OLGYAI VIKTOR
Művészi eredmények létrehozásánál épp oly szükség van a külső benyomásokkal szemben érzékeny lelekre, mint az iskolázott szemre és kézre. Mély és maradandó hatást gyakorló művek alkotásánál a lelki élet legmélyéből, az alkotó alaphangulatából, illetőleg érzéséből kell származniok azoknak a motívumoknak, amelyeknek, mikor már a meggyőződésen átszűrődtek, a tudatos művészi munka szilárd formát ad. - Az iskolán és a hasonló természetűek szűkebb körén túl azok hatnak, kik általános emberi érzésekhez szólnak s a gondolataik kifejezéséhez szükséges formák megválasztásánál szabadok tudnak lenni. Az ily egyéniségek aránytalanul jobban vonzanak bennünket, mint a kiváló gyakorlati emberek.
Olgyai Viktor, kit már alapos rajztudása és technikai képzettsége is legjobb művészeink sorába emel, első sorban gondolataival s a nekik megfelelő szerencsés formával hat s ennek következtében önálló helyet foglal el grafikusaink és festőink között.
A természetet rajongóan szerette gyermekkorától kezdve. Benne élt és eszméket merített belőle, még mielőtt a képíró szemével nézte volna. Nem tartozik tehát azok közé, kik abban csak formát, színt, vonalat és foltot keresnek. Oly körülmények közt nőtt fel, amelyek arra utalták, hogy a természetének megfelelő világot képzeletében építse fel. A hóle-pett sejtelmes felvidéki tájak s a provinciális környezet, melyben a festészettel nem volt alkalma megismerkedni, mind a fehérrel és feketével dolgozó művészethez, a grafikához vezették.
Tanulmányait épp oly komolyan folytatta az egyetemen, mint a műteremben. Olvasmányai és irodalmi munkái épp oly erővel tartják fogva, mint a művészeti gyűjtemények és a művészet gyakorlata. A gondolkodó és a művész nem válnak benne két személlyé s az utóbbi első sorban mint rajzoló jelentkezik.
Sok harcot kellett vívnia s azoknak eredményeképen észszerűen kifejlesztett stílusban dolgozó grafikussá lett, kinek művei a belső küzdelmek hullámainak megfelelően, ha nem is mindig egyenlő kvalitasúak, de hasonló alapgondolatok következetes és tudatos formálásainak tekinthetők. Művészetének egyik legjellemzőbb vonása az érzés és a művészi számítás, a tartalom és a forma összhangzó volta.
Olgyai Viktor, kit családi nevén eredetileg Matirkonak hívtak, Iglón született, 1870 november elsején. Csöndes egyszerűségben tölté gyermekéveit. Atyja, mint nyugalmazott járás-biró, visszavonult életet folytatott. Keveset áldozhatott családjáért, melynek éreznie kellett, hogy a kisvárosi nép csekély fontosságot tulajdonít neki. A szép lelkű ember ott keresett kárpótlást, ahol azt meg is találhatta teljes mértékben, — a természetben. Lelkesült az erdő szépségéért. Gyakran kirándult a fák közé s olyankor magával vitte gyermekeit is, kiknek kedélyére és képzeletére a komor fatörzsek és zöld lombok, az ágak közt beszűrődő sejtelmes fény kitörölhetetlen hatást gyakoroltak. Művészünk fejlődésében látni fogjuk, mennyi mindent lehet az első benyomásokra visszavezetni.
Mire a fiú gimnáziumba kerül, a család Lőcsére költözik. Ott töltött tanulóévei alatt vet számot magával először s egy látszólag különös, de alapjában nagyon is érthető elhatározásra jut. A papi pályára szánja magát. Művészi vágyai még nem voltak, de a hivatottságnak valami bizonytalan érzete felkeltette büszkeségét, melyet az emberek részéről addig tapasztalt mellőzés sértett. Szegény fiú volt és nem látott más utat, amelyen magát kiragadhatná a kicsinyes életviszonyokból és gondolatkörből. Végül a kontempláció is megtette a magáét. A természet szépségei közt töltött idő fokozott működésre hívta fel képzelő tehetségét s kifejlesztette benne a miszticizmust. Azt hitte, hogy a nagyobbsza-básunak látott pályán, a nyomasztó körülményektől függetlenül, gondolatainak fog majd élhetni.
Atyja nem helyeselte a választást s midőn fiát, a hatodik gimnázium végeztével, felvették a kassai seminariumba, erővel vissza akarta hozni onnan. Ami azonban neki nem sikerült, azt végrehajtotta idővel maga az öntudatra ébredt fiatal ember.
