FORRADALOM ELŐTT

A Képzőművészeti Főiskola története 1945-1956 között.

A kiállítás kurátorai: B. Majkó Katalin, Révész Emese

Látvány: Csanádi Judit, Józsa Anka
Grafikai arculat: MKE Művészeti Szakkollégium
Kommunikáció: Csejdy Réka

A kiállítás előkészítésében részt vettek:
Antalné Edina, Bojtos Anikó, Horváth Takács Balázs, Majsai Réka, Sümegi György, Szücs György, Wehner Tibor

A kiállított műveket restaurálták:
Füspök Zoltán, Horváth Mátyás, Kovács Krisztián, Menráth Péter, Szokán Erika, Szabó Csilla, Szalay Veronika

A kiállítást kivitelezte:
Berta Zsolt, Füspök Zoltán, Győri István, Szabó Csilla

A Magyar Képzőművészeti Egyetem köszönetet mond azoknak az intézményeknek és magánszemélyeknek, amelyek és akik a műtárgyaikat a kiállításra kölcsönözték:

Herman Ottó Múzeum, Miskolc
KOGART, Budapest
Körmendi Galéria, Budapest
Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest
Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest
Szegedi Tudományegyetem, Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika
Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Thorma János Múzeum, Kiskunhalas

a Magyar Képzőművészeti Főiskola egykori hallgatói, tanárai és leszármazottaik

KRONOLÓGIA 1944-1957

1944/1945

1944. október 29-től a háború miatt a tanítás szünetel.
1945. április 9-én újra megkezdődik a tanév.
Pótfelvételi vizsgákat tartanak, hogy azok is beiratkozhassanak, akiket származásuk vagy egyéb okok miatt nem vettek fel vagy kitiltottak, illetve akik hadifogságból jöttek vissza. A tanári gárda ekkor: Varga Nándor Lajos (rektor), Burghardt Rezső, Kontuly Béla, Boldizsár István, Gerlóczy Gedeon, Krocsák Emil, Szőnyi István, Kandó László, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Elekfy Jenő, Kákonyi István. Rudnay Gyulát és Bory Jenőt nyugdíjazták. Az alakrajz oktatását Bernáth Aurél, a szobrászatét Pátzay Pál és Ferenczy Béni veszi át. Pilch Dezső távolléte miatt az anatómia és bonctan oktatásával Barcsay Jenőt bízzák meg. Az iparművészet oktatását Domanovszky Endre folytatja. Júliusban a Kari Ülés Kandó Lászlót választja rektorrá.

1945/1946

Tantervi reformot vezetnek be, mely azonban továbbra is megtartja a Lyka-féle reform alapelvét, a természetelvű oktatást. A felvehető hallgatók létszámát az eddigi duplájára, százra emelik. Az eddigi hat helyett, nyolc alakrajzi osztály indul. Az új alakrajzi osztályokat Kmetty János és Berény Róbert vezeti. Az irodalmat Cs. Szabó László tanítja. Az iparművészet és mozaiktervezés oktatására Fónyi Géza nyer felvételt. Igazoló Bizottságokat állítanak fel, amelyek a hadifogságból visszatért, valamint a háború előtt is itt dolgozó alkalmazottak politikai megbízhatóságát vizsgálja. Az iskola vezetősége bejelenti igényét a Régi Műcsarnok üresen álló helyiségeire.

1946/1947

A politikailag nem megbízhatónak tekintett, B listára helyezett oktatókat, Boldizsár Istvánt és Burghardt Rezsőt elbocsátják. Boldizsár Istvánt később visszaveszik állásába. A Régi Műcsarnok helyiségeit festő osztályok veszik birtokba. Nyári művésztelepeket Veszprémben, Zebegényben, Szentendrén és Miskolcon tartanak. A tanév végén Pátzay Pált választják meg rektornak.

1947/1948

Sidló Ferenc nyugdíjba vonul, helyét Beck András veszi át. Bernáth Aurél Kossuth-díjat kap.

1948/1949

Domanovszky Endre vezetésével a főiskolán is megindul a dolgozók esti iskolája. A bölcsészeti és történeti tárgyak eddigi oktatóit (Takács Menyhértet, Cs. Szabó Lászlót, Gerlóczy Gedeont és Ujváry Bélát) felmentik, a régi tanári gárda maradékát (Pécsi Pilch Dezsőt, Boldizsár Istvánt, Burghardt Rezsőt és Varga Nándor Lajost) nyugdíjazzák. Helyükre kerül az alakrajz oktatására Bencze László és Pór Bertalan. A művészettörténet oktatásával Rabinovszky Máriuszt, az építészettörténet tanításával Borbíró Virgilt, a restaurátorképzéssel Kapos Nándort, a grafika oktatásával pedig Koffán Károlyt bízzák meg. Fónyi Géza és tanítványai elkészítik a főiskola előcsarnokának mozaikpadlóját.

