Visszaemlékezvén biztosan tudom már, hogy annak idején is ez a kikerülhetetlen hatás - "a korszellem ereje" - volt az, ami kihozott a sodromból. Ezt a rajzanyagot tanulmányozva nem lehet kívülállónak maradni. Nem lehet nem a hatása alá kerülni és nem könnyű e hatástól szabadulni. Ez a jelentős anyag egy hajdan volt univerzális értékvilág itt maradt, szimbolikus képviselője és - mint minden univerzális kulturális minőség - nem tűri a kívülállást. Részvételt és alázatot kíván. Beszippantja a szemlélőt a saját világába, mintegy a saját "építőanyagává" teszi, fogva tartja, s nem ereszti. Egyetemes rész-egész viszonylataiban a rá kirótt szerep-helyzetbe kényszeríti. Megdöbbentő tapasztalni, miként működik ma is ez a "korszellem". Egy - a művekben rögzített - erőteljes értékszemlélet, amely mintegy ennek az anyagnak a médiuma által hat.

A mintarajzokat forgatva nem lehet csak "szenvtelenül", kívülállóként csodálkozni azon az iszonyatos mennyiségű munkán és türelmen, amelynek révén ezek a rajzsorozatok létrejöttek. Nem lehet "részvétlenül" ámulni azon az alázaton és azon az elszántságon, amely egy villanyvilágítás nélküli korban emberek százait ültette évtizedekre a rajzasztalhoz - szemüket tönkretenni, és hátukat görbíteni -, hogy a nyomtatás számára előkészítsék, feldolgozzák, tipizálják és osztályokba rendezzék azt a mérhetetlen ismeretanyagot, amely olyan világokról szól, amelyeket talán személyesen nem is ismertek vagy sohasem láttak. Lelkesedéstől hajtva vettek részt olyan munkákban, amelynek a hasznáról egész más fogalmaik voltak, mint manapság nekünk. Esetleg nem is ők voltak az utazók, nem is ők voltak a tudós professzorok, akik bejárták a mesés Kelet, a rejtélyes Afrika, vagy a távoli Kína regényes tájait és lerajzolták, felmérték az emlékeket.

Ezek az utazók, tudós professzorok hozták Európába a híreket, a motívumokat, távoli, régi kultúrák megfejtéseit. Feltétlen bizalom övezte a hírek hozóit. A derék mintalap rajzolók sem kétkedtek. A legjobb tudásuk szerint dolgoztak a szereposztásuknak megfelelően. Mégis milyen furcsa, hogy a "hermeneutika",¹ az értelmezés és kétkedés tudománya épp ezekben a korokban - a nagy rendszerező tudományos művek, a rendkívüli teljesítmények korában - öltött alakot. Nem véletlen, hogy a klasszicizálás évtizedeiben a klasszicizálás biztonságában való kétkedés is megszületett. A világ épp átalakulóban volt, forrongott és folyvást változott, a világkép pedig, amit ezek a nagy művek közvetítettek, állókép volt. A mintalap-rajzolók azonosultak a tervezett nagy művel. A felvilágosítás, az ismeretközvetítés szenvedélye egy életre kötelezte el olyan munkára őket, amelynek hasznát nem is ők élvezték. Bár más sem (!). Ezek a nagy teljesítmények haszon nélküliek (lettek) - ami persze mást jelent, mint ha haszontalanok lennének. A legvalószínűbb az, hogy tévesen interpretált (univerzális) célok elérésére irányultak, s mint ilyenek az utókor számára - elismerve a bennük fekvő értékes teljesítményeket, de szembesülve ezek célt tévesztett mivoltával - csak esztétikai értékkel bírhatnak. A lapok esztétikai minősége a keletkezésük korában nem volt elsődleges, az értékközvetítés céljait szolgálta. Ezek a mintalapok elsősorban hasznosak, célszerűek és nem szépek akartak lenni.

Ezen a ponton kerül az utókor gyermeke az első nagyobb dilemma elé: Mi is a dolgunk nekünk ezekkel a szépséges mintarajzokkal?

A szorgalmas rajzolók átszellemülten rajzolták a mintalapokat. De az a világ, amely kezük nyomán megjelent a mintalapokon, nem az a világ volt, amelyben éltek, hanem annak égi mása. A felfedezők és kutatók - mint minden korban - adrenalinfüggő vállalkozók és kalandorok voltak. A felfedező utakat pénzelő társaságok és üzletemberek pedig befektetők, akik pontosan tudták és alaposan megfontolták, hogy mire költik a pénzüket. A mesés helyszíneket bejáró utazók, akik az adatokat, és a manuálékat² hordták a grafikai műhelyekbe, a kor felfogása szerint hőstettet hajtottak végre, akik pedig feldolgozták, rendszerbe állították és formát adtak neki, azok névtelen hétköznapi jellemek voltak. Nekik az volt a dolguk.