A papnevelő-intézetben szerzett tapasztalatai bebizonyították, hogy vágyainak megvalósításától nagyon is távol esett. A papi pályát szűk korlátnak látja, a gótikus istenházát élettelen váznak, melynek kiáltó ellentéte a besugárzó napfény. A templom padlásán ül legszívesebben, hol alkalma van régi dolgok közt kutatni. A vágyakkal telt ember akkor érzi magát legjobban, midőn keresés közben valami rendkívüli felfedezés reménye kecsegteti.
Sokat mondó képek tárultak fel itt szeme előtt. Ha benézett a templom belsejébe, vastag porréteget látott a barokk gloriolák és aranyozott felhőgomolyok hátlapján. Ha kitekintett a padlásablakon, a Hernád völgye mosolygott feléje a szelíd tavaszi napsugárban s vonatok száguldtak tova. Mennyi reflexiót keltettek agyában e nem mindennapi látványok!
Jeles tanuló volt s ennek köszönhette, hogy 1888-ban, mint legjobban érettségizett diákot, Bécsbe küldték, a Pázmáneumba.
Ez volt az út a szabadulás felé. A művészlelkű ember, ki addig a művészetről csak illusztrált folyóiratok útján szerezhetett sejtelmet, meglátja a Belvedere képtárát s annak szemlélete közben hivatásának tudatára jut. Nem elégszik meg azokkal a látogatásokkal, melyeket az intézet többi tagjaival együtt van alkalma tenni a gyűjteményben, hanem sokszor még az egyetemről is oda szökik, folytonos aggodalmak közt, nehogy az egyedül kalandozó papnövendék reverendája magára vonja valakinek a figyelmét.
Az összeütközés az intézeti szellemmel és fegyelemmel végre megtörtént s hogy éppen akkor következett be, az öntudatra ébredésnek volt köszönhető.
Olgyai elhagyja a Pázmáneumot s 1890 őszén hazautazik. Ekkor kezdett komolyan foglalkozni a művészettel.
A télen át szüleinél tartózkodik Lőcsén. Közben nagy kirándulásokat tesz és lábszánkózással tölti az időt a zuzmarás fenyvesekben. Lélekemelő hangulatokat él át. Örökre magába zár egyes motívumokat. E tél döntő hatású lesz egész művészi pályafutására. Sejtelmes borongós képei a művésznek induló ember szívéhez szólnak. A fehér hólepel, a szürke homály és a sötét ég tónusai szolgáltatják képzeletének a legtöbb anyagot s előkészítik benne a grafikust. A hangulatok egész sora készteti arra, hogy érzéseinek képekben adjon kifejezést, így születik meg a "Tél" albumának eszméje.
Érthető, hogy Olgyai, első művei alkotásánál, leginkább a tollat választotta eszközül. A ceruzával nem tudta elérni a kívánt mélységet és nyomatékot. A fénylő hófelület optikai hatását is jobban megközelíti a fehér papírlap a tussal ellentétben.
A legnagyobb mértékben meglepő ez első komoly rajzain, melyek közül három: "A patak jegén", "Részlet az erdőcskéből" és az "Égerfák", a Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteményébe került, hogy azokban már megtalálta azt a stílust, amelyet később nagy mértékben tökéletesített ugyan, de alapjában a mai napig megtartott. Minden iskola nélkül dolgozott még ekkor s mégis befejezett formát tudott adni gondolatainak és rajzeszközével is elég szabadon bánt. Intellektuális fegyelmezettsége megkövetelte a szabatos, szeretetteljes kidolgozást. Viszont a plasztikai értékek tökéletlen éreztetése, a szakszerű képzettség hiánya folytán, e korai rajzoknál nem feltűnő.
Körülményei nem engedték meg, hogy munkáját akadálytalanul folytassa. 1891 februárjában tehát beiratkozik a budapesti eg3^e-temre bölcsésznek és jellemző rá nézve, hogy irodalmi és nyelvészeti tanulmányait épp oly kitartással és lelkiismeretességgel végzi, mintha sohasem gondolt volna egyébre. Pedig nem mondott le terveiről. Felkeresi vázlatkönyvével Tölgyessyt, ki látva az addig elért eredményeket, munkára buzdítja. Összeköttetésbe lép Margittayval is és időt szakít magának a művészet gyakorlására. Ellátogat mind a két festő műtermébe. Latin, görög és filozófiai tanulmányait azonban mégsem hanyagolja el addig, amíg el nem határozza, hogy minden akadálynak dacára is a művészi pályára lép.
A nyarat a Szepességen tölti, állandóan a szabad természetben. Nagy gyaloglásokat tesz, motívumokat gyűjt, sokat rajzol és kedves olvasmányaival — Jean Paul, Droste Hülshoff - foglalkozik. A vihartépett fenyvesek, a zord váromladék, a sötét völgyek és zúgó vízimalmok hangulata nagy hatással van fogékony lelkére s hatalmasan fejleszti benne a romantika iránti vonzalmat.
