Molnár Dani egészen különleges jelenség, azt lehetne mondani: kuriózum volt a magyar képzőművészek táborában. Hivatalosan sohasem szerepelt mint művész. A bejegyzett nevek közt, bármiféle lajstromban, hiába keresne valaki róla, akár csak egysoros megemlítést, ő maga egyszerűen és becsületesen, fazekasmesternek nevezte magát. Az írók azonban, akik felfedezték, meglátogatták s leírták műhelyét: lelkesültségükben mint szobrászművészt adták át a nyilvánosságnak. Hozzátehetjük: nem minden alap nélkül.

MOLNÁR DANI

Elragadtatásukat, felfedező soraikat, amelyeket a szeretet sugalt, könnyű megérteni. Szinte az isten háta mögött, egy kis erdélyi faluban találkozni a kézmívesség, a művészi kedvtelés oly jegyeivel, aminők Molnár Dani munkái voltak: valóban váratlan meglepetés lehetett számukra. E semmiféle iskolai irányítást és segítést igénybe nem vett székely parasztember a maga környezetében kétségtelenül érdekes, artisztikus jelenség volt, puritánságában fölötte vonzó, színmagyar lényével számunkra feljegyezni és megbecsülni való.

A mestersége fazekasság volt. Ez a magyar nép körében igen elterjedt mesterség azonban nála a házi művészkedés figyelemreméltó vonásait mutatta. Edényeken, dekorativ természetű agyagholmikon kívül apró figurákat mintázott. Állatszobrokat, amelyeket aztán be is festett természethű színezéssel. Ő, az egyszerű székely, inkább csak a saját passzióját és érdeklődését elégítette ki — főleg eleinte - - az efajta agyagból gyúrt és szines szobrocskákkal. Szinte eldugdosta őket s a felfedező-szerepben hozzáérkező városi embereknek úgy kellett előbányászni a ládában rejtegetett holmikat. Szerénységében távol állt tőle, hogy a művész elnevezéssel járó magasabb szférákra jogot formáljon. De valójában, ez a magától adódó szobrászi munkálkodás határozottan veleszületett és nem közönséges képességre vallott. Állatszobrai — egy-egy mozdulatlanságában is szilaj bika, jámbor tehén — jellemző megfigyelést mutattak s mintázásuk oly formatudást, amely anatómiai szempontból is állta a kritikát.

Molnár Dani tőzsgyökeres alakja a népművészet talajából nőtt ki. Kis plasztikai munkái a magyar szobrászat vadvirágai voltak. Talán nem egész helytelen az a hasonlat, hogy helye, alakja ahoz hasonló, ami a zene területén a népénekesé, a népdalköltőé. A magyar szobrászat Dankó Pistájának lehetne nevezni ezt a tehetséggel megáldott ködmönös, harisnyás székelyt, aki a küküllőmenti Makfalva szülötte és állandó lakója volt. (Született 1854 jún. 26., apja Molnár György, anyja Antal Zsuzsa.) Először a már elhalt, szintén székely földön élt neves író, Petelei István hivta fel rá a figyelmet, s oly lelkes híveket szerzett számára, mint Sándor János belügyminiszter (akkor kormánybiztos), Fadrusz János. Az utóbbinak ismerjük egy levelét, melyet Molnár Danihoz írt, s ami arra mutat, hogy köztük bensőnek mondható viszony volt. A levélből egyszersmind kitűnik, hogy úgy látszik, Molnár Dani panaszkodhatott, amiért nem volt része iskolai kiképzésben, kulturális tanulmányokban. Erre írta Fadrusz e néhány sort: «Sohase keseregjen azon, hogy nem nyert útbaigazítást. A jó Isten adott magának tehetséget, a szép és örökkévaló természet pedig megmutatta magának mindennap, hogy miképen kell valamit csinálni. Ez a kettő pedig: az Isten és a szép természet, a legjobb tanítómester. Maga, kedves Dani bátyám, nagyon meg lehet elégedve a sorsával, mert olyan művész lett magából, amilyet a természet csak csinálhatott az emberek befolyása nélküli.

A magyar nép művészetéről szóló munkájának első kötetében Malonyay Dezső írt Molnár Daniról, s másutt is, az időszaki sajtóban (Budapesti Hírlap) nem egyszer méltatta s hivta fel rá a figyelmet.

Főleg akkor foglalkoztak vele bővebben, amikor pár évvel ezelőtt, apró műveiből kiállítást rendeztek pártfogói a Szervita-téri gróf Teleki palotában. A képes újságok kiadták arcképét, s szülőföldje nem ok nélkül úgy tekintett rá, hogy Molnár Dani immár híres-nevezetes ember, mert ime odafönn, nagy Budapesten is észreveszik. E kiállítás nyomán apró dolgait szinte mind elkapkodták, legtöbbje szalonokba került. Egy másik pártfogója, Kun Géza gróf pedig külföldre, Berlinbe és Londonba küldözgette állatszobrait ismerőseinek, akiknek többszöri után-rendelése bizonyította a magyar bivalyok és tehenek sikerét. Öcscsétől, Molnár Jánostól tudjuk, hogy Molnár Dani «sok szép költeményt is szerzett», amelyek egész kötetrevalót tesznek ki. A keresetlen szavakkal írt levélből, amelyet ez az egyszerű székelyember küldött hozzánk, ideiktatjuk e néhány sort: «Édesapja fazekassággal foglalkozott. Minthogy a mesterséghez szükséges agyag mindig előtte volt, már öt-hat éves korában egy-egy darab agyaggal elbújt valamely épület mögé s ott apró juh, disznó stb. állat-alakokat kezdett készíteni. Ezzel természetes sok időt és agyagot vesztegetett, amiért Danit a szülői sokszor megsujtogatták, de a kedves munkájától hiába tiltották el, megint csak elbújt és tovább dolgozott. Munkájának hasznát legelsőbben tizenhárom éves korában látta, amikor két gyenge karján két kis kosár apró művét bevitte Marosvásárhelyre és a tizenkét forintért, amit kapott érte, a vásáron vett egy szép fehér üsző borjut, amelylyel nagy örömmel jött haza Makfalvára. Egyszerű magaviselete, valamint fáradhatlan munkássága közben, esténkint elment a cigányok közé s ott a cigány szókat leirogatta magyarul, egész cigány nyelvtant készített és. úgy megtanult beszélni, mint a született sátoros cigány. Ilyenformán tanult meg románul is. Valahonnan kapott egy német nyelvtant és megtanult németül is. így négyféle nyelven tudott beszélni már tizenhét éves korában, taníttatás nélkül. Felnevelkedve, katona nem lett, a többi ifjúság közül félrehúzódva, mindig magánosán élt, folytonos okoskodás, meg gondolkodás között. Nagy titoktartó volt. A mindennapi gyakorlat után hovatovább mind szebb-szebb állat-alakokat készített agyagból s ezekből pénzezett». Molnár Dani a kis Makfalva büszkesége gyanánt hatvan évet élt (meghalt aug. 24.).

GLATZ OSZKÁR VÁZLATKÖNYVÉBŐL