Pedig ezek a hősök sem voltak már a klasszikus értelemben vett hősök. A hősiesség és az áldozatvállalás fogalmai átalakulóban voltak. Mást jelentett hősnek lenni a centrumokban és mást a perifériákon. A klasszikus hősi minta és az aktuális hősiesség lehetőségei alaposan eltértek egymástól, de nem volt világos miben és főleg nem, hogy miért.

A mintarajz-gyűjtemények keletkezési korában kettős paradigmák hatása alatt állt a világ. Másként hatottak ezek a centrumokban és másként a perifériákon. Jelen voltak "már" egy modern kor eszményei, miszerint a haszonelvű-ség mintái, a társadalmi méretű munkamegosztás praktikus elvei, a sorozatokat előállító termelés és a gépesítettség foka voltak a minőség garanciái. Egy elmúlt kor eszményei pedig "még" érvényben voltak, miszerint a türelmes kézművesség, a mesterségbeli tudás és szakmai alázat avatja művé a mesterdarabot.

A centrumokban a korszerűség követelménye ellentmondásmentesebben jelentkezett. A perifériákon pedig torlódtak a minták és a tennivalók egyaránt. Folyamatos lett emiatt a megkésettség-érzés. Ott volt és hatott egyfelől a szenvedélyes tradíciótisztelet, másfelől a szenvedélymentes modern kiszámítottság. Mindkettő teljesítése sürgető tennivalókat jelentett. A hagyományos értékek tisztelete a hagyományos technikák ismeretét és gyakorlatát, a gondos türelmes kézművesség, az egyediség demonstratív felmutatását követelte, a modern világ értékeinek elfogadása pedig a sokszorosíthatóság, a gyárthatóság, a népsze-rűsíthetőség követelményeit jelentette. Sajátos, hogy a modernizáció a tradicionális érték-maximák elérésének érdekében folyt egyre hevesebb tempóban, ugyanakkor a modernizáció megteremtette saját modern értékszemléletét, amely merőben más alapokon nyugodott, mint a tradicionális értékek.

Ez a feloldhatatlan ellentmondásos kettősség együtt jelenik meg a szóban forgó mintalapokban. Tisztelik a kézműves tökéletesség eszményét és megfelelnek a sokszorosíthatóság, a gyárthatóság követelményének is. Ettől olyan súlyos és magával ragadó, de egyben felkavaró és kétségbeejtő is az élmény, amellyel szembesülünk, ha fellapozzuk a terjedelmes mappák foszladozó szélű lapjait.

A felvilágosodás szelleme, a tehetős centrumokban a gyarapodás jól felfogott érdekei szerint rendezte át a világot, s tette gazdaggá és felvilágosulttá a centrumok emberét. A 18-19. századi aufklärizmus³ kulturális mozgalma a követő térségek számára a felzárkózás majdnem egyetlen lehetőségét jelenthette. A centrumokban önfeledt üzleti érdekek mozgatták a kulturális minták szerveződését, a fél-perifériákon⁴ pedig a kulturális minták szerint (a centrumok kulturális mintái alapján megfontolt érdekek miatt) szerveződtek a gazdasági vállalkozások. Emiatt értékelődött fel a kulturális mintakészletekben való eligazodás képessége. A jelenségek értékükön való mérése és ésszerű osztályozása, rendszerezése a tradíciókat szükségképpen tette idézőjelbe.

Ennek az Európa-szerte ható normatív, kulturális centrum-periféria rendszernek egy helye és egyik megnyilvánulási formája volt (kellett hogy legyen nem halasztható modernizációs szándékból⁵) a Magyar Királyi Minta-Rajztanoda⁶ megteremtése, és a nemzetközi normáknak megfelelő minőségben való ellátása az oktatást elősegítő felszerelésekkel és eszközökkel. A névadás is árulkodó. Nem művészeti akadémiát, nem is festőiskolát, hanem mintarajztanodát hoztak létre, mert a képzést az alapoknál kellett kezdeni.

