SZÉKELYFÖLDI HÁZAK
Sokáig csak hírét hallottuk, hogy Wigand Ede valamin fúr-farag, kopácsol, tervezget odalenn messzi Székelyföldön, s ha néha fel-felugrott Pestre, úgy kívánkozott el innen olyan sietve, vágyva, mint aki kedves és sürgős munkát kelletlen tennivalókért félbenhagyott. Most itthon van megint, itt Pesten itthon, ami nem egészen igaz, mert ő még mindig nincs egészen itthon, itt, ezen a Pesten és hogy mégis valahogy megtudjon itt telepedni, a Székelyföld és a Kalotaszeg kincseiből épített itt magának egy kis világot. Jó, hogy Wigand megint Pesten van, mert kell, hogy most ott folytassa, ahol távoztakor abbanhagyta, az ő csendes, szívós forradalrnársága kell, kedves erőszakossága és csüggedetlen, fiatal energiája kell és együvé kell verődni őkörülöíte a magyarság akaróinak ebben a városban, ahol a magyar lélek égig lángolása napjaiban panaszkodott nekem egy kitűnő asztalosunk, hogy nem használhatja egy különben roppant talentumos tervezőművész rajzait, mert nagyon magyarosak és a publikum, ha nem XIV. Lajoshoz, de legalább Schmidt Miksához óhajt ízlésében hasonlítani. Jó, hegy megint itt van Wigand, szívós és lelkes zsörtölődéssel fölébreszteni az elaludt dolgokat és a sok beérkezett és gyűjtött tőkéjéből élő között fiatalnak és elégedetlennek lenni ; jó, hogy itt van és megnézi és megkocogtatja a bezárt ajtókat, amelyek mögött korrekt hivatalnokok és veszekedő tanárok ölik az időt és jó, hogy megint itt van, mert a magyar gondolat házát építők közül ő nagyon hiányzott. De mégis jobb volna, ha nem kellett volna visszajönnie, ha őrá itt nem volna olyan nagy szükség és még inkább, ha őrá odalenn igazán érzett szükség volna, mert tanítani ment ő el a Székelyföldre, megkeresni a népet és megmutatni a népet önmagának, veszendő kincseket menteni és utat mutatni a helyes folytatásnak és azért ment el, hogy szép, ősi magyar városokban és falvakban a múlt lelkét belehelvén, új, szép házakat építsen, magyaroknak magyar otthont és magyar palotákat a magyar reprezentációnak, végházait a magyar kultúrának veszélyes földeken. Hivták, azért ment el, örvendezvén, mint a misszionárius, akit hívek hívnak, hogy mondja a régi igazságokat, s ottléte a véghelyek magyar kultúrájának elevenségét jelentené, s visszatérte csalódást, ott sötétlő súlyos árnyékokat, reménytelenséget és a végeken élő magyarságban ájult tunyaságot jelent.
