Egy nemrég felfedezett itáliai oltárkép restaurálása és kutatása
MKE Restaurátor Tanszék és Művészettörténet Tanszék
Dioszkoridesztől a Luby családig
Az elfeledett oltárkép
A Belvárosi Pesti Ferences-templom padlásán több mint fél évszázada elfeledve és rossz állapotban heverő oltárkép felületét nemrég még olyan vastag szennyeződés és megsötétedett lakkréteg borította, hogy azon sem a kompozíció, sem maguk a figurák nem voltak kivehetőek.[1] A 2015-16-os restaurálás után vált csak nyilvánvalóvá, hogy a magyarországi egyházi- és állami gyűjtemények, múzeumok anyagát figyelembe véve is kiemelkedő művészeti értékekkel bíró festmény került elő az ismeretlenségből, óriási meglepetést okozva nemcsak a nagyközönség, de a művészettörténészek számára is. A szakirodalomban hiába keresnénk róla méltatásokat, vagy akár csak említéseket, mindössze a Ferences-templom 19. századi krónikásai emlékeztek meg eddig a festményről pár soros, kézzel írt feljegyzéseikben.
Közép- vagy észak-itáliai mester: Szűz Mária, Szentháromsággal, Szentekkel és donátorral, 1600 körül, olaj, vászon, 273,5 x 178,5 cm, Belvárosi Pesti Ferences-templom
Görbe Katalin, Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátor Tanszékének tanára volt az, aki a kép rossz állapota ellenére meglátta benne a művészeti értéket és Heitler András tanszékvezetővel együtt egy éven át irányították a festmény restaurálását. Ennek a beavatkozásnak köszönhetően tárult fel a földi világ horizontjától kezdve a felhőkön térdelő szentek körén át az Atyaisten ragyogó égi birodalmáig tartó monumentális égi jelenés. A kép ragyogó színvilága, az égbolt erőteljes, a római barokk templomboltozatokat idéző térszerkezete, a donátor meghitt jelenléte, a gyógynövényes könyv és a selymeknek, kelméknek a velencei festészetet idéző eleganciája olyan művészi színvonalat mutatnak, hogy kétség nem fér hozzá: különleges remekművel találkozhatunk.
A segítő orvos szent
A festmény megrendelője a kép jobb alsó részén látható, mellén keresztbe tett kézzel tekint Máriára, aki a kép középpontjában, felhőkön ül, és kitárt karral közbenjáróként fordul az Ég felé. Ő a Mennybe felvett Istenanya, aki fogadja a hozzá forduló szentek kéréseit: bal oldalon a hermelin béléses, ragyogó brokát köpenyben térdelő orvos szent, Szent Pantaleon, aki jobbjával mutatja be Máriának a donátort, baljában vörös bőrtokot tart, melyben a sebészeti kézi műszerek nyomai ma is jól kivehetőek.
Szent Pantaleon, részlet a festményről
Szent Pantaleon a 4. században Rómában működő orvos volt, a tizennégy segítőszent egyike. Ábrázolása a keleti egyházban elterjedtebb, de előfordul a 16. századi itáliai festészetben is, mint például Veronese oltárképén a velencei San Pantaleon templomban (1587-88).[2] A szent kultuszának későbbi, 18-19. századi népszerűségét jelzi, hogy például a Pesti Ferences-templom rendtársainak nevében Pantaleon többször is előfordult.
Paolo Veronese: Szent Pantaleon megtérése, olaj, vászon, 277 x 160 cm, Szent Pantaleon templom, Velence
Egy felsőbb égi szférában, Mária közvetlen közelében Szent Jeromos látható az oroszlánnal és bíborosi kalapjával, vele szemben pedig Szent Ferenc széttárt karokkal fordul Mária felé. Mellettük kétoldalt, a festmény jobb és bal oldalán egy-egy liliomot tartva a domonkos rend két szentje, Szent Domonkos és Sienai Szent Katalin keresztbe tett kézzel tekintenek az égi jelenet felé. Felettük két bibliai szent, Keresztelő- és Evangélista Szent János fogják közre a kép felső harmadában aranyló háttér előtt a felhőkön megjelenő Szentháromságot. Krisztus az ábrázolás központjában lévő Földgömböt tartja az Atyaistennel együtt, felettük a Szentlélek galamb képében lebeg, akinek a sugarai az egész képre kiterjednek.
