CROCE ESZTÉTIKÁJA
Az esztétika, mint tudomány, semmiképp sem látszik fejlettnek azoknak a szemében, akik a lélektant tekintik igazi alapjának. Nem csoda, hiszen a lélektan is nagyon kritikus helyzetbe jutott: a régi igazságok megdőlni látszanak s egy valóban exakt lélektan még mindig a jövőben várja Kolumbusát. Ha így a fundamentumok nincsenek még kiépítve: hiányzania kell az olyasfajta esztétikának is, amely ezeket a fundamentumokat koronázni volna hivatva, vagy legalább is a továbbépítésüknek egyik fontos része volna.
Nem hiányoznak azonban más alapú esztétikai kísérletek sem, köztük a legérdekesebbek közé tartozik Benedetto Croce esztétikája. Az olasz bölcsész az ő új rendszerének alapjait mintegy tizenöt évvel ezelőtt adta elő a nápolyi Academia Pontianában s már akkor jól megérdemlett feltűnést keltett. Azóta bővítve, kiegészítve négy kiadást ért ez a mű s éppen most napvilágot látott magyar nyelven is1 dr. Kiss Ernő fordításában. Esztétikai irodalmuk korántsem oly gazdag, hogy ennek a sajátos műnek átültetését ne fogadnók örömmel: azok is, akik vonakodni fognak elfogadni a szerző által előadott alapokat, bizonyára legalább is gyönyörködni fognak az épület s.ok szépségében. Valóban, Croce esztétikája temérdek serkentést, gondolkodásra és vitázásra alkalmas tételt és temérdek meglepő megjegyzést juttat az olvasónak.
Rendszeréről kritikát mondani nem e lap kompetenciája. Művészeti vonatkozásánál fogva viszont kötelességünk legalább e mű gazdag tartalmát ismertetni.
Croce abból az alapvető tételből indul ki, hogy az emberi megismerésnek két alakja van: intuitiv (meglátó) és logikai megismerés ; megismerés a képzelet vagy az értelem útján ; az egyéninek vagy az egyetemesnek, az egyes dolgoknak vagy viszonyaiknak megismerése, egy szóval vagy képzet-alkotó, vagy fogalomalkotó megismerés. Az intuíció független az értelmi megismeréssel szemben, bár az értelmi megkülönböztetés belevegyülhet az intuícióba is. Az intuitiv megismerést el kell határolnunk az érzéki észrevevéstől, az alaktalan anyagtól, melyet a szellem nem érthet meg magában, hanem csak az alakkal együtt és az alakban. Mély a különbség az anyag és az alak közt, az egyik kívülünk van, mely ránk támad, a másik bennünk, mely azt a külsőt elnyelni és sajátjává tenni törekszik. Az anyag, a tartalom az, mely egyik intuíciónkat elkülöníti a másiktól, az alak állandó és szellemi tevékenység.
Minden valódi intuíció vagy képzet egyszersmind kifejezés. Mindaz, ami nem tárgyiasul egy kifejezésben, az nem intiució vagy képzet, hanem érzéki észrevevés. A szellem nem szemlél csak cselekedve, alakítva kifejezve.
Az intuitiv tevékenység annyit lát meg, amennyit kifejez (a kifejezés vonallal, színnel, hanggal is történhetik). Meglátni annyi, mint kifejezni és semmi más, se több, se kevesebb, mint kifejezni.
Az intuitiv vagy kifejező megismerés azonos az esztétikai vagy művészi ténnyel. Az általában művészinek nevezett intuíció nem különbözik a közönségestől, legfeljebb mennyiségileg s mint ilyen közömbös a bölcseletre nézve, mely scientia qualitatum. Akinek bizonyos, gazdag lelkiállapotok teljes kifejezésére nagyobb rátermettsége, gyakoribb dispoziciója van, mint másoknak, ezt nevezzük a közbeszédben művésznek, némely összetett és súlyos kifejezések egységbe forrasztását hívjuk műalkotásnak. A művészieknek mondott kifejezések és intuíciók határai az ú. n. nem művésziekkel szemben tapasztalatiak ; meghatározni pontosan lehetetlen. Nincs külön tudománya a közönséges és külön a művészi intuícióknak, hanem van egy, egyetlen egy Esztétika, mely az intuitiv vagy kifejező ismeretnek, az esztétikai vagy művészi ténynek tudománya. Ez az Esztétika valódi analógja a Logikának, mely mint ugyanazon természetnek tényeit, a legkisebb és leg-köznapibb fogalomnak alakítását és a legösszetettebb tudományos és bölcseleti rendszernek alkotását egyaránt felöleli.