1949/1950 – A Fordulat éve az oktatásban.

Bortnyik Sándort kinevezik főigazgatóvá. Ferenczy Bénit és Elekfy Jenőt felmentik. Új tanárokat vesznek fel a Grafikai Tanszakra (Ék Sándor, Hincz Gyula, Konecsni György, Kádár György), valamint az alakrajzi (Pap Gyula, Bán Béla) és szobrászati (Mikus Sándor) oktatásra. Az Új Szervezeti Szabályzat és Tanulmányi Rend bevezetésével a képzés struktúrája és elve radikálisan átalakul. Hallgatói és tanári felajánlásként művek készülnek Sztálin születésnapjára.

1950/1951

Az oktatás és az iskola mindennapjainak szabályozását szigorítják. Számos fegyelmi eljárás indul hallgatók ellen. Üzemi kirándulásokat, vidéki „káderkutatásokat” szerveznek. Bevezetik a marxizmus és az orosz nyelv tanítását. Rozsnyai Zoltánt párttitkárt kinevezik az orosz nyelv tanárává. Lezajlik az első nyilvános diplomavédés. Nyári művésztelepeket szerveznek Sztálinvárosban és Miskolcon.

1951/1952

Megszervezik az Első Ideológiai Konferenciát a Főiskolán. A főiskola hallgatói a tanulmányi osztály vezetésével a Munkásmozgalmi Múzeumban megnézik a Rákosi Mátyás születésnapjára rendezett kiállítást. Rákosi Mátyás megtekinti a Főiskola évzáró kiállítását.

1952/1953

Berény Róbertet nyugdíjazzák. Meghal Rabinovszky Máriusz. Meghal Sztálin. A tanárok közösen megtekintik a Pátyi Petőfi TSZ munkáját. Nyári művésztelepeket szerveznek Tatabányán, Karcagon, Sztálinvárosban.

1953/1954

Meghal Berény Róbert. Berki Viola ellen fegyelmi tárgyalást folytatnak. Végvári Lajost kinevezik a Művészettörténeti Tanszék élére. Fegyelmi eljárás indul a szovjet ankéton elhangzottak miatt Bencsik István, Ircsik József és Patay László ellen. Barcsay Jenő Kossuth-díjat kap a Művészeti anatómiáért.

1954/1955

Bortnyik Sándor szűk körben, a tanári szobában bemutatja Korszerűsített klasszikusok sorozatát. Megnyílik „Főiskolánk 10 éves fejlődése” című kiállítása.

1955/1956

Ünnepséget tartanak Bernáth Aurél 60. születésnapján. Bortnyik Sándor bejelenti visszavonulását, utódjának Domanovszky Endrét javasolja.

1956/1957

Szeptemberi ülésén az Igazgatói Tanács a nyilvános diplomavédések megszüntetéséről dönt. Október 15-én ellenzéki hangnemű iskolagyűlést rendeznek a diákok. Október 23-án a Főiskola hallgatóinak és tanárainak egy része részt vesz a tüntetéseken. Oktatók és diákok részvételével megalakul a magyar Képzőművészeti Főiskola Forradalmi Bizottsága. November 6-án az épületbe behatoló orosz katonák négy hallgatót agyonlőnek (Csűrös Zoltán, Komondi Sándor, Kovács József, Bódis Antal). A tanítás január 14-én indul újra, új pedagógiai programmal. A korábbi évek szigorú tanmenetét nagyobb tanszabadság váltja fel. Marxizmus helyett újra filozófiatörténetet tanítanak. Rehabilitációs és Fegyelmi Bizottságokat állítanak fel. Bíró Károly főtitkárt és Rozsnyai Zoltán párttitkárt eltávolítják. Bencze Lászlót, Koffán Károlyt, Csanádi Andrást és Muray Róbertet elbocsátják.

Fiatalok az Európai Iskola körében

Azok a fiatalok, akik a háború utolsó évében kezdték a főiskolát, még bíztak abban, hogy végre eljöhet a politikai nyomástól mentes, európai orientációjú modernizmus ideje. A növendékek egy része tudatosan kereste a kapcsolatot az 1945 őszén megalakult Európai Iskola alkotóival. E kör, valamint a belőlük kiváló Elvont Művészek Csoportja tárlatain a háború utáni európai művészet domináns törekvései –a szürrealizmus, informel és absztrakt expresszionizmus különböző alakváltozatai – érvényesültek. Az útkereső fiatalok korán személyes kapcsolatba kerültek Bálint Endrével. A főiskola könyvtárában Picasso, Braque, Chagall albumait lapozgatva tájékozódtak a 20. századik modernizmus nagy mozgásairól. Az főiskola tanári gárdája ekkor javarészt a két háború közötti plein air és klasszicizálás valamely „árnyalatát” képviselte. A természetelvű látásmód egyetlen alternatívája Barcsay Jenő volt. Személyében 1945-ben olyan tanár került a főiskolára, aki közvetlen kapcsolatot jelentett a szentendrei művészet konstruktív-szürrealista örökségével. Támogatásával 1947 nyarán Szentendrén dolgozhattak a hallgatók. A város kortárs művészeti közege alternatívát kínált a hivatalos oktatás megfáradt plein air festészetére. Szentendrén dolgozott ekkor Hegyi György, Jánossy Ferenc, Nuridsány Zoltán és Rác András. „Ez volt az az időszak, amikor főiskolai stúdiumok helyett absztrakt képeket festettünk” – emlékezett vissza Hegyi György.

