Spányi Béla a magyar festők ama csoportjához tartozik (mint sok szenvedéstől szabadult ember, most már csak tartozott), amely az igazság jelszavával, áhita-tosan telepedett meg a szabad levegőég alatt, fürkészve a természet szépségeit. A naturalisták nagy és érdemes csoportja ez, amely számra nézve talán ma is még a legtöbb festőtagot vallhatja magáénak. Jóllehet azok, akikre a természet ismeretéből fakadó mámoros öröm az újdonság ingerével is hatott: e törekvés első harcosai már fölötte benne vannak az éleme-dett korban. Alkony kezd borulni rájuk, más részük pedig, akik közé most Spányi Béla is tartozik, a magyar Pantheon csöndes lakója. Nem említve a még régebbi kezdeményezőket, Mészölyt, Paál Lászlót és a tájfestő Munkácsyt, akik egyenest klasszikusai voltak már a magyar naturalista festésnek, amikor e piktura még csak u. n. «Sturm und Drang» idejét élte.

K. SPÁNYI BÉLA

Ez a festői csoport, e népes terület, a maga - pontosan alig meghúzható — határain belül, a legkülönbözőbb festői előadásmódokat foglalja egybe. Az elnevezés közös: naturalista. De hányféle stilus, hányféle művészi érték e sokszor használt, de új tehetségek révén a megkopástól mégis mindig megvédett fogalom mögött! Mennyire más ez ott, ahol a természet a festőnek foltokban jelentkező színes tünemény, s ott, ahol bizonyos költészeti tartalom is lappang, sőt ahol első sorban ezt kívánják az ecset emberétől, az érzelmek megütését. Mint például Spányi Bélánál s a vele egyívású nemzedék képeinél. Mennyire más művészet ez, mint mondjuk, a nagybányai képeké. Pedig Spányi Béla is, a bécsi akadémián tanított s a képvásárlóknál divatos fémjelzésű pathetikus tájkép sablonjaival szemben, az igazság forradalmi erejére esküdött. Pedig mindkettő naturalista: a Hollósy-kör friss tehetségeinek festése, amelyen Nagybánya napsugara ragyog, s Spányi Béla ezüstszürkéi, komor fellegei, ólmos levegőt hordó jegenyéi és mocsarai.

