AZ AKTRÓL
A szobrászat és festészet új alakulásaiban ismét szokatlanul bő szerep jut az aktnak, a minden lepel nélkül mintázott, rajzolt, festett emberi testnek. Régóta úgy van, hogy a művész-fiatalság szorgalmas akttanulmányokkal szerzi meg rajzbeli és mintázás-béli tudását s az is igaz, hogy a művészek sohasem mondtak le az akt értékesítéséről ; most azonban kiterjedt gyakorlattá vált a pusztán aktokból épített kompozíció. Ez mindenképpen feltűnő vonás, annál feltűnőbb, mert csak nemrégiben a képeknek csupán meglehetős kis százaléka tette ezt a motívumot előadás tárgyává s feltűnő főképp azért, mert az akt az élet mai rendjében éppen nem mindennapi élménye a művésznek. A görög világ fénykorában Aténben egészen közönséges látvány volt az emberi test, mindenki mezítelenül sportolt a legnagyobb nyilvánosságban s a művészek és a közönség egyaránt szakértő szemmel tudták a test mozdulatait, az izmok ruganyosságát, az akt értékét felbecsülni. Semmi sem természetesebb, mint hogy ily körülmények közt a mezítelen test ábrázolása nem csak magától értetődött, hanem a legközönségesebb művészi élmények egyikének értékesítése volt. Ma ugyancsak messze vagyunk az ilyesmitől. A művészek mindazonáltal meg nem csappant hévvel vetik magukat az akt tanulmányozására s bár ezek a tanulmányok csak a műhely falai közt folyhatnak, mégis rég nem látott szaporasággal keletkeznek ismét az akt-képek.
Így szokott ez rendesen lenni, valahányszor művészek nem vetnek súlyt a képek közvetlen hatására, s ettől eltérő célok után járnak. Ily időkben rendesen megsokasodnak az akt-kompoziciók, sőt gyakran az akt válik a legkülönfélébb érzések és gondolatok tolmácsává. Ily esetekben nyilvánvaló az akt tanulmányozásának fontossága, ismeretével legbecsesebb kifejező-eszközét szerzi meg a festő.
Hogy a művészek más körülmények közt is súlyt vetettek az akt-tanulmányokra, annak más mélyebb okai vannak. Egy renaissance-mester, aki ebben a dologban nyilván tolmácsa volt társai többségének, azzal mutat rá az okok egyikére, hogy, úgymond, a legnagyobb művészet jól megrajzolni a mezítelen férfit vagy nőt. Ebben a felfogásban az akt mintegy tűz-próbája a festő tudásának, rangjának. A hellén és renaissance-művészet aktjainak igen nagy száma pedig hallgatagon, de közvetlenül azt sugallja, hogy a művészet virulásának e gyönyörű korszakaiban az emberek az emberi testet tartották a legszebbnek ezen a világon, aminek megvan a maga természetrajzi oka is.
Az aktrajzolás művészi érdekességének egyik alapja, hogy végre is az ember áll legközelebb az emberhez s az ember érdekli leginkább az embert. Semmi mással nem lehet lényünk annyira szolidáris, mint az emberrel. S bár az «ismerd meg önmagadat» jelszó első elhangzása óta az ember lényének teljes megismerése pszichológiai szempontból máig is megoldatlan probléma, az emberi test művészi szempontból való megismerésének száz és százféle tökéletes példájára mutathat rá a művészettörténet. Ebben a tekintetben is nagy a különbség egy probléma tudományos és művészi megoldása közt. Az orvos bizonyára még sok megfejthetetlen kérdéssel áll szemközt a test tanulmányozása közben, holott a test művészi szempontból való megismerése temérdek műremeken tökéletesnek mondható és végtelen sokféle lehet, holott az orvos csak egy-egy, minden mást kizáró új igazság hozzáfüzásével viheti előbbre tudományát.
Az akt művészi megoldása azért lehet oly sokféle, mert a művészet személyhez kötött, egészen szubjektív. Két merőn eltérő művészeti irányt képviselő művész egymástól teljesen eltérő művei egyenlő értékűek lehetnek.
Miután az akt művészi felfogása magában a művészben gyökerezik, nem érdektelen megvizsgálni, az aktnak mint előképnek és a művésznek viszonyát.
Ez más, mint amilyen viszonyt ugyanazon művész és például a kép tárgyául vett fa, vagy hegy, vagy felhő közt megállapíthatunk, holott látszólag azt is csak épp úgy rajzolja és festi, mint ezeket.
A különbség lényege abban rejlik, hogy a saját testünk mozdulatait, kezünk lábunk funkcióit, sőt méreteit érezzük s ha oly aktrajz kerülne elénk, amelyen túlhosszú a kar, rossz helyen ül a lapocka, el van torzítva a derék: szinte a tulajdon kezünkön, lapockánkon, derekunkon érezzük a kényelmetlenségnek azt az érzését, amely minden mérés és minden anatómiai tudás nélkül is azt sugallja nekünk, még pedig teljesen közvetlenül, hogy az a rajz hibás. Az igazi művész még intenzívebben érzi a mintául szolgáló akttal ezt a szolidaritást, sőt ez annyira mehet, hogy munkaközben szinte a maga testével is utánozza a modell mozdulatát. Magam is láttam ily eseteket, amidőn a rajzoló szinte oldalt görnyedt, midőn az így beállított modellt rajzolja. Ez szélsőséges példa ugyan, de megvilágítja azt a különleges viszonyt amely a művész és az akt közt fönnáll. Az aktrajzolás ebből az okból a legtanulságosabb, mert mester nélkül is a legtöbb módot szolgáltatja a rajzolónak az esetleges hibák korrigálására, amiről egy fa, egy hegy vagy egy állat rajzolásánál szó sem lehet. Egy elrajzolt fa bizonyára ritkábban figyelmezteti a rajzolót a hibára, mint egy elrajzolt akt, mert a fa organizmusát, ágainak felépítését, méreteit stb. soha sem fogja a rajzoló oly közvetlenül átérezni, mint az emberi test részeinek funkcióját.
Ezzel körülbelül megvolna világítva az aktrajzolás nagy tanulmányi fontossága. De ebben rejlik bizonyos tekintetben az aktnak mint képtárgynak a festő szemében való érdekessége is. Száz meg százféle változatban mutatja nekünk az aktot a művészetek története, mintha határa sem volna az emberi test variálásainak. Művelődési viszonyok, a kor hangulata, a mester egyénisége csapódik le bennük, épp úgy mint minden más festett vagy mintázott tárgyban, amelyek kiszemelése azonban változik az idők változásával, holott az akt mint a művészi tanulmányok objektuma, szinte állandóan szerepel a műhelyekben, olyan időkben is, amikor az akt szemlélete már nem tartozik a mindennapi élmények közé, mint egykor a görög művészet virágkorában.
LYKA KÁROLY
