DÁNIA MODERN MŰVÉSZETE

Diadalmas világútjában elérkezett a naturalizmus Dániába is, úgy 1880 táján. Ott akkor még javában élte világát a novellás életkép és a simán-előkelő tájfestés. Meg kell adni, hogy ez a régi dán művészet jól alá volt falazva. Hagyományos, biztos fundamentum gyanánt szolgált neki a természet komoly tanulmányozása s a valóságban való derűs gyönyörűség. Ebben alapjában véve nem külömbözött az új művészettől, bármily nagyra van is ez a maga átvett franciás divatjával.

Miután most már ez a naturalizmus az ő egyszerű és doktrinárius kiadásában rég túl van a győzelmén s miután immár újra elhagyták még legragaszkodóbb hívei is, szenvedély és részrehajlás nélkül latolgathatjuk szerepét. Izgató, de egyúttal bő gyümölcsöt termő forradalom volt az s bár nem tartott sokáig, mégis neki köszönjük annak a művészetnek megújhodását, amely azóta nagygyá fejlődött.

A naturalizmusnak egyik érdeme, hogy hajlékonynyá tette a technikát az anyag visszaadására, amivel a valóság illúzióját kívánta kelteni a nézőben. Nem elégedett meg azzal, hogy visszatükrözze a természetet, hanem egyenest maga a természet akart lenni. Oly versenyre készült tehát, amely inkább mesterfogásokban merül ki s nem abban, hogy kifejezése legyen a teremtő lélek tevékenységének. Pedig ez volna tulajdonképpen a művészet, ha magas szintről nézzük.

Mégis igazságtalan volna azt állítani, hogy a művészet ez irányának nem volt semmiféle missziója, vagy hogy ezt nem teljesítette. Mindenekelőtt megtisztította a műtermek fül-ledt levegőjét, azután fölélesztette az emberekben azt az érzést, hogy magasabbrendű igazságot követeljenek úgy a forma, mint a tartalom számára. Mindent, ami kicsinyes és édeskés volt az előadásban, mindent, ami hamis és nyegle volt a színben, kisöpört a dán művészetből, — remélhetőleg mindörökre.

A naturalizmus jelszava : egészség és igazság. Ennyi s nem több. Nem arra ügyeltek, hogy mit festenek, hanem arra, hogy hogyan festenek. A cél az volt, hogy a természetet tükrözzék a maga öntudatlanságában, véletlenségeivel egyetemben.

Ha a modern dán naturalizmus mégis oly sok igazán művészi munkát mutat fel, úgy ezt inkább a lappangva továbbélő hagyománynak s a festők művészi tehetségének köszöni, semmint ama hideg és terméketlen doktrínának, amelyet e talentumok a francia iskolától vettek át. Művészetünk nagy előnyére ezek a nagymesterek e doktrínát egészen naiveredeti módon a hazájuk szellemében fejlesztették. Hogy szülőföldjük természetéhez ragaszkodtak s népük jellemét szerették: képeik az eredeti, mély érzések egész sorát tükrözik. Ez az érzés-elem aztán végleg elhatalmasodott az idegenből átvett vélt objektivitáson. Mesés virtuozitásával és bámulatos festői előadásával p. S. Krőyer oly műveket terem-tett, amelyek kivívták az egész világ csodálatát. Ha kortársai közül valakinek, úgy Krőyer-nek sikerült eredetiségével magához vonzani az egész nemzetközi közönséget, így lett ő a mi művészetünknek a külföldön legismertebb képviselőjévé. De e virtuozitás leple alatt oly erények is rejtőznek az ő művészetében, amelyeket mi dánok a mieinknek vallunk s amelyeket talán csak mi értünk meg s méltányolunk.

Ha mindezek ellenére Krőyer jellemben s művészetében tősgyökeres dán, kortársa, L. Tuxen, ezzel ellentétben festői charmeur, akinek egyetlen művében sem lelünk olyasmit, ami azokat valamiképpen Összekötné a mi földünkkel s népünkkel. Michael és Anna Aneher vele szemben törzsökös gyermekei a szülőföldjüknek: dán erényeket tükröznek kepéik s ami bennök hiba : tősgyökeresen dán az is. Mi több: minden munkájuk egyazon szűk zugocskának, Skagen halászfalunak vidé-kies eletét mutatja. Megható gyöngédséggel s epikai erővel adják elő s interpretálják a ska népét s a két tenger közt elnyúló földet.