Spányi Béla természetfestő. Minden képességét ennek a szolgálatába szegődtette. Hűen visszaadni az eléje táruló természetdarab egy és más vonását: ez volt a célja kezdettől fogva. S hogy e törekvését a tőle kitelhető módon elérje, a vázlatok, a följegyzések, a tanulmányok megolvashatlan seregét készítette színnel és grafikus eszközzel. Ez a rövid és gyors megjelölés azonban még korántsem fedi azt a naturalista ízű művészetet, amino a Spányi Béláé is volt. Spányi Bélának a naturalista festők ama parcelláján található szerintünk a helye, amely magát a motívumot is erősen latolgatja, a művészi érdekesség szempontjából. Amelynek nem mindegy a motívum, nem mellékes és közömbös az, hogy vajjon szabad mezőt fessen-e, messziről záródó horizonttal, erdőt, amelynek mélyén titokzatosan simulnak össze a fák, vagy patak mentét, ahol a reggeli fénytől tükröződő vízben keszkenőjét mossa a pásztorleány. Spányi s a vele rokontörekvésűek, már azzal is, amin megakadt a szemük s amit festői hangszerük teljes kijátszásával aztán a néző elé vittek: többé-kevésbbé költői hatást akartak kelteni. S nincs okunk tagadni, hogy ezt nem érték el, ha nem is azzal a tudással, az élménynek oly művészi erejével, amely az ugyancsak hasonló szándéktól hajtott Corotnak volt páratlan sajátsága. Az egyik közülük a vadregényesség embere. A másik az ábrándozásé. Spányi a magányé, amely borongó érzéseket csal ki lelkének húrjain. Emberi nyomoktól mentes vadonok, csöndes és elhagyott tájak költője ő. Leginkább erre reagált érzésvilága, amely a melancholia felé hajlott, s így jutott el s maradt meg jóformán mindvégig ugyanazon motivum-körnél, amely egyszer a tél, máskor az őszi verőfény színeit hordta, olykor az esthajnal, máskor a délelőtti világosság fényében fürdött, kisebb vagy nagyobb szemszögből festődött, de mindig a tiszavidéki láp volt, a nádas árván őrködő vándormadara, a gólya, vagy a dunántúli nyárfák, amelyek messzire ágaskodnak az országúton. A franciáknál régebben, nálunk a hetvenes-nyolcvanas években kezdődött a természet ily festése, amely Mészölyben a Balatonvidék tolmácsoló-jára talált, s amelynek lábrakapása összevágott az irodalom természetleíró irányzatával. Mint legtöbb művészi törekvésnek, persze ennek is bőven termett alja. «Hangulat» és «költőiség» címén szép számmal kaptunk képeket, amelyek földerítőek vagy meghatóak voltak ugyan, de rossz képek. Gondoljunk csak például azokra a német festőkre, akik a stájer vagy tiroli vidék idilljeivel kedveskedtek a kispolgári ízlésnek. Ez azonban sehogy se érinti rangban azokat a festőket, akik — mint Spányi Béla is — jellemző képviselői vol tak a természet ily alapon történő ábrázolásának. Abban a festői csoportban, amelynek naturalista hitvallásáról itt szóltunk: Spányi Bélának egy oly tulajdonságát kell kiemelnünk, amelyről nem mondható, hogy e csoport minden tagjában egyenlő erővel él, sőt hogy egyáltalában megvan. Ez az ő ragaszkodása a földhöz, amelyből való, amelynek levegőjét szívja s színeiben és formációiban különös örömet talál. Számára, azt hiszem, nem volt egészen egyforma szerep, egy távoli, idegen, például bajor táj, vagy alföldi messzeségek szépségeiben kutatni. Hosszú esztendőkön, teljes életen át járta e messzeségeket, lakott a Dunántúl enyhén lankás vidékein. Ismerte őket, festői készségét egy-egy jellemző részletük előadására fordította, s lényeges volt érzésének, hogy amit fest, az a magyar ég pereme s a barna magyar föld keménysége. Valaki talán azt mondhatná, hogy a kedélynek az a borongása, amely végigömlik képein, idegen a fajtánktól. Ez a vélekedés azonban nem áll meg, sőt igazságtalan, ha kisajátító célzattal történik. Mert igaz ugyan, hogy a magyar táj színes, meleg és eleven, vidám és derült, mint ahogy ez mindnyájunk repeső gyönyörűségére él Szinyei Merse Pál képeiben. De amikor nem az, amikor nem éri napsugár, akkor a Spányi szürke és párás képei állnak elő. Igaz az is, hogy a magyar alaptermészetnek — akár a franciának - fővonása a ruganyosság, a humor zamata., a világfelfogás józan és bizakodó egészsége. De ha nézzük a népdalt, ezt az évszázados örökséget amelyben ép a fajta hamisítatlan rétegének szíve lüktet: az élénk ritmusok és szilaj melódiák mellett meg fogjuk találni az elegia hangjait is. Habár ez azért nem puha és nőies szenvelgés. Nem oly gyöngéd és szelid, mint a germán, s nem oly mélyen és vég nélkül busongó, mint a szláv szentimentalizmus. Férfias bánat, azt mondhatnám, dacos melancholia.

Spányi Bélának ily ízű képei közkedveltek voltak a tárlatok látogatói előtt, ő meglehetős hamar hozzájutott ahoz, amire nem egy festő hosszú időn át vár, s ha pedig elér: sokszor bizony engednie kell eszközeinek válogatottságából, törekvéseinek színvonalából. Spányi Béla népszerű festő volt. Siker és megértést jelentő visszhang kisérte. Aki azt vetné közbe, hogy e széleskörű hatáshoz vezető kulcs, képeinek motívumaiban rejlett: nem állít valótlant. Annak fejében azonban, hogy ezen az úton bőven volt része elismerésben s a közönség karjaiba fogadta: nem szikkadt el benne a művészi hajtóerő, s nem fizetett meggyőződésének félredobásával. Amire képes volt, azt megcsinálta, amit tudott, az benne van legjava munkáiban. Kétségtelen, hogy - - inkább az utolsó tíz esztendőben — nem egy kép került ki műhelyéből már a fáradt modorosság jegyeivel, s vannak képei, amelyekről könnyű leolvasni, hogy szülőjük nem a művész szerencsés alkotó kedve, hanem valaminő - - a festés hevétől független kényszer. Ez azonban nála épúgy, mint másnál, nem lehet a megítélés döntő pontja. A java munkái azok, amelyek próbái tehetségének s viruló őrzői festőerejének. Ezeket pedig ízlésükre kényes műértők váltották magukhoz s a Szépművészeti Múzeum.