Az Esztétika így meghatározott tudományának egyik legvitatottabb kérdése az anyag («tartalom») és az alak viszonya. Miután Croce felfogása szerint az anyagon az esztétikailag föl nem dolgozott megindultságot, vagy benyomásokat, az alakon a feldolgozást, vagyis a szellemi tevékenységet meg kifejezést kell érteni, visszautasítja azt a tételt, mely szerint az esztétikai tény egyedül a tartalomban van (vagyis az egyszerű benyomásokban) éppúgy, mint azt a másikat is, amely szerint az alaknak a tartalommal való kapcsolódásában, vagyis inkább a benyomásokban, mint a kifejezésekben áll. Kérdés most már, hogyan viszonylik egymáshoz művészet és bölcselet? A viszony az intuitiv megismerés vagy kifejezés és az értelmi megismerés vagy fogalom, a művészet és tudomány, a költészet és a próza közt nem jelölhető meg másként, csak ha azt mondjuk, hogy az kettős fokozat. Az első fokozat a kifejezés, a másik fogalom, az egyik megállhat a másik nélkül, hanem a második nem állhat meg az első nélkül. E két alakon kívül a megismerő szellemnek nincs többje. Az intuíció meg a fogalom tökéletesen kimerítik. Egyiktől a másikig való lépésben és a másiktól az elsőre való visszatérésben forog az ember egész elméleti élete. Helytelenül hozták fel harmadik elméleti alak gyanánt a hisztoricizmust. Ez nem alak, hanem tartalom: mint alak nem egyéb az intuíciónál, vagyis esztétikai ténynél. A történelem nem keres törvényeket, nem alkot fogalmakat, nem következtet sem indukcióval, sem dedukcióval, nem teremt egyetemes és elvont fogalmakat, hanem intuíciókat nyújt. Ezért a történet a művészet egyetemes fogalma alá tartozik.
Gyakran összezavarták a művészet haladását a bölcseleti tudományokéval. Azt gondolták, hogy a művészet feladata előadni a fogalmakat, egyesíteni egy értelmit egy érzékelhetővel, ábrázolni az eszméket vagy az egyetemest s így felcserélték a művészetet a tudománnyal, vagyis a művészi tevékenységet általában a részleges esettel, amelyben az esztétikai logikussá lett. Hasonló nagy tévedést jelentett a művészi és irodalmi fajok elmélete: ha pl. egy képtárban vagy egy könyv olvasása közben családi élet vagy lovagvilág vagy idillikus képre stb. gondolunk. Mihelyt egy ily fogalmat gondolunk, az egyéni kifejező tényt, melyből kiindultunk, elhagyjuk: esztétikai emberekből logikai emberekké változtunk, a kifejezés szemlélőiből okoskodókká. Aki logikailag gondolkodik, már megszűnt esztétikailag szemlélődni. A tévedés ott kezdődik, midőn a fogalomból levezetni a kifejezést és a helyettesítő tényben találni meg a helyettesített tény törvényeit ; midőn nem ismerik föl a különbséget a második és az első fok közt és következésképen, még mikor a második fokon állanak is, azt erősítik, hogy az első fokon állanak Ezt a tévedést nevezzük a művészi és irodalmi nemek elméletének. Milyen a családi, a lovagi, az idilli életnek az esztétikai alakja? Hogyan kell ábrázolni e tartalmakat? Ilyen csupaszon és a legegyszerűbb alakra visszavezetve, lehetetlen probléma az, melyet ez az elmélet elénk tár. A műfajok felosztásának csak tapasztalati értelme van s aki tragédiáról, tengeri képről, dalról stb. beszél, csak azért, hogy jól megjegyeztesse a műalkotások valamely csoportját, amelyre valamely okból fel akarja hívni a figyelmet, bizonyára nem követ el tudományos hibát, mert szókkal és elnevezésekkel dolgozik és nem állapít meg törvényeket és meghatározásokat. A hiba ott kezdődik, mikor a szóhoz tudományos megkülönböztetéseket fűz. Ha valaki abc-rendbe rakná könyveit gyakorlati szempontból, esetleg praktikus munkát végzett, de mit mondanánk ahhoz, ha aztán az A vagy B betűs oszlop irodalmi törvényeit akarná megállapítani?