A segítő orvos szent ily módon ajánlja a közbenjáró Mária és a Szentháromság figyelmébe a kép megfestésének idején még a múlandó, földi világhoz tartozó donátort. Olyan átgondolt és pontosan kialakított teológiai rendszer ez, amelynek megalkotója nyilvánvalóan egy hittudományban jártas tudós tanácsadó vagy egyházi személy lehetett. Ez a feszes, dogmatikus tartalom azonban kiegészül egy olyan motívummal, amelynek megjelenítésére nincs még egy példa az európai festészet történetében: Dioszkoridész gyógynövényeket bemutató kódexének egy 16. századi fordítása is szerepel az oltárképen. Ez az, amitől a festmény jelentése jóval túlmutat az ellenreformáció idején megszokott egyházi tematikán: az orvos szent a donátor mellé helyezett botanikai témájú könyvre hívja fel a figyelmet, miközben a közbenjáró Máriához fordul.
A Pietro Andrea Mattioli fordításában megjelent Dioszkoridész kötet
A nyitott könyv jobb oldali lapján jól kivehető az 1. században élt görög orvos, botanikus neve: Dioscorides. Az alatta lévő két virág egyszerű vázlatrajznak tűnik, azonban a kutatás során hamar kiderült, hogy pontos másolatai azoknak az orchideák családjába tartozó növényeknek, amelyek Pietro Andrea Mattioli (Siena, 1501 ̶ Trento 1578) fordításában, az 1560-as években több kiadásban is megjelent Dioszkoridész kötet egyik illusztrációján szerepelnek.[3] Mattioli a 16. század egyik legismertebb orvosa, természettudósa volt, Itália több egyetemén is tanult, 1555-től élt Prágában, a Habsburg család udvari orvosaként.[4]
Pietro Andrea Mattioli portréja Nelli sei libridi Pedacio Dioscoride Anazarbeo della Materia medicinale című könyvének bevezetőjében, a kötet Vincenzo Valgrisi kiadásában jelent meg Velencében, 1585-ban, 1. rész (Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár)
I. Ferdinánd császárt Magyarországra is elkísérte a török elleni harcok idején. Tudományos tevékenységének nagy részét a Dioszkoridész kiadásoknak szentelte, amelyből az első fordítása 1544-ben, Velencében jelentette meg illusztrációk nélkül, olasz (toszkán) nyelven. Az olasz nyelvű kiadás után latin (1554), francia (1561) és német (1563) nyelvű bővített és fametszet technikával készült, kisméretű növényi ábrákkal illusztrált kiadások jelentek meg, melyekhez a dúcokat Wolfgang Meyerpech metsző faragta ki Giorgio Liberale rajzai alapján.[5] 1562-ben jelentette meg először Mattioli azt a típusú kötetet, amelyben a gyógynövény már nemcsak szöveg közti apró ábraként, hanem az egész oldalt kitöltve jelenik meg a lapon, ez a kötet egy cseh nyelvű kiadvány volt.[6] Ugyanebben a formátumban latinul csak pár évvel később, 1565-ben jelent meg a kötet. Az 1562-es cseh nyelvű kiadás évszáma a Pesti Ferences-templom oltárképe szempontjából terminus post quem-ként értelmezendő, ugyanis a festmény pontos keletkezési idejét nem ismerjük, viszont Mattioli Dioszkoridész fordításának éppen az a kiadása látható rajta, melyen az orchidea az egész lapot kitölti. Nyilvánvaló, hogy a cseh nyelvű kiadás megjelenése után festhették meg a képet.
Orchidea ábrák Pietro Andrea Mattioli: Nelli sei libridi Pedacio Dioscoride Anazarbeo della Materia medicinale című könyvéből, a kötet Vincenzo Valgrisi kiadásában jelent meg Velencében, 1585-ban, 2. rész
(Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár)
A Dioszkoridész kötet, részlet az oltárképről
Az 1562-es cseh és a későbbi latin nyelvű kötet fametszetes illusztrációi szintén Giorgio Liberale rajzai alapján készültek.[7] Jellemző részleteikkel, aprólékosan kidolgozva mutatják be a gyógynövényeket a gyökerüktől kezdve a leveleken, virágokon át a termésekig. Az eredeti, faragott, fa dúcok egy része ma is megvan, könyvtörténeti ritkaságokként őrzik őket főként amerikai gyűjteményekben, mint például a Folger Shakespeare Library és a Harvard Egyetem Houghton Könyvtárának kincsei között. [8] a képek egymás mellé:
Az 1562-es cseh nyelvű kiadás egyik illusztrációjának fa dúca, Giorgio Liberale rajza alapján Wolfgang Meyer faragta ki
Pietro Andrea Mattioli: I Discorsi... nelli sei libri di Pedacio Dioscoridi Anazarbeo della materia medicinale, Velence, 1568
Fennmaradtak olyan kötetek is, amelyekben színesek az illusztrációk. Ezekben a könyvekben az eredendően fekete fehér fametszeteket utólag akvarellel színezték ki, sőt akár aranyozták is a megrendelő vagy vásárló igényei szerint. Például Urbino hercege, II. Francesco Maria della Rovere számára is készült egy ilyen színezett példány
A donátor
A kép megrendelőjének félalakos megjelenítése a festmény alsó részén jellegzetes példája a 16-17. századi itáliai donátor-ábrázolásoknak, például Jacopo Tintoretto vagy Paolo Veronese festményein is többször találkozhatunk hasonló megoldással.
