Budapesti építészet, Művészet, 1915

Tizennegyedik évfolyam, 1915 | Negyedik szám | p. 210-217. | Facsimile

BUDAPESTI ÉPÍTÉSZET

Néhány fővárosi bélyeggel biró építményt mutatunk be itt azoknak, akik előtt nem közömbös a «leghasznosabb» művészet, az architektúra budapesti sorsa. Egész megjelenésük alapján s keletkezési dátumuknál fogva, e házak újak. Természetesen nem épen az elmúlt s még kevésbbé az idei évszám értelmében. Anélkül, hogy ártanánk vele, közreadhatjuk e leleplezést, mert hisz aki ily naptári szempontot állítana föl az újdonság kritériumául, az most fölötte sovány, meddő képre találna egy körültekintő budapesti sétán. Amióta ugyanis életünkben az uralkodó szót a háború vette át, az építészet — amelytől elengedhetetlen kellék a vállalkozás biztos légköre — minden mesterség közt legjobban megrövidült erőkkel vegetál, sőt szünetel. S minthogy közvetlenül azelőtt is meglehetős tempó andante uralkodott a budapesti építészetben: annak, aki új építményekre kíváncsi, pár esztendő termésében kell keresgélni. Már t. i. akkor, ha olyasmit akar találni, ami nemcsak a maga beépített matériájával új, hanem építőművészi igényekkel mérhető.

A «Művészet» több ízben ráterelte az érdeklődők figyelmét a fiatal és modern törekvésű építők munkáira. Nem azért tette ezt, mintha számukra oly babért akart volna reklamálni, ami esetleg korai, hanem egyszerűen annak a felismeréséből, hogy e fiatal építők közt tehetségek vannak, akik így, ezen az alapon elvehetlen jogot formálhatnak építésmódjuk érvényesítéséhez, legyen az bármilyen újszerű és szokatlan. Talán elég, ha az efajta publikálások rendjéből megemlítjük a legutóbb közölt Astoria-szállót, a Műcsarnok múlt évi tavaszi tárlatán kiállított építészeti terveket, Lajta Béla műveit. Mindezek annak a törekvésnek budapesti produktumai, amely ma már kétségkívül könnyebben jut szerephez és helyhez a fővárosi építkezések versenyében. Tíz évvel ezelőtt azonban viharos ellenszenvet keltett, az útja minden volt, csak sima nem. Még akkor is, amikor ez az újszerű törekvés, oly mester kezén avatkozott bele Budapest arculatába, akinek kísérletei leszűrt tudáson és szuverén ízlésen alapultak. Lechner Ödönt értjük, az európai értékkel mérve is a legjobbak közé tartozó, eredetiségével pedig páratlan építőt, a magyar zsenit.

Málnai Béla, akinek szerzői jegyét, kvalitásait itt három budapesti ház viseli: egyike ezeknek a fiatal építőknek. Málnai, mint annyian mások, szintén esztendőket töltött a műegyetemen. S nem mondhatni, hogy ezek az évek, nem lettek volna számára hasznosak, képességfejlesztők. E főiskolánk, ami a technikai ismereteket, az építészetnek szigorúan vett tudományos oldalát illeti, áll oly kitűnő rangon, mint bármely hasonló külföldi intézet. Ám alighogy kikerült abból az intézetből, amelynek komoly aulája akkor még a múzeum-körúti hajlékban volt: Málnai Béla oly példákat tartott követendőknek, amelyekről a műegyetemen nem pero-ráltak, oly ideálokra függesztette szemét, akik ott nem örvendhettek meleg ajánlásnak. Ezidő-tájt történtek az építészet századvégi megújhodásának első erős lökései, amelyeknek központjában nálunk Lechner Ödön állt, Bécsben Ottó Wagner. Berlinben főként Messel, a modern német áruház művésze. Málnai Béla azok közt volt, akik habozást nem ismerő lelkességgel szegődtek Lechner mellé. Igaz, nem nevezhető Lechner-tanítványnak oly értelemben, ahogyan egy Yblnek, Hansennek, Schinkelnek voltak tanítványai, követői, akik aztán «Schinkel»-esen, «Ybl»-esen építettek (például jó ideig Weber és Schmal). Nem folytatta stílusát annak a mesternek, aki a maga építészeti kultúrájával különleges magaslaton járt, megnyilatkozásában izolált jelenség volt, mint valami tünemény. De ily alapon Lechner Ödönnek nincs is igazán tanítványa. Ami viszont lehet, sőt egészen valószínű, hogy másként van ma, ha megvalósul annak idején az építészeti mesteriskola. Mert ez iskola nélkül is kimutatható Lechner bizonyos gyarapító és lendítő hatása azokra, akik ma a fiatal magyar építők legjobbjai. Ennek hiányában is. ami az utolsó tíz-tizenöt évben Budapesten nemcsak az új anyagok és konstrukciók egy-egy lépését jelentette, hanem az ezekkel együtt változó művészi megoldás, a modern izlés térfoglalását: mindezt, csekély kivétellel, azok csinálták, akikkel Lechner kapcsolatot tartott. Akik benne látták valóban az «első mestert», amiért az építészetet ismét művészetté tudta tenni, s egyenest izgató probléma gyanánt dobta a magyar kulturéletbe. E kis építőgárda egyik tagja Málnai Béla, aki sokat tanult régi műemlékek, patinás házak kövein, az olasz föld és angol vidék architektúrája mellett nem ment el csukott szemmel, de az építés nagy és modern princípiumait Lechner alkotásaiból szívta magába, tőle tanult legtöbbet.