Ősszel azután, bátyja támogatásával Bécsbe jut, hol a művészeti akadémia növendéke lesz. Rövid idő alatt bejut az intézet akkori igazgatójának, Edward von Lichtenfelsnek tájfestőiskolájába, hol Zoff, Ameseder és Wilt társaságában dolgozik. Egyidejűleg szorgalmasan látogatja Unger William rézkarc-iskoláját. E kiváló grafikus az, kinek, a természet mellett, saját vallomása szerint, legtöbbet köszönhet.
Unger a reprodukáló grafika utolsó nagy képviselői közé tartozik, azok közé, kik a legnagyobb ambícióval törekedtek arra, hogy klasszikus eredetiek rajzát kimerítően interpretálják. A jeles rézkarcoló főleg Rembrandt festményei után készült lapjainak köszöni hírnevét. A nagy hollandus festőt több ön-megtagadással egy grafikus sem tanulmányozta.
Olgyai rajongásig szerette Rembrandtot s így nem csoda, ha Unger művészete iránt is fokozott vonzalmat érzett. A szeretetreméltó és lelkiismeretes ember egyénisége is nagyon megnyerte őt. Két esztendőt töltött a bécsi akadémián, a másodikat nagyobbrészt a grafikai műteremben. Itt ismerkedett meg Theodore Alphonse francia eredetű aquarellfestővel és rézkarcolóval, kivel jó barátságot köt s együtt indul nagyobb tanulmánykirándulásokra. Felkeresik Wachaut, Schneeberget és a Fertő tavát.
1892-ben éri el Olgyai grafikai művészetével az első nagyobb sikert, midőn "Csöndes éj" című rézkarca megjelenik Berlinben, Stiefbold kiadásában.
A Zeitschrift für Bildende Kunst 1893-iki májusi száma egy másik rézkarcát közli "Tél a tóparton" (Winter am See) cím alatt. A Fertő-tó egy részének befagyott tükrét fűzfák sötét tömege szegélyezi és a középen szűk kilátást enged a szürke égbolt megvilágított aljára. Kétoldalt az előtérben alacsony hóréteg borítja a part sekélyes részét, melyre lassú repüléssel ereszkedik le néhány varjú. Lent jobbról - - remarque gyanánt - - hóle-pett vízpart, parasztházzal, nyárfacsoporttal, varjak repülő csapatával és az égen sűrű hófelhőkkel.
Az aquatintávaí kombinált rézkarc a művész programmjának nagy részét foglalja magában. Szerény motívum, melyben az előtér havas jégfelülete és a kulissza gyanánt emelkedő sűrűség a hangsúlyozott részek. A háttér úgyszólván hiányzik és az eget takaró sűrű fellegek semmit sem vesznek el az ábrázolás intim jellegéből.
Legtöbbet beszél a lombtalan füzek rajza, az ide-oda hajló törzsek és a seprűszerű ágak szürke és fekete foltjaival. A fák jól megfigyelt és szigorúan utánzóit karaktere, a köztük derengő félhomály ábrázolása meggyőző és szabad. Határozott körvonalak nincsenek. Egyszerű, vagy egymást többszörösen keresztező vonalmenetek foltjaiból állottak elő a formák, melyek nem vesztik el megjelölő karakterüket és ennélfogva képzelő tehetségünkre appellálnak. A szigorú rajznak ez a stílusa jellemzi, több-kevesebb módosítással, Olgyainak minden grafikai művét.
A Zeitschrift für Bildende Kunst ez időben aquatinta-pályázatot is hirdetett, melyet művészünk megnyert. A díjat azonban, magyar honossága miatt, nem kaphatta meg. Itthon az 1892-ik évi téli kiállításon szerepelt először egy sorozat rézkarccal.
1893-ban hagyja el Olgyai Bécset s a telet Bacskón tölti rokonainál. Tartózkodási helyének felcserélése változást jelent művészi tevékenységében is. A szabadban látott képek a festészethez vezetik. Régi hangulatok ébrednek fel benne s átviszi azokat az előtte lévő motívumokra. 1894 tavaszán kiállított "Február" című olajfestménye is ily úton jött létre. A fáradt telet ábrázolja ebben. A magas vadgesztenyetörzsek csúcsíves templom oszlopsorát juttatják eszünkbe, a köztük go-molygó köd a tömjénfüst benyomását kelti. A nyomasztó hangulat kiegészítői a törzsek nyirkos mohája, a kásás, nehéz nedves hó, az előtér olvadó tócsái. Láttukra vágyódást érzünk-a napfényes illatos tavasz után, amint szabadulásra vágyott annak idején az ifjú papnövendék is kötött helyzetéből.