Jacopo Tintoretto: Szent Demeter és a donátor, Zuan Pietro Ghisi,
1545 körül, olaj, vászon, San Felice templom, Velence
A donátor – részlet a Belvárosi Pesti Ferences-templom oltárképéről
A donátor azonosítása azonban már komoly kérdéseket vethet fel, amelyek a festmény megrendelési körülményeivel kapcsolatos dokumentumok hiányában többnyire megválaszolatlanul maradnak.
A Ferences-templom oltárképén látható, elegáns fekete ruhát viselő donátor kilétéről is egyelőre csak feltevéseink lehetnek.
Az előtte fekvő kötet alapján nyilvánvalóan olyan személyről lehet szó, aki szoros kapcsolatban lehetett Mattioli Dioszkoridész fordításával. Ennek a műnek az 1554-től, különféle európai nyelveken megjelenő több, mint hatvan kiadását Vincenzo Valgrisi (1510 körül – 1573) velencei nyomdász adta ki, aki saját bevallása szerint is nagy dicsőséget és óriási vagyont szerzett családjának ezzel a megbízatással.[9] A nyomdász 1564-ig már összesen hozzávetőleg 32.000 példányt adott el a kötetből, ami még a modern kor könyvpiacával összevetve is igen tekintélyes mennyiségnek számít.[10] Nem lenne meglepő, ha Valgrisi éppen egy oltárkép megrendelésével akarta volna kifejezni háláját, ahogyan Christopher Plantin, a 16. század második felének egyik legismertebb antwerpeni nyomdásza, bibliafordítások, katolikus és protestáns munkák kiadója is készíttetett egy olyan oltárképet, melyen donátorként saját kiadású könyve előtt térdel.[11]
Jacob de Backer: Utolsó ítélet, 1580 k, olaj, fa,
Antwerpen, Vrouwekathedraal
Valgrisi tehát óriási példányszámban adta közre Mattioli Dioszkoridész fordítását, amely nem hiányozhatott a kor egyetlen főúri, humanista vagy egyházi könyvgyűjteményéből sem. Már az 1550-es évektől a következő évszázadokban is számos kiegészítés, kommentár, illetve Mattioli fordításain alapuló újabb botanikai témájú kötetek jelentek meg, melyeket jól ismertek és használtak az orvosok Európa-szerte, így Magyarországon is. Közülük Szegedi (Fraxinus) Körös Gáspár (1530 előtt ̶ 1563), a Nádasdy-család orvosa például levelezett is Mattiolival, sőt egyes kutatók szerint barátok is voltak. Beythe András (1564 – 1601 után) főként Mattioli szövegének szó szerinti átvételével adta ki a Füveskönyvet 1595-ben Németújváron. Purkircher György (1530 ̶ 1578) a Padovában, Párizsban és Wittenbergben tanult pozsonyi orvos pedig Itáliából hozott gyógynövények magjaiból alakította ki háza körül orvos-botanikai kertjét.[12] Közülük talán mégis Zsámboky (Sambucus) Jánost (1531-1593) hozhatnánk leginkább kapcsolatba az oltárképpel szoros itáliai, humanista ismeretségi köre és a bécsi udvarban betöltött szerepe miatt. Zsámboky talán a legnagyobb magyar filológus polihisztor volt, Bécsben a császári udvar orvosa, aki a korabeli Európa egyik legnagyobb magánkönyvtárával rendelkezett.
Zsámboky János portréja Icones című művében,
1603, Antwerpenben jelent meg, Christopher Plantin kiadásában
Mattioli kódexéből két példányt őrzött, és egy azt meghaladni vágyó újabb Dioszkoridész kiadást tervezett, amin tizennégy éven át dolgozott.[13] Bár Zsámbokynak több, mint ötven nyomtatott műve jelent meg ̶ közülük tizennégyet éppen Christopher Plantin adott ki ̶ , a Dioszkoridész fordítása sajnos csak részlegesen valósult meg.