Miközben a művészeti sajtóban egyre erősödött az absztrakció-vita, az Európai Iskola vonzáskörébe kerülő fiatalok a szürrealizmus és nonfiguráció változatos regiszterein folytatták képi kísérleteiket. Organikus tájak, maszkos arcok, kubizáló, konstruktív lények népesítették be vásznaikat. Műveikből 1946 őszén és 1948 januárjában „Fiatalok” címen nyílt tárlat az Európai Iskola kiállítóterében, ahol Hantai Simon mellett Hegyi György, Jánossy Ferenc és Nuridsány Zoltán művei is szerepeltek. Ez a generáció „egy szabad, emberi klímában az Európai Iskola szellemének méltó örökösévé válhatott volna” – fogalmazott György Péter és Pataki Gábor történész. A fiatalok egy része (Jánossy Ferenc, Nuridsány Zoltán, Orosz Gellért és Sugár Gyula) 1949-tól néhány éven át még önálló művészcsoportként, mint „Négyesfogat” állított ki, az 1949-ben bekövetkezett művészetpolitikai fordulat azonban radikálisan felszámolta a modernizmus életterét.

Bár a főiskola hivatalos tanmenetében nem kaptak helyet absztrakt, formai kísérletek, kialakultak azok a menedékek, ahol ezek folytatására mégis lehetőség nyílt. François Gachot franciaóráin nemcsak a nyelvből, hanem az európai kortárs mentalitásból is ízelítőt kaphattak a hallgatók. A konstruktív, dekoratív formálás gyakorlására Barcsay Jenő üvegtervező stúdiumain nyílt alkalom, amelyet Hegyi György és Orosz Gellért is látogatott. Miután a „gyanús formalista kísérleteket” folytató műhelyt az 1948-as tanév során Bortnyik Sándor felszámolta, Fónyi Géza mozaik osztálya lett a modernista hallgatók utolsó menedéke. „A mozaik osztály fogalom volt a főiskolán. A dekorativitásra törekvése miatt az egyetlen szabadabb lehetőség volt, és úgy látszott, itt lehetett kicsit átmenteni a «modern» induló lendületét” – idézte fel a közösséget Hegyi György. Az osztály munkájának emlékét őrzi a Főiskola Andrássy út 71. számú épületének főbejárata, ahová a mester négy tanítványával padlómozaikot készített az 1848-as szabadságharc emlékére. A most is jó állapotban lévő, újonnan megnyitott főbejárat mozaikján a főiskolán oktatott művészeti tárgyak szimbolikus tárgyegyüttesei jelennek meg: festészet (Jánossy Ferenc), szobrászat (Scholz Erik), művészettörténet (Nuridsány Zoltán) és ábrázoló geometria (Fónyi Géza). A középen található címer Csákvári Nagy Zoltán alkotása. Az első nyilvános diplomavédés évében Rác András és Hegyi György is figurális mozaikkompozícióval vizsgázott.

Mesterek változó időben

A háború utáni időszakban a Főiskola teljes tanári gárdája lényegében kicserélődött. A háborús időkben Bory Jenő (1943–1945) és Varga Nándor Lajos (1945) irányította az intézményt. Helyére 1945-ben Kandó Lászlót választotta a rektori tanács, akit két év múlva a Közoktatásügyi Minisztérium Művészeti ügyosztályát is vezető Pátzay Pál szobrászművész követett (1947–1949).

1945 után még pár évig a két háború között kinevezett tanárok oktatták a művészeti és elméleti tárgyakat. Legrégebben, 1918 óta Bory Jenő szobrász és a vízfestészetet tanító Pécsi Pilch Dezső tanított az iskolában. A festészet tanárainak egy része a műcsarnoki és plein air naturalizmus különböző árnyalatait képviselte (Kandó László, Burghardt Rezső, Boldizsár István, Rudnay Gyula), más részük a neoklasszicizmus és novecento jegyében dolgozott (Kontuly Béla, Szőnyi István). A mintázást a két háború közötti időszak neves, köztéri megbízásokkal is ellátott alkotói oktatták (Kisfaludi Strobl Zsigmond, Sidló Ferenc, Pásztor János). Építészetet Andreetti Károly, Lechner Jenő és Gerlóczy Gedeon tanított, művészettörténetet Molnár Ernő adott elő.