Ez az olajfestmény Kohner Adolf tulajdona lett.
A tavaszt Münchenben tölti a művész s a nyáron át Károlyi Tibor grófnak, a Képzőművészeti Társulat akkori elnökének meghívására, a nógrádmegyei Kékkövön időzik. Egy sorozat nagyobb szénrajzot készít ott, melyet az 1895. évi tavaszi kiállításon mutat be s melynek mostani tulajdonosa Andrássy Dénesné grófné. Közben (1894) kiállítja a bécsi Künstlerhaus-ban "Erdei lak" című nagyobb olajfestményét. A Huszár Emma bárónő tulajdonába jutott kép szepességi motivumot ábrázol enyhe őszi est hangulatában. A vörös cseréptetővel borított csőszház esthomályba burkolt hegyoldalban áll. A rőzsehalmazok és ölfák rozsdás foltjai alig tarkítják az utóbbinak sejtelmes szürkeségét. A tetőn a még letarolatlan fenyők csipkésen rajzolódnak az almazöld sávos égre. E kép hozta össze művészünket Mednyánszkyval. 1895 nyarán hosszabb időt tölt a felsőeőri birtokon, hol ekkor Mednyánszky rokonai és barátai közül többen találkoztak. Az ódon várkastélyban Czóbel Istvánnak, a theozofus bölcselőnek társaságába jut. A vele folytatott eszmecsere és Huysrnans műveinek olvasása újra felköltik benne a rég szunnyadó miszticizmust. A szenvedélyes műyészlelkek érzései különös vallásos formákban találnak kifejezést.
A felbuzdulás alapjában inkább művészi volt s tulajdonképen nem nevezhető egyébnek, mint állásfoglalásnak a gótika egy szabad formája mellett. Hasonló érzésekből született mára "Február"-nak nevezett festmény. Tovább is mehetünk. A "Tél a tóparton" című kis rézkarc is megtalálja helyét a csúcsíves művészet inspirálta alkotások sorában. A két sor fűzfában benne van a gótikus templom oszlopsorának gondolata. A félhomály a gótikus épület hangulatának keltésénél is egyik legfőbb momentum. Az Olgyai képeit jellemző szigorú tektonikus egység is főleg a csúcsíves emlékek hatásának köszöni eredetét.
A gótikus érzéssel felfogott természeti motívumok azonban mégis más hatást keltenek, mint a szigorúan következetes stílusban emelt épületek. A komoly képforma keretében a legintimebb motívumokkal találkozunk. Az égboltozatról áradó fény, a vízből felszálló pára más gondolatokat ébreszt, mint a zárt helyen derengő félhomály.
1895 nyarának közvetlen eredménye egy kis művészeti kitérés volt, amennyiben a reformgondolatok tendenciózus kép eszméjét keltették. Az egyházi formák művészietlensége ellen intézett támadást Olgyai a lőcsei főgimnázium birtokában levő "Scholastica" című olajfestményével. Az ábrázolás alsó részét ócska zsin-delyfedelű házak, kisvárosi kertecskék, csöndes udvarok borítják. Lépcsőzetesen foglalnak helyet a hegyoldalon. Mindnyájukat elnyomja azonban nagyságával a fölöttük emelkedő okkerszínű szörnyeteg, az ízléstelen, jezsuita barokk-templom, korcs tornyocskáival. A háttérben sötét viharfelhők tornyosulnak. A hatás kiegészítésére szolgált a művész terve szerint készült keret, márványeresen festett, vonagló féloszlopaival és testszínű kherubinjaival. A képet az intim körön kívül nem értették meg. Az 1895-iki téli kiállítás zsűrije habozott ítéletében. A keretet a szabályok értelmében bearanyoztatta - - s végül nem állította ki.
A nagyeőri benyomások súlya alatt Olgyai csaknem szakított a művészi pályával. Ha bátyja és jóbarátai közbe nem lépnek, mint maga mondja, visszatért volna a papsághoz. Messzemenő reformtervekkel foglalkozott. Gondolatainak szenvedélye minden formát fenyegető mértéket öltött volna, ha gyermekkori benyomásai nem kötik oly erővel a természethez és eddigi komoly tanulmányai nern adnak művészetének oly szilárd alapot és biztos irányt.
A természet ismerete és szeretete van segítségére akkor egyéniségének, amidőn megfelelő formák választásáról van szó. így jutott a millenáris esztendő közeledtére ahhoz a gondolathoz, hogy a szokásossá vált banális történelmi kompozíció helyett történelmi hangulatú és jelentőségű tájképet fessen. Naprólnapra tapasztaljuk, mennyire lehet profanizálni nagy eszméket méltatlan formával. Ennek az ellenkezőjét tette Olgyai, amikor "Centum tiliae" című képét megfestette.