Az elméleti tevékenység két fokának az esztétikainak és logikusnak, érdekes és még eddig érdeme szerint ki nem domborított találkozása van a gyakorlati tevékenységben. Ez is két részre válik, egy első és egy második fokra, amelyet amaz magában foglal. Az első gyakorlati fok a merőben hasznos vagy gazdasági tevékenység, a második az erkölcsi tevékenység. A Gazdaságtan mintegy a gyakorlati élet Esztétikája, az Erkölcstan mintegy Logikája. Gazdaságtanilag akarni annyi, mint akarni egy célt ; erkölcsileg akarni annyi, mint akarni az ésszerű célt. De aki erkölcsileg akar és dolgozik, annak (gazdaságtanilag) hasznosan kell akarnia és dolgoznia. Hogyan akarhatná az ésszerű célt, ha nem akarná egyúttal azt, mint saját részleges célját is? Mint az esztétikai intuíció ismeri a fenomenont vagy a természetet és a bölcseletit, a noumenont vagy a szellemet, úgy a gazdasági tevékenység is akarja a fenomenont vagy a természetit és az erkölcsit, a noumenont vagy a szellemet. A szellem, mely akarja saját magát, az igazi sajátmagát, az egyetemest, mely tapasztalati s véges szellemben van: ime a formula, mely talán egészen sajátosan határozza meg az erkölcsiség lényegét. Magának az igaznak ez akarása az abszolút szabadság.
Az esztétikai, az értelmi, a gazdasági és etikai értékeknek és nem-értékeknek különféle elnevezései vannak a köznyelvben: szép, igaz, jó, hasznos, igazságos stb., melyek a szellemi tevékenységnek szabad megnyilvánulását jelölik, a cselekvést, a tudományos kutatást, a jól sikerült művészi terméket ; meg: rút, hamis, rossz, haszontalan stb., melyek a zavaros cselekvést, a nem sikerült alkotást jelzik. Miután a bölcseletben és az esztétikában előtérben áll az a törekvés, hogy a «szép» szónak jelentését éppen az esztétikai érték megjelölésére szorítsák, a szépséget Croce úgy határozza meg, hogy «sikerült kifejezés, vagy helyesebben kifejezés és semmi más, mivel a kifejezés, ha nem sikerült, nem kifejezés», Következésképp a rút: zavaros kifejezés.
A gyakorlatitól elkülönített esztétikai tevékenységet kifejlődésben mindig kiséri valami más tevékenység. Innen van utilitárius és hedonisztikus oldala és a gyönyörűség és a fájdalom, melyek mintegy gyakorlati visszhangzásai az esztétikai értéknek és nem-értéknek, a szépnek és a rútnak. De az esztétikai tevékenység ezen gyakorlati oldalának mindig van fizikai vagy pszichofizikai kísérete, mely a színben, hangban, mozdulatokban, a vonalak és színek kombinációjában és így tovább áll.
Az esztétikai teremtés teljes folyamatát e négy fokozat szimbolizálhatja: a) benyomások; b) kifejezés vagyis esztétikai szellemi szintézis ; c) hédonisztikus kiséret vagy a szépnek gyönyörűsége (esztétikai gyönyörűség); d) az esztétikai tény átvitele fizikai tüneményekbe (hangok, színek, mozdulatok, vonalak és színek kombinációja stb.). A fő, az egyetlen, ami sa-játlag esztétikai és azért reális, a b)-ben van, ami hiányzik a merőben természetes nyilvánu-lásban vagy alakulatban, melyet metaforával szintén kifejezésnek mondanak. A b)-ben jelölt kifejezések azonban nyomon követik egymást, egyesek látszólagos elfeledésben lappangnak és az emlékezőtehetség cserben is hagyhat minket. Éppen ezért az emberi szellem gyámokat keres, amelyek támogassák az emlékezetet és segítői legyenek. A kifejezések vagy képietek egyszersmind gyakorlati tények, amelyeket fizikaiaknak is neveznek, amennyiben a fizika vette őket számon osztályozva és típusokra visszavezetve. Világos, hogy ha sikerül valami módon, állandókká tenni e gyakorlati vagy fizikai tényeket, mindig lehetséges lesz (ha megmarad minden más föltétel), fölfogással (percepcióval) visszaidézni a már egyszer megteremtett kifejezést vagy intenciót.
A visszaidézés ily fizikai segítői, ösztönzői pl. azok a szó-kombinációk, melyeket költészetnek, prózának, regénynek, tragédiának mondunk, meg azok a vonal- és szín-kombinációk, amelyeket festménynek, épületnek nevezünk. Az emlékezet szellemi energiája ezen fizikai tényekre támaszkodva teszi lehetővé az intenciók megőrzését is visszaidézését, melyeket az ember létrehoz.