Új mesterek felvételét kezdetben gyakorlati szempontok, a nyugdíjba vonulók nagy száma indokolta. 1948–1949-ben viszont sorra bocsátották el azonnali hatállyal vagy kényszernyugdíjazással a régi oktatókat. Így 1949-re, az új tanrend bevezetésére a régi mesterek közül csak Szőnyi István és Kifaludi Strobl Zsigmond maradt. 1949-től, a fordulat évétől 1956-ig a minisztérium által kinevezett főigazgató Bortnyik Sándor vezette a Főiskolát. Mellette a főtitkári posztot Rákosi Mátyás féltestvére, Bíró Károly látta el. Az intézmény legfőbb ideológiai őre Rozsnyai Zoltán, az orosz nyelv tanára (és párttitkár) volt. 1956 őszén Domanovszky Endre vette át az iskola vezetését. 1947 és 1952 között több mint negyven új tanár került a Főiskolára. A Festészeti Tanszak új vezetője Bernáth Aurél lett. Mellette a tízes évek avantgárd alkotói kaptak helyet (Berény Róbert, Pór Bertalan, Kmetty János). Többen a háború előtt nonfiguratív, szürrealista formai kísérleteket folytattak (Gadányi Jenő, Hincz Gyula, Fónyi Géza). Pap Gyula a húszas években a weimari Baushausban tanult. Bán Béla 1948 előtt még az Európai Iskola tagjaival állított ki. Többen korábban a népi kollégiumokban oktattak: Bencze László a Dési Huber Körből, Koffán Károly és Beck András a Derkovits Kollégiumból jött a Főiskolára. A restaurátorképzés kezdetben a festészeti oktatáson belül működött, ennek alapjait Kapos Nándor fektette le.

Kiállításunkon a mesterektől bemutatott néhány mű jól illusztrálja a stiláris útkeresés irányait. A tanítás-tanulás, mint az új nemzedék ideológiai átnevelésének eszköze a korszak kulcstémája volt: Berény Róbert és Domanovszky Endre főiskolai életképei e kedvelt témához kapcsolódtak. (Berény művét kiállításunkra a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanárai és diákjai restaurálták.) Bortnyik Sándor ötvenes évek elején festett Korszerűsített klasszikusok sorozata az egykori avantgárd művész ellentmondásos viszonyát szemlélteti a modernizmus örökségéhez. Kmetty János enyhén kubizáló életképe és Szőnyi tüntetően eseménytelen tájrészlete viszont jellemző példája az „oldódó szocreálnak”. A festő mesterek közül különösen Bernáth Aurél és Szőnyi István oldott, látványelvű festészete volt nagy hatással növendékeikre.

A Szobrászati Tanszék 1945-ben megüresedett helyeit Ferenczy Béni és Pátzay Pál vette át, ám Ferenczyt 1950-ben kényszernyugdíjazták. Mellettük Beck András, Szabó Iván, Gyenes Tamás és Mikus Sándor kapott osztályt. Az anatómia és bonctan oktatására még 1945-ben Barcsay Jenőt hívták meg. Az eddig Varga Nándor Lajos által képviselt, egy személyes Grafikai Tanszékre számos új oktató került. Köztük az Iparművészeti Főiskoláról áthívott Koffán Károly és Konecsni György. A tanszék vezetését pedig a meggyőző kommunista múlttal rendelkező Ék Sándorra bízták.

Pedagógiai módszertant Gáborjáni Szabó Kálmán tanított. Az építészettörténet terén az 1949-ben azonnali hatállyal felfüggesztett Gerlóczy Gedeon helyét Borbíró (Bierbauer) Virgil vette át, akit 1951-ben szintén eltávolítottak a Főiskoláról. A művészettörténetet Újvári Béla, Rabinovszky Máriusz, majd utóbbi halála után Végvári Lajos tanította. Irodalmat és művelődéstörténetet a Nyugat második nemzedékéhez tartozó Cs. Szabó László adott elő, de 1948-as emigrációja után a tárgyat Faludi János vette át.

Főiskola az ötvenes években

Az ötvenes évek kultúrpolitikájában az oktatás stratégia ágazatot jelentett. A felsőoktatás reformjának legfontosabb vonása a nyitás volt: a hallgatói létszám növelése és a szociális összetétel átalakítása. A Képzőművészeti Főiskolán az 1949/1950-es tanévtől volt határozottan érezhető a politikai fordulat. Bortnyik Sándor főigazgatói kinevezését követően négy területen történtek alapvető változások: átalakult a felvételi rendszer, az oktatás szerkezete és tartalma, az oktatás egésze pedig a minisztérium felügyelete alá került.