A zboroi hársfák méltóságosan állanak a hó-lepett talajban. Sötét törzseik mögött a komor végtelenség. E két motívum nem téveszti el hatását. A tiszteletreméltó hársfák közül jobbról a legszélső Rákóczi-kora óta dacol minden viharral. A többi is csupa heroikus érzést
keltő szimbólum s a komor felhők mindennél jobban jelképezik a históriát. Emberi alak nem zavarja a természet elégikus nyugalmát.
"-Sokszor beszélt a művész szimbólumokban és előreláthatólag nem egyszer fog még jelképes ábrázolásokat állítani elénk." Ilyenkor mindig néptelen tájképmotivumokkal fejezi ki hangulatait. Vannak nagy érzések s éppen a legmagasztosabbak közül valók, amelyeket az emberi külső alig tud felkelteni.
A millennáris esztendőben kiállított "Centum tiliae" volt a "Tél" címmel ellátott sorozatos grafikai alkotás előjátéka. Tíz rézkarcból állott eredetileg ez a mű, melyhez később még két lap járult. 1896 őszén készült el vele a művész és 1897 elején adta ki, mint önálló kötetet, minden addig vívott küzdelmének eredménye gyanánt.
A kis méretű, illusztratív jellegű rézkarcok, ha nem is adnak teljes képet Olgyai egyéniségéről, mindenesetre a legjellemzőbb oldaláról mutatják be a művészt. Nevének említésénél elsősorban rájuk gondolunk. Lelki életének egész tartalma nincs bennük, de művészi hitvallásának főbb elveit magukban foglalják. Bizonyságát adják annak, hogy Olgyai hivatott rézkarcoló. Ha összehasonlítjuk e lapokat egyéb műveivel, kitűnik, hogy a csalhatatlanul rajzoló acéltű a leginkább neki való eszköz. Kombinálja ugyan a karcot az aquatintával is, de az utóbbit osak mint kiegészítőt alkalmazza. A tű előnyeit kihasználja, amennyire lehet. A felhős eget, a szélfuvást, a vékony gályát, az ide-odahajló ágat elevenen, szabatosan ábrázolja. Egyike a legszorgalmasabb embereknek. Műveit mindig nagyon gondosan készíti elő. A formákat nemcsak tömegükben fogja fel, hanem vonalaikban is. A fák botanikus karakterét épp oly szigorúan figyeli meg, mint az arcképfestő a fej formáit. A legnagyobb odaadással tanulmányozza a kopasz, a rügyező és a lombos fát. Az első években különösen nagy szeretettel dolgozott s lelkiismeretes munkájának eredménye mégis látszik későbbi művein.
Nagy előnyei közé tartozik, hogy a legszerényebb tanulmányt is képszerűleg fogja fel és egyértékűen dolgozza ki. Foltban, vonalban és méretekben egyaránt hatásos ellentéteket
állít szembe egymással és, minden részletezésnek dacára, első sorban a kompozíció, a hatás egységére van gondja. Egyszerűsít anélkül, hogy a rajz elevenségét elvenné. Formái ezálta jellemzőkké és szilárdakká lesznek. Fényes Adolf azt mondta egy alkalommal Olgyai plasztikus előtereinek jellemzésére, hogy a talaj vázát látja bennük.
A karakteres sötét és világos foltok merész ellentétei vonzó dekorativ hatást eredményeznek. Olgyai a legújabb ékítmény és irányzat embere, anélkül azonban, hogy egyoldalúságba esnék. A formák plasztikai tartalmának éreztetése épp úgy foglalkoztatja, mint a folthatások egyszerűsítése. Szereti a határozott kontrasztokat, de nagy érzéke van a féltónusok minden finomsága iránt is. Azokat a hangulatokat, amelyeket a "Tél" albumában örökít meg, főleg a szürkének különböző fokozataival fejezi ki. Ha tehát a grafikát a "fehér és fekete" művészetének nevezzük, akkor Olgyaira vonatkozólag ez a meghatározás bizonyos módosításokkal értendő.