A Nádor-utcában, amely teljes joggal tarthat számot a «bankok utcája» elnevezésre, áll az az irodaház, amely Málnai Bélának, illetve egy építészeti duumvirátusnak — Haasz Gyula és Málnai Béla — műve. Messzebbről, például a Fürdő-utca sarkáról befelé, a Nádor-utcába pillantva, nem igen tűnik fel ez az épület. Legalább is nem tűnik fel úgy, ahogy általában a pesti házak szoknak, amikor egymással versengve fejtenek ki buzgó erőlködést, hogy minél imponálóbban vétessenek észre. Valósággal kiszaladni szeretnének az úttest közepére. Azzal persze nem törődnek, hogy bérház-jellegükhöz inkább illene némi szerény, a nagy tömegbe bizonyos uniformizáltsággal beilleszkedő szerep, mint ez a mindenáron feltűnni akarás. Felejtik, hogy életkoruk emberileg belátható időre szabódott, s hogy ablakaik mögött nem ezerholdas történelmi főnemesség lakik, hanem közápsorsú tisztviselő, kereskedő. Az is mindegy az efajta kategóriába tartozó pesti házaknak, hogy igy megbontják az útvonal egyenes frontját. Hogy nem külön-külön, hanem elhatároltan állnak, hogy szomszédaik is vannak, amelyekre való tekintettel tehát ajánlatos szigorúan ügyelni az utca silhouette-szépségére, azt megtartani kell s nem pedig teletűzdelni izgató felkiáltójelek gyanánt, ok és cím nélküli tornyok, ormok és kupolák képében.

A nádor-utcai irodaház egyik felemlítendő erénye, hogy ettől a lokális, budapesti hibától mentes maradt. Egész megjelenésén észrevehető, hogy tervezői számoltak a környezettel is, számoltak azzal, hogy hová építenek. Mindkét frontja nyugodt, az utca képébe diszkrét módon illeszkedik, pedig az épület szabad sarka, a Mérleg- és Nádor-utcák keresztezésénél, ugyancsak alkalmat adhatott volna másféle eljárásra. Mi sem lett volna könnyebb, mint az épületet megrakni azzal a bizonyos budapesti kupolával, súlyos oszlopokkal, amelyeket a hagyományos atlaszok hordanak, kiugró, erőszakolt párkányokkal, erkélyekkel, amelyek csak azért vannak ott, hogy belőlük is legyen valami. Az építők nem tették ezt. Nyilván mert nem akartak imponálni a rosszul felfogott előkelőség nevében. Mert a belülről kifelé való tervezésnél — minden időben minden jó építő így tervezett — folyvást szemük előtt lebeghetett, hogy a ház, amelynek képét formálják, földszintjén és emeletén bankcélt akar szolgálni, a többi emeleten pedig irodáknak ad helyet. Szóval kereskedelmi ház, amelynek ezt a jelleget lehetőleg kétséget kizáró módon kell kifejeznie.