A hallgatók szociális összetételének változása már a reform első évében tükröződött: a felvettek 46%-a munkás-paraszt származású volt. Egy részüket a vidéki tehetségmentő körutak során kutatták fel a tanárok. Mivel sokaknak érettségije sem volt, bevezették az egy-éves, gyorstalpaló szakérettségit, amely csak a továbbtanuláshoz feltétlenül szükséges tárgyakra szorítkozott. Az újonnan felvett hallgatók élesen eltérő kulturális háttere, művészi felkészültsége komoly gondot okozott az egységes műtermi munkára törekvő mestereknek. Lemaradásukat úgy igyekeztek pótolni, hogy „polgári” származású társaikkal tanuló-párokat alkottak.

Az oktatás új szervezeti keretei is 1949-re rajzolódtak ki. Az eddigi választott rektort a minisztérium által kinevezett főigazgató váltotta fel, aki a főtanszakvezető tanárokból álló Főigazgatói Tanács együttműködésével irányította az intézményt. A képzés négy főtanszakon folyt: az első két évben az általános szakon, majd ezt követően festő, szobrász vagy grafika szakon. (A tanárképzés egy ideig szünetelt.) Választható szakként kezdetben volt falkép, üveg-, mozaik- és szőnyegtervezés is, de 1951-re a táblaképfestészet mellett már csak a falkép- és mozaiktervezés maradt, ehhez kapcsolódott (ekkor még a festő szakon belül) a restaurátorképzés. A grafika szakon választani lehetett plakát és sokszorosító grafika, a szobrász szakon pedig monumentális és kisplasztikai szak között. A szabad tanárválasztás megszűnt.

Az 1949-ben jóváhagyott új Szervezeti és Oktatási Szabályzat megfogalmazása szerint a Főiskola célja „olyan művészeket képezni, akik alkalmasak arra, hogy a művészet eszközeivel a szocialista társadalom építését szolgálják. E művészek hivatása, hogy a szocialista realizmus követelményeinek megfelelően alakítsák ki az új magyar képzőművészetet, amely formájában nemzeti, tartalmában szocialista, minden műfajban híven tükrözi a valóságot és a Magyar Népköztársaság szocialista építőmunkájának optimizmusát sugározza.” A művészeti képzés szocialista arculatának erősítését szolgálta a Műcsarnok 1949-es Szovjet festőművészeti kiállításának közös megtekintése, a Sztálin születésnapjára készülő portrék kollektív felajánlása. A hallgatók reggelente a Kommunista Párt központi lapja, a Szabad Nép vezércikkeinek elemzésével kezdték a napot, tanáraik kíséretében gyárlátogatásokon vettek részt, és hogy közelebb kerüljenek a munkássághoz a nyári művésztelepek új helyszínei az ipari központok (Sztálinváros, Tatabánya) lettek.

A reform egyik fő pillére a munkafegyelem megerősítése, az oktatás tartalmának és menetének ellenőrzése volt. Az oktatás szigorú, heti rend szerint beosztott struktúra mentén folyt. A tanároktól elvárták a tanmenet betartását, az attól való eltérést szigorúan számon-kérték. Minden feladat minden hallgató számára egységes és kötelező volt. Az osztályukban folyó szakmai munkáról a tanároknak heti, havi és féléves beszámolókat kellett írniuk, amelyeket a minisztériumban ellenőriztek. A bürokratikus kulturális irányítás számára a totális felügyelet és uniformizálás volt a biztosítéka annak, hogy a művészképzés az elvárt ideológiai tartalommal bír és a megfelelő irányba halad. Ehhez társult a hallgatók fegyelmezése és ellenőrzése: az oktatás szigorúan reggel 8-kor kezdődött, a későket felírták és nyilvánosan felelősségre vonták. A késések és hiányzások csökkentésére „tíz perces mozgalmat” indítottak. A sűrűn előforduló, ideológiai és magatartási kihágásokat megtorló fegyelmi tárgyalásokon a notórius késők és hiányzók ügye is terítékre került.

A tanmenet merev szabályozása Sztálin 1953-ban bekövetkezett halálát követően némiképp enyhült, de a rendszeres munkabeszámolók és a kötött tanrend ideje csak az 1957-es reformot követően járt le.

Az új akadémizmus esztétikája

Az 1949-es fordulat után művészeti oktatásunk – a Moszkvai Művészeti Akadémia programját követve – visszatért a 19. századi akadémiák módszereihez. A századelő természetelvű képzése során mellőzött gipszmásolatok újra előkerültek. Az általános képzés antik-reneszánsz gipszek (Michelangelo Dávid-feje, anatómiai szobrok, domborművek) másolásával kezdődött, melyet az élő modell utáni fejrajzok, aktstúdiumok és alaktanulmányok követtek. Ezt egészítették ki a Barcsay Jenő által kidolgozott módszer szerint zajló, alapos anatómiai stúdiumok. A természetelvű képalkotás irányát az 1950-es tanmenet már szilárd dogmaként fektette le: „A rajzi, festői és mintázási tanulmányok legfontosabb tárgya az ember (az emberi test, mozgás, munkamozdulatok). A festészetben emellett kötelező a természet, a valóság más jelenségeinek (csendélet, tájkép, állatok, enteriőr) kimerítő, pontos tanulmányozása és ábrázolása.”