SAROLTA AMÁLIA KIRÁLYNŐ HALÁLA
KRISTIAN ZAHRTMANN FESTMÉNYE

Viggo Johansen ugyanebbe a festőcsoportba tartozik. Festői látása és előadása teljesen naturalista, mégis független művész, aki szakadatlanul kísérletezik forma és szín dolgában, csakhogy a jelenségeknek mentül behatóbban mélyére jusson. A házi tűzhely festője ő, meg pedig a saját házi tűzhelyéé s fele-és gyermekei szolgáltatták legszebb s leggazdagabb képeinek tárgyát. Kristian Zahrtmann és Joakim Skovgaard külön helyet foglalnak el mai művészetünkben. Azt hiszem, hogy Zahrtmann művészete egyetlen egy ponton sem érintkezik bármely korunkbeli festőével. Ő az egyetlen dán festő, akinek művészetét ezzel a régi elnevezéssel illethetjük: történeti festészet. Régi történetünknek egyetlen korszakát, vagy jobban mondva: egyetlen alakját szemelte ki, Leonóra Krisztinát, a szerencsétlen sorsú -hercegnőt, az ő élettörténetét elemzi s tanulmányozza a képek egész során. Soha művészet még nem keltett ennyire életre, nem értett meg ily mélyen valamely történeti személyiséget, mint Zahrtmanné. Nem sok ügyet vet a történeti hagyományra, az öltözékek hitelességére, vagy olyasmire, ami már a pedantéria körébe vág. Mindenekfelett embereket lát az ő alakjaiban s megismerteti velünk az ő benső életüket. Csak azért van ez módjában, mert mélyen együttérez velük. Megszűnt a távolság, amelyet a századok közénk s közéjük ékeltek s kapunk embereket, akiket ugyanaz az öröm, ugyanaz a bánat izgat, ami az embereket mindenkor izgatja s izgatni fogja. Ily emberi sorsot ad elő ez a művészet s mi ezt és csakis ezt mondhatjuk történeti festészetnek. Zahrtmann színe komoly szépségű, gazdag változatú és égő, nincs párja a dán művészetben s nincs előképe a világ művészetében, hacsak nem gondolunk Rembrandtra, akinek művein első mély tanulmányait folytatta.

Skovgaard úgy tehetség, mint festés dolgában teljesen elüt tőle. Csak az a vonás fűzi őt Zahrtmannhoz, hogy ő is felül akar emelkedni az élet banalitásain s hogy ezt meg is tudja cselekedni. Mind a kettő költői lélek, mind a kettőt élesztik és hajtják azok a rejtelmes erők, amelyek nélkül kárba vész a művészet minden erőfeszítése: a szenvedély, a képzelet és a páthosz. A dán művészet bájos és szerény -- bár jól gondozott mezőin e két művész magaslik aranyos torony gyanánt az enyhe lankások fölé s emlékezteti az egész emberiséget a művészet magasrendű hivatására.

BETHEZDA
JOAKIM SKOVGAARD FESTMÉNYE

Van valami Skovgaard művészetében, ami a vallás finom rejtelmeire és hatalmára emlékeztet. Mesterművei vallásos tárgyúak, stílusuk elemeit innen is, onnan is szemelgette: a régi Egyiptomból, az ősi görög edényekről, az olasz renaissanceból, Dánia régi népies művészetéből. Azon a festészeten nevelte tehetségét, amely a legmagasbb rangot jelenti s azokból az egyszerű mesékből és legendákból táplálkozott, amelyeket hazájának irodalmában talált. De műveinek végleg kialakult formája tökéletesen egységes. Gazdag változatú, de teljes és tiszta. Igaz és eredeti; mély benne az érzés, tömör az erély. Ezek az ő egyéniségének jellemvonásai.

Skovgaardnak s egyben a mi művészetünknek legnagyobb mesterműve a viborgi székesegyház festményei, amelyeket hét évi törhetetlen munkálkodás után ezidén fejezett be.

ÁDÁM ÉS ÉVA
JOAKIM SKOVGAARD FESTMÉNYE

Míg a naturalista korszakban közös irányról s közös törekvésekről beszélhetünk: az új eszmék és új célok felbukkanásával ez lehetetlenné válik. Megerősbödvén a tudás, meggyarapodván a művészi kifejezés sokféle módja, a művészek felhasználhatták mindezt oly dolgok kifejezésére, amit egyéniségük diktált nekik. Beköszöntött az individualizmus korszaka s egyszeribe annyiféle művészi törekvés került felszínre, ahány festő. Ha így rá is mutathatunk erre az irányra, nehéz volna azt a maga egészében jellemezni vagy kimutatni az irányt, amelyben előretörtet. Csak annyit tehetünk, hogy bemutatjuk e külömböző irányok ifjú képviselőit.

Az új realizmusban a természet nem játssza ugyanazt a szerepet, mint a doktrinárius naturalizmusban. Itt nem jut az előadás fogásainak oly szerep, hogy velők a festő parádézhasson. Itt arról van szó, hogy ki kell ragadni a természetből a lényeget, ki kell váltani belőle ama titkokat, amelyeket csak azoknak nyilatkoztat meg, akik leghívebb rajongói, akik szerény szívvel imádják, akik magáért a természetért szeretik a természetet s nem azért, hogy dicsőséget és hasznot sajtoljanak ki belőle. Dániában egy sor festő követ ily célokat, legtipikusabb képviselőjük F. Syberg. Erősen rusztikus jellegű ez a művészet, a dán föld szaga árad ki belőle. Felüdülünk ekkora egészség, ekkora termékenység láttára.

Rusztikus bár, de mély érzéssel s komoly melankóliával teljes L. A. Ring-nek kissé nehéz festése. Kiválik öreg parasztemberek előadásában, bemutatja őket apróka gazdaságukon, súlyos munka közepette. Megható szeretet az ő képeinek zománca, műveiben annyira elmélyedt e szegény emberek élete sorsába, hogy mély rokonszenvet kelt bennünk irántuk.