Tanítani ment és prédikálni és dolgozni. Mikor most visszajött, nagy munka dokumentumait hozta magával és egy kis kiábrándulást és egy kis lemondást hogy ez a munka menthetetlenül elkallódik most már és a drága szép kis házak a pesti lélek leáramló árjában vesznek el. De nála nincs tartósan csüggedés: ott lent nem lehetett azzá, ami lenni akart, s most itt újra kezdi, de magával hozta a Székelyföldet és a Kalotaszeget és itt, saját fészkében fogja megbolygatni azt az idegen lelket, amely a magyar végekre is kiáramlott ebből a központból. Tanítani ment s rengeteget tanult. Megtalálta az ősi dolgok nyitját és belátott a hímes paraszti házak leglelkébe, azt az elemi munkáló energiát ismerte meg, amely a magyar lélekben a szép díszeket teremti és az idegen szépséget magyarrá áthasonítja és a lankás mezőség mezőin és a havas hegyek szurdokainak odván a magyar mithosz bolygó tüzeit követte csodálatos éjszakákon. Amaz ősi földek fölött Attila árnyéka borong és rejtelmesek a rovással faragott fák az ázsiai szent belső földek élő leikétől és a Túrán hét hajfonadékú égi öreg istene viharkor meglátszik a meghasadt égben, ahol székelyházból, aranytornácos, rozmarinkertes, hímeskapus udvarából nézi népét, az idegen árják tengerében veszendő szigetet. Wigand találkozott a híres Réka királynéval és meghallgatta a Csaba úrfi keserű panaszát, s a kivert, bujdosni indult ősi urak fájdalmát élő tűzzel égni látta a maradék nép messze, kelet felé néző szemében. Az irdatlan múltat látta élni, most virágzó kertekben és fésűs hajú öregek tulajdon szájából hallotta a titokzatos hagyományt és a most rótt házak boronáin meglátta a visszajáró ősök kezenyomát és a szokásokban, a mulatásban, a magános, úri nép csürdöngölő táncában a régi isten kultuszát ismerte fel. Gyönyörű rajzok lettek így, s amit meglátott a csak neki megnyíló szívekben és amint a riadó Nemere beszélt neki az elhangzott, messzi pusztákról, azt áhitatos rajzokban, mint ama fra Angelico, fölírta mindünk gyönyörűségére, s ha itt Németország volna, most remek kis albumokért verekednének a kiadók. Olyan üdítő, naiv hit ez a régi magyar hitben. Egyik rajzsorozata, aminek «Hajdanában, réges-régen» a címe. Réka és Csaba világát rekonstruálja, s a «Cserényes házak» című sorozatban, a régi kertek, házak, a régi temetés, a fonó, a tánc képeiben, a múltból átöröklött javakról ad gondos gazdaként számot. Száz lapon, a «Hímes udvar» rajzain aztán beszámol arról, hogy ő miképen kezdett újat a hagyományból, és a házak és bútorok száz képe, az ott töltött idő alatt készülteké, az elfeledett múlt életrehívásának mutatja őt. Csupa még ki nem adott reges, álmodozó és mégis csupa realitás-rajzok, s ezekben van az, amivel itt, Pesten ébreszthet és gyógyíthat Wigand: a magyar hagyomány van ezekben, a ma is élő múlt, s ha valaki most már magyar architektúrát és magyar bútormívességet próbál, nem kezd többé mondvacsinált újat, hanem volt dolgokat folytathat és megvetheti lábait a hagyomány szilárd fundamentumán.
A magyar stílus akarói közé ezzel a kinccsel jött vissza Wigand. Közben ódon magyar nyelvet is rekonstruált és föltárta a csillagos ég régi magyar csillagképeit és megmagyarázta őket nekünk mély, szonor szavakban, de most nem erről van szó, hanem a művészeti magyar stílusról, a házak és bútorok magyarságáról, arról, amit sokan akarnak, de amelyet ő kezdett úgy akarni, fölkutatván előbb az ősi lelket, ahogy azt akarni igazán kell. Már régen, elsőnek kezdte ő a népies motívumok használását, de most amit csinál, az már nem népies, az több ennél, az művelten magyar és most épített házai és most készült bútorai a Székelyföldön töltött idő előtt készültektől éppen abban különböznek, amit csak analógiával tudok megvilágítani: olyan ez a mostani Wigand-művészet, mint a fejlett stílusú dal, mint a Schumann vagy a Strauss Richard német dalai, amelyek nem csak a német nép, hanem az egész germánság énekét énekelik, ahogy Wigand ma már nem a nép formáit, hanem az egész magyarság megnyilatkozását mondja.