A "Tél" albuma művészünknek nemcsak legjellemzőbb, hanem legnépszerűbb alkotása is. Oly képek sorozata, amelyek közel állnak minden természetszerető emberhez, akinek a leikéhez szólott valamikor a tél költészete. Az 1897-ben megjelent lapok: "Őszi est", "Friss hó", "Falu vége", "Tövis a hóban", "Jeges patak", "Téli esthangulat", "Fasor", "Borús nap", "Erdei malom", "Tavasz felé", nem találtak itthon kiadót. A művész tehát maga hozta forgalomba munkáját, miután Kaeser müncheni kiadó ajánlatát-nem fogadta el. Az előfizetési felhívásokat Besztercebányáról küldte szét, hova szülei időközben átköltöztek. A vállalkozásnak nem volt anyagi sikere, amin, viszonyainkat ismerve, nem is lehet csodálkozni. (A külföldi kiadó az avant la lettre-példányok hiánya miatt mondott le a későbbi kiadásról.) A millennáris kiállítás bronzérme is alig nevezhető honoráriumnak. Az erkölcsi elégtétel azonban nem maradt el. Kiállításokon és ismertetésekben, ahol a modern magyar grafika egyetemlegesen szerepelt, Olgyai téli képei mindig megtalálták az őket megillető helyet. Az album lesz a közvetítő közte és Rauscher Lajos, az aquatinta nagymestere között. Az teszi rá figyelmessé Kammerer Ernőt, az Országos Képtár igazgatóját, ki összeköttetésbe lép vele s már akkor fáradozik a grafikai egyesület megalakításán. Az első lépéseket már meg is tették ebben az irányban s a grafikusok és műpártolók egyesülése mégis történt volna, ha Olgyai itthon marad. Ó azonban ösztöndíjával, melyet szintén a "Tél" albumért kapott, Parisba utazott.
Tanulmányútjának eredménye az 1897-iki téli kiállításon bemutatott "Ciprusok útja" című nagy olajfestmény. A Louvre királyszfinksze inspirálta e kompoziciót. Az előtér mocsarának sása közül emelkedik ki a két rejtélyes alak, mint a túlvilág őre. Mögöttük két sor ciprus, a halál fái közt vezet az út a titokzatos messzeségbe, az aggasztó felhőktől borított ég alatt. A távolban egy bizonytalan fényözön nyújt némi kiengesztelést.
A művészi alapgondolat ugyanaz, amely a "Február"-on és a "Centum tilae"-n át fejlődve, egyre érett és tökéletesítésre várt különböző irányban. Helyet talált a "Tél" albumában és a "Február" formájában.
E sorozat 1898-ban két lappal szaporodik ("Ködös reggel" és "Havas út") s megjelenik Münchenben, Kaeser kiadásában. Olgyai időközben új ciklust tervez a magyar lovagvárakról. A műbarátok köre érdeklődik is a terv iránt. A mű azonban nem jön létre. Mindössze egy előkészítő rajz kerül kiállításra Saskő váráról 1897 telén.
A következő év ugyanis meghasonlást hozott a művészettel. Olgyai Münchenbe utazik állandó tartózkodásra és művésztársainak csodálatára, beiratkozik az egyetemre filológusnak. Két esztendőn át hallgat szorgalmasan francia, angol nyelvészetet, pszikhologiát és bölcsészetet. Sokkal mélyebbre jutott már e tudományokban, hogy sem el tudta volna veszteni őket érdeklődésének köréből.
A művészetről azonban nem mond le, sőt az eredmény azt mutatja, hogy ez időben, nagyobb áttekintést nyerve, szabadabban ítéli meg feladatait és nagy lépéseket tesz azoknak megoldása felé.
Kaeser számára egy sorozat nagy rézkarcot készít. 1898-ban jelenik meg "A malom", 1899-ben "A tölgy", "A ciprusok", "Reggel az erdőn". A formátum, amelyben dolgozik, nem új. A "Csendes éj "-ben sem oldott meg kisebb feladatot. A változás azonban, az első korszak rézkarcaival szemben, jelentős volt, a tisztán artisztikus felfogás javára. A "Tél" albuma hangulatképekből áll s hatását mint illusztratív természetű grafikai alkotás, a jellemző rajznak, a motívumok tartalmas kifejlesztésének köszöni. Az újabb lapok első sorban mint fény és tömegkompoziciók jönnek tekintetbe. Technikai szempontból is változást észlelhetünk a nagy lapokon, de azt csak a feladat természete hozta magával.
A tél hangulatait ábrázoló rézkarcok főleg a finom tűvel készültek. A felleges ég foltjai és a hólepel bársonyos puhasága árulják csali el az aquatinta, illetőleg a roulette használatát. A nagy karcoknál fokozott mértékben használja a művész e technikákat segédeszközök gyanánt. Ezek a lapok is megőrzik azonban a rézkarc jellegét.
Mély tónusok dominálnak mindeniken, különösen a "Ciprusok-"-ön, a "Ciprusok útjá"-nak átdolgozásán. A vonal kultusza a "Tölgy"-ben éri el tetőpontját, miután a "Hársfád-bán már igen nagy finomsághoz vezetett. Legtartalmasabb mű a sorozatban a "Malom", egy szerény esti kép, a felhők közt bujkáló holddal.