Itália
A festmény felbukkanásakor a hátoldalán egy név és egy évszám volt olvasható: Jacopo Palma 1564. Ez a felirat azonban nem az eredeti vászonra, hanem az azt megtámasztó ú. n. dublírvászonra volt felírva, tehát egy restaurálás során kerülhetett oda. A festmény 2015-16-os feltárása után nyilvánvalóvá vált, hogy nem a velencei Jacopo Palma il Giovane, hanem egy kortársa műhelyében készült a festmény, amelyen ̶ a figurák megfestésének stílusa alapján ̶ két vagy akár három festő is dolgozhatott.
A képen a figurák laza kapcsolatából felépülő, könnyednek tűnő elrendezés valójában egy nagyon gondosan megszerkesztett, feszes és szigorú teológiai tartalommal bíró oltárképet alkot. Az égi jelenet lépcsősen a felhőkre szerkesztett kompozíciója a szentek hierarchikus elrendezésével, gesztusaikkal, attribútumaikkal egyértelműen az egyházi itáliai festészetnek a manierizmus utáni ellenreformáció hatásáról árulkodnak. A képet stílusjegyei alapján az 1600 körüli években festették, amely véleménnyel több neves magyar és külföldi szakértő is egyetért.[14] Egy olyan közép- vagy észak-itáliai festő műhelyében készült, akire leginkább Federico Barocci vagy Aurelio Lomi festészete lehetett hatással.
A Luby család
Az oltárkép történetéről kevés ismeretünk van. Két levéltári dokumentumban találhatunk róla rövid említést, mindkettő 1868-ból való.
Az oltárkép adományozásáról és a szentélyben való kifüggesztésről szóló leírás a Belvárosi Pesti Ferences-templom Inventáriumában, 1868-ban (MNL OL P 233. 65. Inventárium, 1868, 69. 40. v.)
Egyik a templomnak ebből az évből való inventáriuma: „Szt. Márton püspök képe a szentélyből át lett helyezve a Szent József-oltárhoz. - Szent Márton helyére fel lett helyezve a legnevezetesebb Boldogságos Szűz Máriának, mint Szent Ferenc harmadrendje patrónájának a képe, amelyet Jacopo Palma festett az 1564. évben, éppen 304 éves kép 8000 forint értékben, e képet a tekintetes Luby bárói család adományozta.” [15] A Luby család ajándékozásának tényét megerősíti a templom 1854 és 1884 között vezetett ún. Ferences krónikában fennmaradt feljegyzése is, melyből megtudjuk, hogy a festményt ekkor kifüggesztették a szentélyben, a papi szék felett.[16]
A festmény ajándékozásáról szóló feljegyzés a Ferences Krónikában 1868-ból (Ferences Levéltár)
Mivel a papi széket általában az oltár evangéliumi, vagyis északi oldalára tették, feltehetőleg a festményt is erre az oldalra helyezték.[17] A Luby család ezekben az évtizedekben főként Szatmár megyében és Pesten élt. Tagjai közül közéleti szereplése miatt főként Luby Zsigmondot (1819 ─ 1887), vármegyei főjegyzőt és Deák-párt híveként mint királyi tanácsost ismerték a kortársak. Elképzelhető, hogy a festmény adományozása összeköthető testvére, János súlyos betegségével, aki ebben az évben a Pesti Ferencesekhez tartozó Rókus Kórházban hunyt el hosszú gyógykezelés után. Luby Zsigmond levelezése feleségével János testvére betegségéről a nyíregyházi levéltárban található.[18]
A Luby család címere
Dr. Fehér Ildikó
művészettörténész, egyetemi docens
MKE Művészettörténet tanszék
[1] Köszönettel tartozom Dr. Ubrizsy Andreának, a római La Sapienza Egyetem botanikatörténészének a kutatásban nyújtott különféle segítségéért, amiért megosztotta velem gondolatait Mattioli kiadásainak lehetséges magyarországi kapcsolatairól, a megrendelő személyéről.
olaj, vászon, 273,5 x 178,5 cm
[2] Veronese festményén hasonlóan fiatal férfiként jelenik meg a szent, hermelin szegélyes, vöröses színű selyembrokát kabátban. Attribútumát, az orvosi eszközöket tartó dobozkát segédje tartja mellette.
[3] Ubrizsy Andrea segített azonosítani a festményen szereplő orchideát.