Julius Paulsen a szín fantasztikus festője s egyben kitűnő arcképfestő. Ha Ringet s az ő elődeit mint a rokonszenv naiv élesztgetőit mutattuk be, úgy velük szemben Paulsen a minden áron modern és vakmerő technikájú festő. Emfatikus lira az ő alkony-festészete és az ő notturnóinak sora, csöppet sem hasonlít mindez a megszokott tájfestők természetleírásához. Nem mondhatnók, hogy arcképeiben valami mélyen markol bele az egyéniségbe, de viszont a jelenség külső képét oly megdöbbentő erővel adja, hogy e részben nincs párja a dán festészetben.

Az intim arckép, a benső életet élő ember képmása, az a művészet, amely intellektuális bepillantást enged az előadott egyéniségbe: ez a művészet nincs nálunk gyakorlatban. Mégis a Képzőművészeti Társulat budapesti kiállításának dán osztályában látható néhány idevágó kísérlet is.

Az intérieur viszont kedvelt tárgya festőinknek s nem egy művészünk kiváló eredményt ért el e téren. Mint legelső rangú: Vilhelm Hammershőj szerepel, festményei keresett tárgyai a nemzetközi piacnak. Nincs bennök egy csöpp élet sem. Nagyon szépek, de kissé egyhangúak s közel járnak az aszkéta-felfogáshoz. Legfeljebb ha egyetlen alakkal igyekszik képeit élénkíteni, ez is mozdulatlan s legtöbbnyire háttal fordul a néző felé, Azon kívül nincs itt egyéb szürke falnál, fehér ajtónál s egy pár ócska bútornál. Mindezt szürkén festi, de ebbe a szürkébe belevegyülnek a paletta legleheletesebb színei.

INTERIEUR
VILH. HAMMERSHŐJ FESTMÉNYE

Talán kevésbé keresett színhatásúak, de erőteljesebbek s mélyebbek Carl Holsoe intérieur-festményei. Sajátos hangulatot lehelnek magukból e minden élettől megfosztott festmények. Nincs egyéb céljuk, mint az, hogy jól essenek a szemnek. Nincs közösségük a művészet új mozgalmaival, azokkal a gazdag sokasága eszmékkel, amelyek a festőket most izgatják.

Végezetül a legújabb nemzedék két művészét kell bemutatnom, mindkettő, külömbsé-geik ellenére is, egyformán élénk képviselője a mai idők izgalmas törekvéseinek. Nyughatatlan leiköket ritka erély és fáradhatatlan alkotó-erő tartja munkában. S. F. Willumsen és Einar Nielsen ez a két festő.

KÉPMÁS
J. F. WILLUMSEN SZOBORMŰVE

HEGYTETŐN
J. F. WILLUMSEN FESTMÉNYE

Willumsen az idősbik; alig van festői irány, amelylyel meg ne próbálkozott volna s nincs előadási mód, amelyet további fejlődésére föl ne használt volna. Fejlődésének különböző fokozatain átesett a naturalizmuson és impresszionizmuson, a szimbolizmuson és szinthetizmuson : szóval megtanult az összes hangszereken játszani. Véső és ecset volt a szerszáma, ráért az építészet problémáival foglalkozni s iparművészeti feladatokat megoldani. Minden téren érdekes, sokszor értékes munkákat kaptunk tőle, s minden téren próbáját adta határozott, de nem mesterkélt egyéniségének. Legújabb művei nagyszabású egyszerűségükkel tűnnek ki, vonalainak mesteri vezetésével ritka kivétel Dániában. Akarat és intelligencia fejlődnek itt az érzés rovására. Jellemzi őt a határozott, férfias stílus és a monumentalitás iránt való érzés és az, hogy kitűnően ért a művészet minden fogásának alkalmazásához. Vele ellentétben Einar Nielsen már a kezdet kezdetén a saját maga előadási módját követte s kezdettől fogva kész művész volt.

AZ ANYA
EINAR NIELSEN FESTMÉNYE

A BETEG LEÁNY
EINAR NIELSEN FESTMÉNYE

Épp oly mestere a monumentális alaknak, mint idősb festőtársa, de ezen kívül ritka érzékenység, a psziché vibrációja jellemzi s mestere a kifejezés mindenféle változatainak. Egyetlen eszme nyilallik által Nielsen minden művén: a balsorsban, betegségben, bánatban való részvét. „Az invalidus", „A haldokló ifjú leány", „A fiatal vak leány", „A szegény öregek, amint a halált várják", íme az emberélet tragikus pillanatai, amelyek e művész képzeletét foglalkoztatják s amelyek elvonják tekintete elől az élet ragyogását és örömét. A szépség, amelynek ő a lovagja, nem az egészség szépsége, hanem a betegségé. S nem szépség-képeket kell művei sorában keresni, hanem azt a végtelenül gyöngéd érzést, azt a mély, kesergő érzést, amely e képek minden ecsetvonásán reszket, s amely ezeket e világra szülte.