Nem ok nélkül emeljük ki e szempontot a nádor-utcai irodaháznál. Ha valaki ugyanis szemügyre veszi a legújabb, hasonló rendeltetésű fővárosi építményeket: ott inkább valami Alhambra-szerű csillogásra törekvő felfogást fog találni. Majdnem azt mondhatnám, hogy bizonyos néger ízlés nyilvánul egynémely budapesti — a formanyelvet illetőleg berlini — banképületben. Mert hiszen helyes, ha drága anyagot adnak az építesz keze alá. Az azonban már baj, ha az illető épület ennek dacára sem hat az architektúra nemességével. Vagy azért, mert az építő fölötte mértéktelenül használt ily anyagokat, vagy mert formájuk és elhelyezésük megszabásánál nem talált rá arra a szavakkal egyébként nehezen megjelölhető határra, amelyen innen az épület még a «bon sens terméke, azontúl már kevésbbé.

A nádor-utcai irodaháznál sem mondható például, hogy a tervezők csupa plebejus-anyag alkalmazására voltak kényszerítve. Az épület külső anyaga t. i. kő, s ezenkívül ugyancsak itt, a homlokzat nagy ablak-kiképzésein, valamint a kapun, az olcsónak épen nem nevezhető mahagonifa kapott szerepet. Bent pedig, a földszinti bankteremben a stukkó és az amerikai diófa. Mennyivel más azonban ez épület összhatása ahhoz képest, amit az ujabb bank-stílus ad egynémely termékében! Ez a stílus ugyanis valóságos vára akar lenni a jóféle anyagoknak. Annyit vesz belőlük és ügy kezeli őket, hogy az épület, minden tagjával messzire észrevehetően hirdesse ezt a jelmondatot: itt a bank építtetett, a hatalmas és reális alaptőke. Ám az eredmény az, hogy a különben kitűnő anyagból való súlyos masszák nem annyira erőtől dagadoznak, mint inkább bizonyos parvenu vonástól. Nern monumentálisak igazán, hanem csak ál-páthosszal rendelkeznek. S végső konklúzióként róluk inkább juthat eszünkbe egy modern maharadzsa székháza, semmint az, hogy falaik mögött egy polgárembereket kiszolgá.ó pénzintézet sürgő-forgó élete folyik.

Mindettől elütő tulajdonságok teszik rokonszenvessé a nádor-utcai új bank- és irodaházat. Falai szinte a puritánságig egyszerűek. Az ablak és a párkány a maga elsősorban fontos, konstruktiv jelentőségében érvényesül, nincs gyöngítve azzal, hogy ok nélküli díszítések halmazának célpontja legyen. Viszont e tompítottság ellenére is az épület nem rideg, mint valami malom, vagy csupasz gazdasági épület. Ami ettől megóvja, először a burkoló kő materiális szépsége, s az ebbe raffináltan illesztett fa-dekoráció. A kapu, a földszintet és első emeletet összefoglaló portál-kiképzés, amely a diszitő kedélynek annál gazdagabb játékot enged, s a sima, egyszerű háttérből annál teljesebb hatással emelkedik ki. Ez a fa-portál egyébként a régi idők boltkapuzatainak szépségére emlékeztet, s határozottan artisztikus fölényre mutat, a ma városszerte lábra kapott — alkalmazásukban jellegtelen és sivár — fémportálokkal szemben. Itt, valamint az épület egyéb dekoratív-részeinél, a reneszánsz angol változatának motívumaival éltek a tervezők. Általában e bank- és irodaház, véleményünk szerint, azt a benyomást kelheti a szemlélőben, hogy minden darabja, kezdve a tér praktikus kihasználásától, ama cél felé tör, amit jellege, rendeltetése ír elő. Vonzó hatásának titka felépítésének logi-kusságában, az anyagok stilszerű kezelésében s a mértékkel kellő pontokon alkalmazott díszítésben rejlik. Ami mind arra vall, hogy ha az épület újszerű is, azért nem «forradalmi», hanem sokkal inkább alapul a tradíciók tiszteletén, a belőlük levont tanulságokon.

Haasz és Málnai másik műve egy kerti feljáró s bérház a Tátra-utcában, amely a régi Pest architektúrájának emlékét Kelti fel. A Hild korának ízét. Amikor bőven rendelkezünk a külföldi divatosság kópiáival: jó és örvendetes ilyesminek a megállapítása.

DIMITRINO