szintén festő volt, aki a negyvenes évek táján került Bécsbe s hetvenes évek elején még találkoztam itt vele: teljesen elnémetese-dett. Vastagh Jánosnak hívták. A fiai bécsi polgárok lettek s már németek. Ezt ki akartam kerülni mindenáron s a fiaim jövője így hozott haza végleg Budapestre.
- Amikor hazajöttem, itthon már némi javulást találtam. Ekkor fogtunk hozzá az Andrássy-úti Műcsarnok megcsinálásához is. A közönség lassan-lassan mozgolódni kezdett. A fordulatot valójában attól kezdve lehet számítani, amikor hazahoztuk Munkácsy nagy képét, a «Krisztus Pilátus előtt»-öt. Egész zarándoklat folyt e kép körül, amelynek mintha továbbra is megmaradt volna ébresztő hatása. A közönség jobban érdeklődik a tárlatok iránt s a művészek.. Ma ugyancsak elszaporodtunk. Ha meggondolom: a hatvanas években, akik idehaza éltünk, vagy külföldön működtünk, alig voltunk száznál többen. S azért mégis bevettük először Bécset (1873), aztán Münchent s Parist is. Akkoriban, művész számára nem kellett itt jobb ajánlólevél, annál a szónál hogy: magyar.