Az akadémikus klasszicizálás szovjet sémájának alapját a precíz rajz jelentette. A rajz mint a racionális, pontos megfigyelés eszköze egyfajta erkölcsi biztosítékot jelentett a festőiség érzelmileg labilis, individuális „kísértésével” szemben. „A jobb, biztosabb rajztudás fékezi az elhajlást a vázlatos, elnagyolt «festőiség» felé.” – fogalmazta meg Bortnyik Sándor 1952-es jelentésében. Ezért az első két alapozó évben a hallgatók javarészt rajzoltak. A fegyelmezett rajzi megfogalmazás érdekében elsősorban grafitceruzát használhattak. Szemben a szén impulzivitásával ez szolgálta a kívánt objektív, száraz kifejezést. Az új akadémizmus további pillérei a befejezettség és anyaghűség voltak. Az idézett tanmenet így rendelkezett e tárgyban: „Minden művet, a tanulmányokat is be kell fejezni, ügyelni kell a teljes, tökéletes anyaghűségre (hús, haj, ruha, lombozat stb.) anyagszerű visszaadására.” A rajzos megfogalmazás elvárása a színezésre, ecsetkezelésre is kiterjedt.

Mindezen eszközök összetett, eszmeileg is átgondolt kompozíciók kidolgozását szolgálták. (A műalkotás megnevezése gyakran „munkadarab” volt, ami jobban kiemelte gyakorlati hivatását.) Harmadik évtől, immár a választott szakok keretében festéssel, mintázással folyt tovább a képzés, aminek betetőzése egy több alakos kompozíció megalkotása volt. Az ezzel szemben támasztott elvárásokat így összegezte az említett tanmenet: „A kompozíciós feladatok legfontosabb tárgya népi demokratikus köztársaságunk valóságának tanulmányozása és ábrázolása, a dolgozó ember viszonya a munkához, népünk vezetőinek arcképe, cselekedetei és a néphez való viszonyuk.” A kompozíciós stúdiumok során nagy súlyt fektettek a világos elrendezésre, a szereplők hiteles lélektani megjelenítésére, a jelenet egészének közérthető voltára. Az a festészet, ami ezzel szembehelyezkedett fény-árnyékra és színekre alapozott kompozíciót, a modell öncélú beállítását, a tematika elhanyagolását, a befejezettség helyett a festői, színbeli problémák előtérbe helyezését jelentette.

Nyilvános diplomavédések

Az első nyilvános diplomavédést az 1950/1951-es tanév végén rendezték meg a Főiskolán. Az új gyakorlat bevezetésének célja egyértelműen az volt, hogy a külvilág felé is nyilvánvalóvá tegye az intézmény ideológiai-politikai irányváltását, és azt, hogy a képzőművészet szocialista realista arculata miként jut kizárólagos érvényre a felsőfokú művészképzésben. Amint a Szabad Művészet kritikusa fogalmazott: „A bemutatott munkák azt az óriási erőfeszítést is elénk tárják, amit a Főiskola tanárai és hallgatói fejtettek ki az absztrakció és formalizmus maradványainak leküzdésére és a helyes emberábrázolás elérésére.” A védések első fennmaradt jegyzőkönyvében, az 1951-/1952-es év diplomamunkái kapcsán Bortnyik Sándor főigazgató ezt lakonikusan így összegezte: „A diplomamunkákkal nemcsak a hallgatók vizsgáznak, de vizsgát tesz a tanári kar is.”

A diplomamunkák bemutatását az utolsó, ötödik év előkészítő munkája előzte meg, amiben a hallgató mesterével folyamatosan konzultálva készítette el vizsgamunkáját. A vizsgák menete azzal kezdődött, hogy az elkészült diplomamunkák mellett először a hallgató összegezte céljait, majd elhangzottak a felkért bírálók és tanárok véleményei, amire a hallgató válaszolhatott, végül megszületett a diplomabizottság döntése a munka elfogadásáról vagy elutasításáról. A művek értékelésének szempontrendszere a szocialista realizmus esztétikáját tükrözte. Elvárás volt a valóság „harcos, pártos, építő erejű” témák visszatükrözése, „tipikus jellemek” és „tipikus körülmények” megragadása, egyáltalán az eszmét hordozó tartalmi mondanivaló egyértelmű, közérthető kifejtése, és a mű befejezett kidolgozása. A diplomavédéseket a művészeti sajtó is figyelemmel kísérte, részletesen elemezve a bemutatott műveket.

Kiállításunk előkészítése során került elő az a nagy mappa, amely az 1950/1951, 1951/1952, 1952/1953 és 1953/1954-es tanévek diplomamunkáinak fényképeit tartalmazza. Ennek, és az 1951-1954 közötti évek fennmaradt jegyzőkönyveinek alapján lehetséges a Főiskola diplomavédéseinek rekonstruálása. A vizsgamunkák nagy része festmény és szobrászati alkotás volt, de a képzés egyéb ágaihoz kapcsolódón volt köztük plakát, könyvillusztráció, kivitelezett mozaik és restaurátori munka dokumentációja is.