[4] Duilio Contin ̶ Lucia T. Tomasi: Pietro Andrea Mattioli, uno dei ’padri’ della botanica moderna, in: Pietro Andrea Mattioli, I Commentarii ai Discorsi Ne i sei Libri Della Materia Mesicinale di Pedacio Dioscoride Anazarbeo, Sansepolcro, 2015, 15-18; Daniela Fausti: Su alcune traduzioni cinquecentesche di Dioscoride: da Ermolao Barbaro a Pietro Andrea Mattioli, in: Sulla traduzione indiretta dei testi medici greci: la traduzioni, a cura di Ivan Garofalo, Pisa, Roma, 2010, 181-205.
[5] Guglielmo Coronini Cronberg: Giorgio Liberale e i suoi fratelli, in: Studi di storia dell’arte in onore di Antonio Morassi, a cura di ’Arte Veneta’, Venezia, 1971, 85-96.
[6] A korábbi 12x6 cm-es ábrákat 22x16 cm-esre növelte, ami nyilvánvalóan a metsző számára is nagyobb lehetőséget jelentett elegánsabb és részletesebb illusztrációk elkészítésében.
[7] William P. Watson ̶ Sandra Raphael ̶ Iain Bain: The Mattioli woodblocks: sale catalogue, London, 1989.
[8] Az 1562-es cseh nyelvű kötet faragott dúcairól: Ilaria Andreoli: „A voi gran lodi e allo stampatore gran quadagno.” Vincenzo Valgrisi stampatore e librario del „Dioscoride” del Mattioli, in: Pietro Andrea Mattioli, I Commentarii ai Discorsi Ne i sei Libri Della Materia Mesicinale di Pedacio Dioscoride Anazarbeo, Sansepolcro, 2015, 69-85, de különösen a 76. oldal.
[9] Valgrisiről bővebben: Tiziana Pesenti: Il “Dioscoride” di Pier Andrea Mattioli e l’editoria botanica, in: Trattati di prospettiva architettura militare e alter discipline, saggi e note di Decio Gioseffi, Vicenza, 1985, 61-103.
[10] Guglielmo Coronini Cronberg, i. m. 86.
[11] Jacob de Backer: Utolsó ítélet triptichon, 1589, Vrouwekathedraal, Antwerpen.
[12] Andrea Ubrizsy Savoia: Rapporti italo-ungheresi nella nascita della botanica in Ungheria, Pécs, 2002.
[13] Arnoud Visser: Icons of the Past: Johannes Sambucus and the Medical Republic of Letters, in: ARS, (40) 2007, 1, 19-29; Schultheisz Emil: Zsámboky, az orvos-humanista, Orvostörténeti Közlemények, (109–112) 1985, 173–181. benne Zsámbokyról szóló korábbi irodalommal.
[14] Többek közt Alessandro Novának, Francesca de Lucának, Sybille Ebert-Schifferernek, Sabine Frommelnek és Tátrai Vilmosnak köszönöm, hogy az oltárkép stílusával kapcsolatban megosztották velem véleményüket.
[15] „…imago S(ancti) Martini Episcopi ex sanctuario translata est ad Aram S(ancti) Josephi - In locum S(ancti) Martini apposita est imago celeberrima Beatae Mariae Virginis ut Patronae III Ordinum S(ancti) Patris Francisci, picta a Jacobo Palma 1564 anno, adeoquem 304 annorum imago in valore 8000 fl(orenorum); donata est haec imago ab illustrissima familia Baronii Luby.” Magyar Nemzeti Levéltár, A Pesti Ferences rendház iratanyaga, MNL OL P 233. 65. Inventárium, 1868, 69. 40. v. folio. (Köszönöm Lakatos Bálintnak, hogy pontosította a kézirat átírását.)
[16] “Imago celeberissima B.M. semper Virgines dono data est ab … familia Luby Barone. Picta in Italia per Jacobum Palma pictorem celebarimum 1564 in partio 8 millium florenorum. Pandet in Sanctuario ad falsistorium [faldistorium].” Novum Protocollum Conventus Pestensis. 1854. „Sub Quardianatu Agapi Dank.” 436. A Magyar Ferences Könyvtár és Levéltár gyűjteményében.
[17] Terdik Szilveszternek köszönöm különféle segítségét.
[18] MNL SzSzBML XIII. 21. A Luby család iratai. 13/E. csomó. I. pallium. 1868. okt. 10.
Donátor Alapítvány
1062 Budapest, Andrássy út 69-71.
(36-1) 342-1738/17
(36-1) 666-2517
Bsz: 11706016-20767789