Korán feltűnt különösen egyéni dolgaival, s a Studióban ő volt az első magyar művész és a német folyóiratok szívesen közölték művei képét. A legjobb európai nivót koncedálták neki és stílusa elsőnek volt készen ezen a magyar földön olyanul, amit odakünn egyenlő értékűnek szívesen elfogadtak. A célszerűség és az anyagszerűség elveiből indult ki, de csakhamar átlelkesítette ezt a két megmerevedett dogmát azzal a gondolattal, hogy a ház és a bútor, az együtt otthonnak nevezett környezet intregráns része az ember életének, s a művész dolga nemcsak az, hogy szépet alkosson, hanem hogy ezzel a széppel bizonyos életeket díszítsen fel. Vizsgálni az embert, megismerni és a neki való formákat megtalálni, ez is dolga a művésznek, s a megrendelővel ilyen benső, művészi megértésben való harmónia egy egészen új, friss értéket, az otthon lelkes örökkévaló elevenségét eredményezte. Aztán megint új gondolatok jöttek: belekomponálni a házat a tájképbe és a bútort a család hagyományai szerint az új generációk számára úgy megcsinálni, hogy a most készült bútor a múlthoz képest szerves folytatás, a jövőhöz képest hagyománnyá válható kezdet legyen és főként: szépséget adni a szegény embernek is, olcsó pénzből jó házat, olyat, amely a gazda vágyait és örömeit fejezze ki örökkévaló formákban. Ez így mind csupa jó és üde művészet, de még mindig nem az, ami Wigandot egész jelentékenyen megkülönbözteti, s nekünk oly értékessé teszi, hiszen ezek az elvek a jó architektúra és a bútormívesség elvei, s hogy a Wigand dolgaiban ezek legteljesebben realizálódtak, az mutatja, hogy ő milyen talentum, de nem azt, hogy milyen magyar. A székelyföldi szemlélődésben lett meg az új Wigand. Ami eddig sejtés és keresgélés volt, a magyar kifejezésmód egyszerre eleven valóság lett, megmásíthatatlan és szükségképeni, biztosan így helyes, mert a hagyománnyal igazolt, s amint mondtuk, a magyar stílus akarói között Wigand az a leg-teremtőbb erejű, aki föltárta és rekonstruálta a magyar hagyományokat. Hogy az ősi szerkezetek nem véletlenül vannak és a boronák kötésmódja nem a magyar ácsok szeszélye, hanem fejlődő régi törvény, hogy ami most van, az fejlődésben lett és ahogy lett, úgy kell tovább fejlődnie: ezt mutatta meg Wigand, s ő a maga részéről, amidőn új stílust von el magának és az anyagszerűség speciálisan magyar értelmezésében tovább képezi az elődök örökségét, ő akkor már a magyar stílust magát vonja el, amely nem zseniális kitalálás többé, hanem a múlt és jövő közé szervesen illeszkedő mai valóság. Konstrukció. Ez az, ami még az anyagszerűségen felül is hatalmas törvény. Lám, a görög fatemplomból egész csinos kőarchitektura lett, s a kővé vált faoszlop nem anyagszerűtlen, mert szerves és konstruktiv tudott maradni. Vájjon, ha az erdélyrészi magyar ácsmívességet nézzük, nem képzelhetjük-e el az ősi fakonstrukciók kőbe vagy más anyagba transponálódását, s nem lehet-e elképzelni ezekből az összerótt fából a magyar monumentális architektúra stílusát? A finn gránitformák faőseiket el nem tagadhatják, s lám, a finn architektúra is egészen épkézlábbá tudott kifejlődni. Wigand és vele most már páran fiatalok a magyar konstrukciót tudják, s ez az, ami stílussá teszi az ő magyarságukat. Wigand a feltámasztott hagyományt és a magyar fakonstrukciók tökéletesen felderített törvényeit hozza azoknak, akik a magyar stílust akarják, mások ehhez a régi magyar bárok és a különösen zamatos magyar romantika emlékeit elevenítik meg és a magyar stílus ott lesz, ahol a Schulek mester iskoláján nevelődöttek és az Attila földjén áhítattal szemlélődök találkozni fognak Wiganddal, aki Attila földjén megtalálta a régi törvényt s ezt hozza a magyar stílus építőinek biztos mértékül és legdrágább kincsül. Azokat a még ki nem adott rajzokat kell legelébb is publikálni, hogy megismerhessük a Pestre megtért Wigand nekünk hozott gazdag ajándékát.
MÁRKUS LÁSZLÓ