A komoly nagyszabású munkák üdítő hatása nem maradt el. Olgyai lassankint felhagy egyetemi tanulmányaival. Nem érzi többé szükségét annak, hogy szellemét a művészetén kívül más irányban is foglalkoztassa. Nem érzi pedig azért, mert eszmeköre — a napfény problémájának felmerülésével -- új nagy thémával gazdagodik.
Kezdetben, a képírással való meghasonlás idején, az új hangulatok is a szimbolisztika felé vezetik. A formát a fenyves erdő adja meg. Az első gondolatok 1900 nyarán fogamzanak meg agyában a Tátra és Fátra erdőségeiben való kalandozása közben.
A "Reggel az erdőn" a lombokat feloldó és a gyepet foltonkint megvilágító napfénynyel már szerény előjátéknak nevezhető. Az új törekvés első nagyobbszabású megnyilatkozásai azonban gótikus érzésből fakadó kompozíciókban figyelhetők meg.
Ilyen-az "Új templom"-nak nevezett rajz, az istenháza romjaiból fakadó fenyveserdővel. Ilyenek azok a rajzkompoziciók, amelyekben a gótikus katedrális művészi gondolatát az erdő fái fejezik ki, a kherubok seregének hangulatát a bárányfellegek, a tömjénfüstét a reggeli köd s a moha gőzölgése. A csipkés áttört ékítmények rajzát a tűlevelekkel borított ágak hálójában fedezzük fel.
Mindezek a törekvések azonban a maguk valójában küzdelem képét tárják fel előttünk, amelyet a gótikával egy sokkal mélyebben fekvő érzés folytatott. Könnyen érthető, hogy a győzelem az utóbbinak javára dőlt el. A természet szeretete, a legértékesebb atyai örökség meghozta gyümölcsét a festmények tekintélyes sorozatának formájában.
Az egyszerűségével tündöklő és a most keletkező műveket is jellemző stílus főbb ismertetőjelei a következők: Szimmetrikus elrendezés fele hajló, architektonikus jellegű kompozíció. A gótikus szerkezetekre emlékeztető alapformák tompított, neutralizált ibolyaszínek hordozói, amelyek rendesen a háttérből elénk sugárzó fényözönbe rajzolják a festmény vázát. A napsugár ezáltal nem kap erős ellentétet.
A színekben nincs semmi látomásszerű. A formában sem találunk természetfelettit. Aki nem ismeri a művész történetét, az a függélyesen emelkedő sima törzsű fenyők kultuszában nem lát egyebet a fenyőerdők dekorativ hatásának kedvelésénél. A fényprobléma sikerült megoldása természetesen mindenkit meggyőz e képek értékes voltáról.
Egyéb motívumok feldolgozásánál is jellemző az átlátszó világos színek alkalmazása. A "Centum tiliae" és "Ciprusok útja" még oly részleteket is mutat fel, amelyek tónusban nehezek. Különösen az ibolyaszínekre vonatkozólag állíthatjuk ezt. Az újabb festményekben nem találunk oly színértékeket, amelyek a plasztika igazságainak ellentmondanának. A rajz többnyire a formákat határozott vonalba záró grafikusra vall. E nagy vonásokban bemutatott jellemző tulajdonságokat megtaláljuk az új korszak alkotásaiban. "Nyári est a Tátra alján" (1900, téli kiállítás), "Egy szép nap vége" (1901, téli kiállítás), "Reggel" (1901, müncheni nemzetközi kiállítás), "Tél a kis városban", "Jeges patak" (1904, müncheni Glaspalast kiállítása), "Reggel az erdőn", "Mohos erdő" (1905, téli kiállítás), "Folyópart" (1906, tavaszi kiállítás), "Erdő szőnyegén", "Út a sűrűbe", "Karácsonyfák", "Reggeli nap", "Felvidéki ház", "Nyárfák" (1906, téli kiállítás), "Folyó mentén", "Havas erdő", (1907, tavaszi kiállítás), "Bükkösben", "A folyó" (Hernád), "Téli reggel", "Havas fenyők" (1907, téli kiállítás), "Nyári reggel Bacskón", "Hazatérés" (1908).
A felsoroltak közül a "Karácsonyfák" című pasztell a Szépművészeti Múzeumba került. A "Felvidéki ház" és az 1903-ban kiállított "Patak mentén" című vízfestmény Esterházy-díjat nyertek. Az utóbbit a "Havas út"-tal együtt szintén a Szépművészeti Múzeum vette meg. A "Garampart" Budapest főváros birtokába jut. Az 1904-ben, a Nemzeti Szalon grafikai kiállításán szereplő művek grafikai dijat nyernek. Németország nagyobb metszetgyűjteményei több lapot szereztek meg művészünktől, kit a milánói nemzetközi kiállításon a nagy díjak egyikével tüntettek ki.