A művészi széptől meg kell különböztetni a visszaidézés amaz eszközeit, melyeket jeleknek hívnak, minők az ábécé, a hangjegyek, hieroglifek stb. A jelek már nem fizikai tények, melyek egyenesen az esztétikai kifejezéseknek megfelelő benyomásokat határoznak meg, hanem annak egyszerű jelölői, amit tennünk kell, hogy e fizikai tényeket megteremtsük.
A fizikai szép teremtésének ténye tehát magával hozza az éber akaratot, mely azon erőlködik, hogy ne engedjen veszendőbe menni bizonyos víziókat, intuíciókat vagy képeket. Ez az akarat a leggyorsabban és mintegy ösztön-szerűén kifejlődhetik, de hosszú és fáradságos megfontolásra is szüksége lehet. A gyakorlati tevékenység mindenesetre csak a teremtés következtében, melynek segítője az emlékezet, vagyis a fizikai tárgyak, lép viszonyba az esztétikai tevékenységgel, már többé nem mint ennek egyszerű kísérője, hanem mint tőle valósággal megkülönböztetett mozzanat. A külső megjelenítés e tényét megelőzi a zavaros ismeretek egész tömege ; ezeket, mint az összes ismereteket, mikor egy gyakorlati tevékenységet megelőznek, a technika névvel illetjük. Beszélünk tehát metaforás móddal egy művésztechnikáról, t. i. ismeretekről, melyek a gyakorlati tevékenység szolgálatában állanak azért, hogy az esztétikai visszaidézés ösztönzőit megteremtsék.
A maguk kifejezéseit megjeleníteni akaró művészek szolgálatában álló technikai ismeretek gyűjteményét csoportokba lehet osztani, melyek e címet kaphatják: a művészetek elméletei, így születik pl. az építőművészet teóriája stb. De az így készített kísérleti gyűjtemények nem vezethetők vissza a tudományra. Különböző tudományokra és tanításokra támaszkodó ismeretekből lévén összeszerkesztve, bölcseleti és tudományos princípiumaikat ezekben találják meg. Célul tűzni ki, hogy az egyes művészetek tudományos elméletét alkossak belőlük, annyi volna, mint egy azonosra visszavinni azt, ami rendeltetése szerint sokszerű és másnemű.
Az ú. n. művészeteknek nincsenek esztétikai határai, mert ha volnának, esztétikai létüknek is kellene lenni a maguk részletességében. Következésképp a művészetek esztétikai osztályozásának minden kísérlete abszurdum. Ezzel romba dől a művészetek egyesítésének elmélete is.
Azon tétel után, hogy a kifejezést fizikai tárgy segítségével idézzük vissza, kérdéssé válik, vajjon ennek a kifejezésnek megmarad-e ugyanaz a hatása, mikor már a föltételek többé nem ugyanazok? Erre a válasz az, hogy az eredeti föltételekbe nemcsak az elvont lehetőség által helyezkedhetünk vissza, hanem visszahelyezkedünk tényleg, folytonosan. Az egyéni élet, mely közösség minnenmagunkkal (multunkkal) és a szociális élet, mely közösség a hozzánk hasonlókkal, másként nem volnának lehetségesek. A történeti magyarázaté a feladat, hogy visszaállítsa bennünk a pszichológiai föltételeket, melyek a történelem folyamán megváltoztak. E történeti munkásság föltétele a hagyomány, melynek segítségével összegyüjt-hetjük a szétszórt sugarakat és egy gyújtópontba terelhetjük. Emlékezetünkkel a fizikai ösztönzést körülvesszük mindazon tényekkel, amelyek között született és így lehetővé tesz-szük, hogy úgy hasson reánk viszont, mint hatott arra. aki megteremtette. Innen a művészettörténet fontossága.
Miután a szerző még egy hosszabb fejezetben bizonyítja a Nyelvtudomány azonosságát az Esztétikával, áttér könyvének nagyobbik részére (157-474. lap), az Esztétika történetére. Ezt a részt már tárgyánál fogva sem ismertethetjük kivonatosan s magára könyvre utaljuk az érdeklődőt.
L.
1 Benedetto Croce: Esztétika. Elmélet és történet. A negyedik átnézett kiadás után fordította dr. Kiss Ernő. Budapest, Rényi Károly kiadása. XV és 494 oldal. Fűzve 15 K.