A vizsgamunkák jól reprezentálják azt az igyekezetet, amivel a növendékek (és tanáraik) idomulni igyekeztek a szocreál tematikus, stiláris elvárásaihoz. Vélhetően a fiatalok saját világához igazodva, feltűnően sok mű témája a tanulás (Szabó Lajos: Fizikai kísérlet munkáshallgatókkal, 1951; Masznyik Iván: Páros tanulás, 1951; Wrobel András: Analfabéták oktatása, 1952). Számos kompozíció színhelye a műterem vagy a művészet világa maga (Újváry Lajos: Szőnyi mester korrigál, 1951; Littkei József: Ipari tanulók látogatása egy szobrászműhelyben, 1951; Kórusz József: Látogatók a Munkácsy-kiállításon, 1953). A művek más része a szocreál mozgalmi aktivitásának illusztrálása (faliújság készítése, békekölcsön aláírása, illegális szeminárium, békeértekezlet). A szobrászok a szocialista ideológiai új hőseinek megformálására törekedtek, heroikus alakot adva a vasöntő, villanyszerelő, ifjúmunkás, bányász vagy gyapotszedő lány figurájának. E kötött képi sémában némi oldódás (a politikai enyhüléssel párhuzamosan) az 1953/1954-es tanévtől érzékelhető. Ekkor a pártos művek száma érezhetően csökken, s helyüket semleges, életképi témák veszik át (Hock Ferenc: Házi hangverseny, 1954; Szilveszter Katalin: Csendélet szoborral, 1954; Óvári László: Piknik, 1954).

Kiállításunkon több olyan mű látható, amely egykor e nyilvános védések „főszereplője” volt. Ilyenek Kokas Ignác és Kádár Györgyné festményei, Konok Tamás és Csernus Tibor egykori diplomamunkáinak szénvázlatai, Csanády András és Kondor Béla grafikai sorozatai, valamint Kiss István szobra.

Árnyékból a fénybe
Grafikaoktatás az ötvenes években

Korszakunkban a grafikai tanszéken viszonylagos művészi szabadság érvényesült, amely módot adott arra, hogy a hallgatók a hivatalos művészet sajátos alternatíváit kikísérletezzék. 1948-ban Varga Nándor Lajos utódaként (és tanítványaként) Koffán Károly vette át a tanszék vezetését. Koffán Főiskolai kapcsolatai korábbra nyúltak vissza: 1940-ben De profundis címen megjelent, fa- és linómetszetekből álló albumának nyomatai a Képzőművészeti Főiskolán készültek, előszót pedig a Főiskolán franciát tanító, széles körű kortárs műveltséggel rendelkező François Gachot írt hozzá. Koffán művészetpedagógusként is elismerést szerzett, Erzsébet téri rajziskolájában folytatott munkájának a sokszorosított grafikai gondolkodás alkotta az alapját. Amikor 1948-ban meghívták a Képzőművészeti Főiskolára tanítani, személyében egy stilárisan és technikailag is nyitott művész került a tanszékre.

Korábban a sokszorosított grafika a festők és szobrászok által választható szak volt, amely módot adott (a későbbi megélhetést is segítő) grafikai technikák elsajátítására. Az 1949-es reform eredményeképpen önálló szakká vált, amelyet az első két általános év után választhattak a hallgatók. A tanári kar 1948-1949 folyamán Ék Sándor, Kádár György és Konecsni György személyével bővült. Utóbbit az Iparművészeti Főiskoláról hívta át Bortnyik Sándor, hogy vele a szak alkalmazott jellegét erősítse. Bortnyik, aki a háború előtt a modern magyar plakát nemzetközi hírű képviselője volt, igencsak szorgalmazta, hogy az autonóm képalkotást szolgáló művészi képgrafika mellett kapjanak helyet a képzésben a grafika produktív ágai is. Így az 1950-1951-es tanévben lehetőség volt plakát, csomagoló-papír, bélyeg tervezésére is. A főtanszakon belül immár különálló szakot alkotó, autonóm képalkotást oktató képgrafikán alkalom nyílt a grafikai sokszorosító technikák megismerésére és könyvillusztráció tervezésére.