Olgyai 1902-től kezdve, mint litográfus is működik. Kőrajzai többnyire színesek és erős dekorativ érzékről tanuskodók. Egyszerűek és finomak. Bizonyos gyöngédség jellemzi úgy lineáris, mint folthatásukat. Színekben és tónusokban egyaránt kis fokozatot tartalmaznak, de azért határozott ellentéteket mutatnak fel és mint analitiv munkák igen tanulságosak.
Első műve e nemben egy kis fenyőliget, a háttérben a nap sugaraitól megvilágított éggel. Kék és sárga színek szimfóniája határozottan megrajzolt formákkal. Kitűnően sikerültek a "Tél a Garamparton" és az "Isar-menti estszürkület". Mindkettőnek értéke főleg abban áll, hogy színeik egyformán fejeznek ki rajzot és hangulatot. Az előbbin a napfényes hólepel széltől felborzolt tarajainak kék árnyékai szolgálnak a barna fatörzsek ellentétei gyanánt. Az utóbbin barna és kékesszürke fatörzs rajzolódik lendületes vonalú ágaival a halványsárga égre.
A monochrom kőrajzok egy része figurális motívumok feldolgozása, nagy sötét és világos foltokban, egyszerűsített formákkal. Határoló vonalakat nem találunk bennük. Tónusos rajzukat szabályos vonalmenetek adják. Megkapó fényhatást gyakorol egy fehérfekete kőrajz, a "Reggel". A háttérben felkelő nap a fenyves oszlopszerű fái közé szórja sugarait. A középen álló törzs sötét formáját egészen föloldja a fényözön. A többinek a rajzát is bizonytalanná teszi.
A gyakorlott tollrajzoló kezét ismerjük fel a grafikának e mintaszerű alkotásában. Olgyai, mint láttuk, kezdettől fogva használta e sokra hivatott rajzeszközt. Először a legnagyobb finomságok keresésére, ma már a kevésbbé részletezett formák bravúros ábrázolására.
Ujabban, mint úttörő, a linoleummetszést műveli és tanítja s e rudimentális kifejezés! eszközzel nem annyira a szellemes kontrasztokat, mint inkább a középértékeket keresi.
1902-ben irodalmi és művészeti folyóirat indult meg Besztercebányán, "Havi Szemle" címen, dr. Olgyai Bertalan és Zivuska Jenő szerkesztése alatt. A vállalat lelke Olgyai Viktor volt, ki, mint a "Művészet" munkatársa, irodalmi téren is becsületet szerzett' nevének. A munka sikerét nagy mértékben emelte a mű-mellékletek válogatott sorozata. Körülbelül 20 eredeti rézkarc, kőrajz és fametszet jelent meg benne magyar és idegen grafikusoktól, kik művészünk buzdítására és jó példájára minden anyagi haszon nélkül dolgoztak. Belányi Viktor, Zichy István gróf, Gyenis János, Raáb Ervin, Jenny Műnk, Hermann Völkeiiing, Albert Welti szereztek ez úton érdemeket.
A vállalat csak három évig tarthatta fenn magát, de rövid élete alatt is szép példáját szolgáltatta annak, mit lehet őszinte lelkesedéssel és odaadással elérni, a legkedvezőtlenebb körülmények között is.
Olgyai a tevékeny emberek közé tartozik. Soha sincs életrevaló eszmék híján és ébren tud tartani másokat is. 1900-tól kezdve grafikai iskolája volt Münchenben, mígnem meghívást kapott a Képzőművészeti Főiskola grafikai osztályának vezetésére. Ez időtől kezdve a legnagyobb lelkesedéssel teljesíti ott feladatát és tanítja a sokszorosító művészetek összes válfajait. Hogy munkája teljes legyen, hozzáfogott a bajtársak egyesítéséhez is. Buzgalmának köszönhető a magyar grafikusok egyesületének 1908 november 23-án történt megalakulása, melyet nyomon követett a magyar aquarell- és pastell-festők szövetkezése.
Rauscher Lajos, Glatz Oszkár, Nadler Róbert, Edvi Illés Aladár és a többi önzetlen és lelkes ember, akik ily úton közös munkára vállalkoztak, bizonyára rövid idő alatt be fogják bizonyítani, hogy az ő kezükben jó helyen van a magyar grafika ügye. Olgyai Viktor iskolája, a "Tökériá"-nak sok művész előtt emlékezetes épületében, a központ, ahol a tiszteletreméltó ügy harcosai találkozni szoktak. A fiatal professzor egyénisége pedig most, az elvnélküliség korszakában, vigasztaló jelenség gyanánt áll előttünk. Bizonyítéka annak, hogy tartalmas programmal, következetes haladással a tudatosan kitűzött cél felé, ingoványos talajon át is célhoz lehet jutni.