K. Spányi Béla 1852-ben (márcz. 19.) Budapesten született. Művészi tanulmányokkal három évet töltött Bécsben, majd Münchenbe s Parisba ment. Aránylag korán lett a régi, Andrássy-úti műcsarnok rendes kiállítója, s rövidesen észreveszik a művásárló körökben épúgy, mint a kitüntetéseket adó hivatalos oldalról.

Annak idején Szana Tamás méltatta behatóbban a fiatal és feltűnt művészt. A magyar művészek e régóta és örökre csöndes krónikásának soraiból, amelyek több mint harminc évvel ezelőtt jelentek meg, ideiktatjuk az alábbiakat. Érdekesnek tartjuk őket, mert nemcsak a még fiatal Spányi Béla idősebb kortársa és bírálója beszél belőlük, hanem a művész személyes ismerőse:

«Spányi Béla, akinek nevét ma már az elsőrendű magyar tájképfestők közt emlegetik, csak pár év előtt is még nem tartozott a sors kegyeltjei közé. Egy zöldfa-utcai bérház szerényen bútorozott szobájában (ateliernek még a legcsapongóbb képzelet se nevezhette volna), közelebb a Beranger által oly szépen megénekelt padlásszobákhoz, mint a fővárosi kényelem netovábbját képező földszinthez, az udvar egyik sarkában, négy szürkére festett falnak meglehetősen egyhangú keretében, kevés barát, de még kevesebb megrendelő által látogatva, tervezgette első képeit.

Gyakorta felkerestem a nagyratörő ambició és kedves tervezgetések e szerény bölcsőjét s egy-egy kisebb sikernek úgy örültem, mint maga a festő, ki akkor még — bocsásson meg nekem ez őszinte vallomásért — apró részletfizetésekre is örömest árúba bocsátotta apró képeit s nem egy író barátjának tette lehetővé, hogy dolgozó szobájában kétes értékű másolatok helyett eredeti képet akaszthasson.

Spányi Béla ebben az időben még úgyszólván csak első lépéseit tette meg a művészi pályán. Művei lépten-nyomon elárulták a kezdőt, ki nincsen tisztában tehetségének irányával s még a rajz nehézségeivel is minduntalan küzdeni kénytelen. De már ekkor is volt valami képeiben, ami mindnyájunkat érdeklődéssel, sőt bizakodással töltött el jövője iránt. Ez a valami a hangulat volt, amely még legkisebb vázlatain is visszatükröződött. Már ekkor nem festett anélkül, hogy tárgya kedélyét egészen át ne hatotta volna. Különös előszeretettel kereste fel az erdőt csöndes mélázásba ringató magányát, vagy az Alföld mocsarait, amelyeknek rejtélyes környezete a költészetnek annyi édes titkával van tele. Ilyen valami tárgya volt amaz első képének is, amelylyel — a Képzőművészeti Társulat egy kiállításán — először jelent meg a nyilvánosság előtt. A festmény tetszést aratott, s a társulat meg is vásárolta, hogy kisorsolja tagjai közt. A győztes hadvezér nem lehetett boldogabb, mint amino Spányi Béla volt diadalának első napjaiban. Négyszáz osztr. értékű forint (ennyit kapott érte) ekkortájt mégrendkívül sok pénz volt a fiatal képíró előtt. Mennyi vásznat, rámát, festéket s más egyéb kellékeket lehetett vásárolni ezen! Mily rengeteg kincs volt ez ahoz a tizenegy forinthoz képest, amelyet első festett tájképének kisorsolásával szerzett, hogy váci mesterének, egy Török nevű öreg piktornak, a tanórák árát megfizesse, vagy ahoz az állami segélyhez képest, amelyet 1870-ben kapott, hogy magát a bécsi festészeti akadémián kiképezhesse.