A főtanszak vezetésére Ék Sándort nevezték ki, aki az alkalmazott grafikai szakra Konecsni Györgyöt kérte fel, míg a művészi (sokszorosított) grafikai tanszék irányítását Koffán Károlyra bízta. Koffán ösztönző, kísérletező közeget teremtett növendékei számára. Saját rajzainak szimbolikus, árnyékból a fény felé fejlesztett figurái, „tenebroso” hangulatú látásmódja üdítő alternatívát jelentett a hivatalos művészet ernyedten derűs festőiségével szemben. Bár aktív művészi alkotómunkáját a tanítással felfüggesztette (s inkább az ornitológia felé fordult), épp művészi passzivitásával fejezte ki a rendszerrel szembeni kritikáját. Villódzó fekete-fehér kontrasztjait sokan követték hallgatói közül. Növendéke, későbbi tanársegéde, Csanády András diplomamunkája is e visszafogott, drámai eszköztárra épült. Koffán rézkarc területén folytatott technikai kísérletei Kondor Béla újszerű, groteszk historizmusának világában kaptak formát. Kondor stílusteremtő művészi vénája, költői képzeletének tragikuma szétfeszítette a szocreál száraz realizmusának kereteit. Koffán tanszéke biztonságos menedéket és inspiratív művészi atmoszférát teremtett Kondor számára. Diplomamunkája, az 1956 nyarán megvédett Dózsa-ciklusa teljes gazdagságában mutatta fel az új nemzedék formanyelvét, egy groteszk pátosszal, rezignált iróniával, vizionárius historizmussal teli tragikus mesét a hősök feltámadásáról és bukásáról. A forradalom eseményei felől visszatekintő kortársak számára a ciklus látnoki erővel adott formát a felkelő és elbukó szabadsághősöknek. Vele párhuzamosan Gross Arnold rajzaiban is a hivatalos történelemábrázolás tragikus pátoszától eltérő hangnem bontakozott ki, ironikus, groteszk hősökkel népesítve be meseszerű színtereit.

1956
Az emlékezés képei

1956 forradalmi megmozdulásaiban számos hallgató és több tanár is részt vett. Kiállításunkra olyan munkákat válogattunk, amelyek az események egykori szemtanúinak képpé formált élményeit, visszaemlékezéseit gyűjtötték egybe.

A forradalom zaklatott napjaiban kevés mű készült, és még kevesebb maradt az utókorra. Muray Róbert fényképsorozata az idők során elkallódott, elpusztult. (A nyugati sajtóba kikerült képek miatt alkotójukat meghurcolták, tanársegédi állásából elbocsátották.) Gönczi Béla 1956. október 28-án a Corvin köz környékén készült fényképsorozata viszont szerencsésen fennmaradt. Az átélt borzalmak, sortüzek, kivégzések, lincselések később több alkotó képein megjelentek. Baranyay András a Kossuth téri sortűz áldozatait, (az akkor még középiskolás) Major János a Köztársaság téren meglincselt holttest látványát, Ambrus Győző az utcai harcokat, Kocsis Imre egyik barátja halálát formálta képpé. Szőnyi István a gyászolók és halottvivők alakjaiból komponált rajzot. Szőnyi e művein visszatért az első világháború éveiben készített neoklasszicista rézkarcainak elvont, patetikus stílusához. Rajzain a konkrét politikai eseményektől elvonatkoztatott gyász és temetés általános emberi drámája kapott örökérvényű rajzi formát. Szőnyihez hasonlóan Baranyay és Ambrus is emelkedett, patetikus rajzi formába foglalta témáit. A történéseket általános érvényre emelő, allegorikus képi megfogalmazás tér vissza Tóth Sándor megsemmisített Zászlóvivő szobrán, vagy az oroszok által meggyilkolt főiskolai társa, Csűrös Zoltán emlékére készült linómetszesorozatán, ahogy Veszprémi Imre gyászoló alakot kőbe faragott szobra vagy Goya A háború borzalmai ciklusára visszautaló rajzai is a történtek szimbolikus képi formáit keresték. Ezektől időben is távolabb esik az összegzés szándékával készült Pásztor Gábor litográfiája. (A nyomat a Képcsarnok Vállalat soha el nem készült, a forradalomra emlékező grafikai mappájának része lett volna.)

Tárlatunkhoz igyekeztünk olyan műveket válogatni, amelyek az eseményekkel egykorúak, és alkotóik közvetlenül kötődtek a Főiskolához. E művek száma természetesen nagyobb annál, mint aminek bemutatására módunk nyílt. Több ide kapcsolódó alkotás a forradalomra emlékező párhuzamos tárlatok szerepel (köztük Dede Ernő, Papp Oszkár, Csizmadia Zoltán képei).

Kiállításunk másik részében az egykori szereplők, hallgatók, mesterek, felkelők és áldozatok személyes arcvonásait kívántuk felidézni. Köztük kiemelt hangsúllyal szerepelnek Komondy Sándor önarcképei, amelyek a huszonévesen elhunyt fiatalember makacs önelemzésének nagyformátumú festői bizonyságai. Általa egy olyan nemzedék vonásai bontakoznak ki az utókor előtt, amelyet a történelmi események, háborúk, forradalmak, az üldözés és az elhallgatás korszaka megfosztott attól, hogy kiteljesedhessen és művészileg önmagára találhasson.