A művésztragédiák rendkívülisége borul Galimberti Sándor fiatal alakjára és feleségére, Galimberti Sándornéra. A napilapokban megjelent tudósítások nem egész megfelelően közölték életük utolsó fázisát, ami ehez a váratlan és kegyetlen véghez vitt. Az alábbi helyesbített adatokat Szablya János közléséből ismerjük, aki az elhalt művész és művésznő közeli embere, benső barátja volt.

A világháború kitörése Parisban érte Galimbertit és feleségát. A megmozdult utca láttára rögtön érezték, hogy nem maradhatnak ott. Rue Vaugirarde-on lévő lakásukból még idején el tudtak menekülni, Belgiumon át Amsterdamba, ahová augusztus első napjaiban értek s ahol három hétig maradtak. Amsterdamból Scheveningenbe mentek, ahol a telet töltötték, s habár életük rendje felforgatott volt, nem szűntek meg dolgozni.

Az idei tavaszon, ápr. 15-én Galimberti, a kiadott rendelet értelmében sorozásra jelentkezett a hágai osztrák-magyar konzulátuson, ahol alkalmasnak minősítették. Rövidesen Scheveningenből Budapestre utaznak, majd Kaposvárra, amely Galimberti szülőföldje, s aztán Pécsre, ahol Galimberti ezredénél szolgálatra jelentkezett. Július közepén már arról volt szó, hogy Galimberti a harctérre megy.

Feleségének, Dénes Valériának rendkívül érzékeny, mély és finom lelkét már előre csupa szorongás, aggodalom tölti el. A sok izgalom, az átélt küzdelmes hónapok egyébként is legyöngítették szervezetét, s amikor július elején meghűl: a fellépő tüdő- és mellhártyagyulladás rohamának ez nem tud ellenállni. Tiz napi szenvedés után, jul. 18-án meghalt. Férje, Galimberti Sándor épen csak Budapestre hozatta s eltemette halott feleségét. Néhány óra múlva önmagával végzett a Műcsarnok mögött, egy számunkra rejtelmes, csupán maga előtt érthető pillanatban (jul. 20.). Kezében a fegyvert nem tudta megállítani a bájos szőkehajú gyermek sem, aki utánuk maradt, a kis Galimberti Mario.

Mindkettő komoly tehetség volt. Azoknak is, akik legújabb törekvésű képeik idegenszerűségével nem rokonszenveztek: el kellett ismerni ebbéli értékességüket.

Galimberti Sándorné Dénes Valéria Budapesten született 1885-ben, jómódú családból, amely rendkívül gondos nevelésben részesítette Szablya Frischauf Ferenc iskolájába lépett, ahol nyáron a budai Városmajorban, télen az iskola Rottenbiller-, illetőleg Dohány-utcai műtermében dolgozott. A rendestől eltérő talentuma, képességeinek különös volta első mesterét igen érdekelte és lekötötte. 1903-ban állított ki először Szablya Frischauf Ferencnek, és iskolájának kiállításával kapcsolatosan, ahol a napisajtó kritikája részéről határozott, kiemelkedő figyelemben részesült. A «Kéve» művészegyesület megalapításától kezdve (1906) annak 1911-ig alapító művész-tagja. Az egyesület kiállításán a legjobb munkák közé tartoztak festményei. Sokat dolgozott Nagybányán s 1910-ben Parisba ment, ahol Henri Matisse tanítványa lett. Parisban ismerkedett meg a nős Galimberti Sándorral, akinek akkor az osztrák származású Lanow Mária festőművésznő volt a felesége. Galimberti első feleségétől 1911-ben elvált s nőül vette Dénes Valit.

Galimberti Sándor szintén harmincesztendős volt, Kaposvárott született. Családja Olaszországból vándorolt be Magyarországba.

Piktori pályája Nagybányán kezdődik, amiről a múlt esztendő kollektiv kiállításának katalógusában, amelyet a Nemzeti Szalonban rendezett, a következőket írta: « 1904. év nyarán Réti Istvánnak voltam növendéke. Innen számítódik tulajdonképen piktori pályám. Nagybányáról a müncheni akadémiára, onnan a következő évben Hollósy Simonhoz kerültem Técsőre s ugyanakkor télen a párisi Julián-akadémiába. Legrégibb kiállított képem e korból való «Félakt». A következő évekből alig van képem, mert összeszedni nem tudtam. E képek egyrésze már ki volt állítva Parisban a Salon d'Automne és az Indépendant kiállításain, ahol hat év óta állítok ki. A most kiállított képek nagyrésze tehát az utolsó időből való.» Arról a kollektiv kiállításról, amelyen Galim-bertiék a múlt év februárjában mutatkoztak be a budapesti közönségnek: e folyóirat annak idején megemlékezett. Mindkettőjük intencióját a katalógus előszavában Galimberti a következőkép vázolta: «A publikum a két szélső teremben oly művekkel ismerkedik meg, amelyek hozzá közel állnak. Ezen festményeinkben iparkodtunk, a naturalista törekvéseknek megfele-

lőleg, a természetet minél több szeretettel visszaadni. Nemsokára azonban ez nem elégített ki bennünket. Egyes motívumoknál felmerülni láttunk felesleges dolgokat, amelyek nem érdekeltek, ezeket elhagytuk ; láttunk lényegeseket, ezeket viszont kiemeltük. Művészi fejlődésünk újabb etappejában arra törekedtünk, hogy a természetet a vászonba alakítsuk, és igyekeztünk nagy szemhatárú motívumokat kisebb területű vásznakba beleszorítani. Ezen próbálkozások és törekvések vezettek el bennünket a mához, azaz azon célunkhoz, hogy elhagyjunk minden feleslegest, kiemeljük azt, ami lényeges és ezt a kiemelést a túlságig fokozzuk. A pikturában nem akarunk irodalmat, a téma mellékes számunkra, minden korláttól menten teljes szabadsággal iparkodunk megoldani az előttünk felvetődő problémákat. Például az 59. számú festmény problémája (akt, intérieur, téli táj) a szemhatáron kívül eső tárgyaknak a képbe való belefestése. A mostanában festett képek közül való a szokásostól eltérő beállítasú «mintázó asztal gyümölccsel» (14. sz.). Miután a csendes távlat szerint a nekünk lényegest eléggé kiemelni nem lehetett, a kontúrok perspektívája meg lett fordítva és csak a síkok plasztikájának visszaadása volt a cél.»

A Nemzeti Szalonban rendezett kiállítás anyagát Galimberti Kaposvárra is elvitte. Itt a Turul szállóban nyílt meg kiállítása s nem járt eredmény nélkül, ami azért meglepő, mivel a képek egy részének megértése a fejlettebb művészi kultúrával biró közönség számára is problematikus volt. Rippl-Rónai József elejétől fogva egyengette Galimberti Sándor útját. A művésszel Parisban is többször voltak együtt, ahol a Rue Vaugirardon volt otthonuk. Élénk összeköttetést tartottak fenn a párisi kubista festőkkel, s különösen a kubista művek egy Parisban fölötte ismert gyűjtőjével, Uhde-vel.

GALIMBERTI SÁNDOR - G. DÉNES VALÉRIA

NÉCSEY ISTVÁN RAJZA