Mert Spányi Béla akkor már megjárta az osztrák fővárost és akadémiáját. A fiatal tájfestő azonban érezte, hogy művészetének fejlődésére nem lehet jó hatással a bécsi akadémia levegője. Eredetiségre törekvő tehetsége minden lépten-nyomon fellázadt az iskolai szabályok nyűge ellen s kezdte elhanyagolni az előadásokat. Mintha valami súgta volna neki, hogy azok az eszményített tájképek, gondosan kicirkalmozott körvonalaikkal, pedáns beosztásukkal, a természetet kimosdatott vasárnapi díszben mutató színekkel, hazug másolatai az anyatermészetnek, s nem képesek arra, hogy bennünk igaz és tartós hangulatot ébresszenek. Minduntalan fülébe csengett az ujabb festészeti iskola jelszava, amely igazat kíván a festészetben, s harmadfél évi időzés után, egy napon ott hagyta a császárvárost, hogy üdülni, inspirációt meríteni hazájába térjen. Egy időtől fogva minden benyomás iránt rendkívül fogékony költői kedélye s a szabad természet lettek mesterévé a fiatal, alig húsz éves festőnek.

Vásznai előtt, festéktáblával a kezében, órák hosszáig elmerengett egy-egy szebb tájrészlet előtt, s kérlelhetlen pontossággal, a színek és tünemények gondos átérzésével igyekezett vászonra vetni azt, amit a természetben megfigyelt. Érdeklődésének megfelelő tájrészleteket bőven találhatott második szülőföldjén, Szolnokon, ahová gyermekkorának kedves emlékei vonzották s ahol ma is örömest fordul meg egy-egy képiró. Amit az akadémián jó tanárok hiányában elmulasztott: szobájában s a természet ölén kétszeres buzgalommal igyekezett helyrepótolni. Halmaz számra készítette a vázlatokat ; egész odaadással kezdte tanulmányozni a perspektíva szabályait s staffage alakjainak idomait. S mindezt élő minták után, a szabad természetben. Két annyi fáradtsággal s lassabban közeledett ugyan céljához, mint azok, akik a festészet eme titkaiba tapasztalt mesterektől nyertek oktatást: de viszont megőrizte eredetiségét s nem vált senkinek másolójává.

Kevés festőnk van, ki művein hozzá hasonlólag tudná elönteni saját kedélyének hangulatát s mindjárt első tekintetre annyira megnyerné rokonszenvünket.

Még mindnyájan élénken emlékezhetünk az 1882 őszi tárlat nagyszabású képére, az «Októberi első negyed»-re. A festő itt is a természet lassú haldoklását tükrözi vissza ábrándozásra, elmélyedésre csábító képében. Önkéntelenül belemélyedünk a kép szemlélésébe, s valami csöndes buskomorság vesz erőt kedélyünkön, hasonló ahoz, amit Tompa őszi dalainak olvasásakor érzünk.

Spányi Béla egyik legtermékenyebb festőnk volt. Munkásságának lendületes ideje azonban az Andrássy-uti műcsarnok tárlataira esik. Az ujabb nemzedék, az új műcsarnok bemutatóin, már kevesebb képet láthatott tőle, sőt az utolsó néhány évben — kikezdett egészsége miatt -már alig dolgozhatott. Képei külföldre is kijutottak, igen sok van magánosok birtokában, a királynál. Állami vásárlás révén, a Szépművészeti múzeumban «Inota», «Téli hangulat», «Őszi verőfény» című képei vannak közszemlére téve. Az állam még a következő képeit vette meg: «Szeptemberi reggel» (budapesti zeneakadémia), «Porto-Ré» (aradi kulturpaíota), «Őszi táj» (Szeged), «Tájkép» (Torda), «A bodajkai kálvária» (Marosvásárhely). 1879-ben Székesfehérváron, 1891-ben Zágrábban kapott kitüntetést, ugyanekkor Berlinben díszoklevelet, megkapta a társulati nagy díjat (1889.), a Ráth György-féle 400 aranyforintos díjat (1882.), s a Képzőművészeti Társulat állami aranyérmét. (1893.) Meghalt június 12-én.

NYÍRFÁK
K. SPÁNYI BÉLA FESTMÉNYE

FOGYÓ HOLD
K. SPÁNYI BÉLA FESTMÉNYE

RÉSZLET A HEGY TÖVÉBEN
K. SPÁNYI BÉLA FESTMÉNYE

MAGYAR CIPRUSOK
K. SPÁNYI BÉLA FESTMÉNYE