Pedig a magyar művészetpártoló elit jeles képviselői már 1755-ben - európai mintára - művészeti akadémiát, 1791-ben pedig szabad művészetek akadémiáját szerettek volna alapítani. 1804-ben, Pozsonyban új művészetpártoló kezdeményezés született azzal a programmal, hogy "Magyarországnak vállalnia kell a nyugati műveltség továbbterjesztését [...] sőt idővel egy művészeti akadémia felállítását, amelynek fő feladata építészek nevelése volna, mert a magyar nemzet hősi karakteréhez legjobban az építészet illik. De nem volnának elhanyagolhatók a finomabb érzést igénylő művészetek - mint a festészet és a szobrászat - sem."⁷ A rajztanítás kulcskérdéssé vált, mivel a vizuális minták terjesztése és a befogadó közönség kiművelése ezen a médiumon keresztül kecsegtetett a legnagyobb sikerrel. 1820-tól számos kezdeményezés született, a Művészetpártoló Társaság megalapításán át az Athenaeum-intézet tervéig, amely a népoktatás csúcsán állott volna. 1846-ban Jacopo Marastoni (1804-1860) alapított Pesten magánakadémiát, amelyet az anyagi gondok és az 1848-at követő rezignáció lehetetlenített el. 1859-ben megalakult ugyan az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, de hatékony tevékenységbe csak 1867 után kezdhetett. Keleti Gusztáv - a társaság ambiciózus tagja, aki 1865-ben már vázolta egy festészeti akadémia felállításának terveit - külföldi tanulmányútra ment. Közben a társaság megbízásából Marastoni örököseivel tárgyaltak a rajziskola eszközeinek megvásárlásáról.⁸ Keleti rajzoktatási tervezete Hermann Grimm 1865-ben, Berlinben kiadott, az akadémiai képzés megújításáról írott tanulmányán alapult. Keleti a "népízlés nevelését" tartotta a legsürgetőbb feladatnak, amely előfeltétel az ország anyagi jólétének előmozdításához. "A műipar ott virágzik, ahol élen jár a magas művészet" - fejtette ki több helyen. A hazai viszonyok közepette a művészeti képzés célja nem is annyira az igények kielégítése, mint inkább azoknak egyáltalán a felkeltése volt.

Európában - a kedvező éghajlatú vidékeken - mindig is álltak ki a földből korábbi korok építményeinek romjai. Ezeket általában érdektelenség vette körül - bár itt-ott tudni vélték, hogy a druidák, a rómaiak, Artúr király, vagy éppen Attila hun uralkodó palotája állt a romok helyén. Az is köztudott volt, hogy a kincskeresők már mindent kiástak ezek környékén, de meg is lakoltak érte, mert vagy egymás torkát vágták el a mérhetetlen bírvágytól vezérelve, vagy az alvilág kapujára bukkantak és kénköves tűz emésztette el őket a kincsekkel együtt. A romok körül általában kecskék legelésztek vagy szőlőskertek virágoztak. Az is normális dolognak számított, hogy amit lehetett - követ, téglát - lefejtettek a romokról, és építőanyag gyanánt használták falvak, kolostorok építésekor. Vagy a mészégetők⁹ törték apróra a faragott márványt, mert így finomabb meszet lehetett égetni belőle s ezt jobb haszonnal adhatták el. Ritkábban - és ez rendellenes eset volt - jól öltözött urak méregették, rajzolták a maradványokat, miközben az emberek összesúgtak a hátuk mögött, mert ennél oktalanabb dolgot még nem láttak. Még is, ez a fajta oktalanság egyre gyakrabban fordult elő a 18. századtól fogva. Sőt - ami aztán már mindennek a teteje - nemes urak a palotájuk kertjeiben műromokat is építtettek.

A római építészet évezredeken át izgalomban tartotta a későbbi nemzedékek művelt elitjének képzelőerejét. A modern időkben¹⁰ Giovanni Battista Pirane-si (1720-1778) kezdte és a veduta-rajzolók (látkép-rajzolók) névtelen sokasága folytatta az antik romokat és az egzotikus világokat ábrázoló rajzsorozatok forgalmazását. Piranesi rajzsorozata "A rómaiak építészetének nagyszerűségéről" címet viselte és archetípusává lett a térben és időben távoli világokat bemutató beszámolók vizuális műfajának.

A 19. század egész folyamata és főként a 20. század története arról szólt, hogy igazán tiszteletre méltó erőfeszítések történtek olyan értékes mintakészletek felhalmozására és olyan archívumok létrehozására, amelyek egy csapásra érvénytelenítettek ott és akkor éppen érvényes igazán tiszteletre méltó erőfeszítések árán létrejött, korábban felhalmozott értékes mintakészleteket.

Párizsban nem oly régen újra kiadták az enciklopédisták gigantikus vállalkozásának egyes köteteit. Mint köztudott, az enciklopédikus egyetemesség eszméje a 18. század utolsó évtizedeinek - a modernizációs sürgetések hatására megszerveződött - volt szellemi mozgalma, s ezek a tekintélyes mérető kötetek akkor a modern (értsd korszerű) világ racionális újrainterpretálásának médiumai voltak. Civilizációs, modernizációs célokat szolgáltak, s a megjelenésüket legkevésbé sem esztétikai maximák hatásai befolyásolták (nem lévén maga a modern esztétika tudománya sem akkoriban megalapozva). Az újrakiadásukra viszont egyértelműen esztétikai okok vezettek. Ezek a kötetek ma kizárólag a szépségükkel hatnak. A mai kötetek kisebb méretben (már csak 3-4 kiló egy-egy kötet!), jobb nyomdatechnikával szebb, vékonyabb és fehérebb papírra nyomva láttak napvilágot. A kicsinyítés által hallatlan grafikai tökéletességgel tárulnak fel az egyes lapok. Egyik ámulatból a másikba esünk miközben "szemeinket legeltetjük" a metszeteken. A világ csudáinak ilyen gondos és végtelen türelemmel ábrázolt - szándékai szerint teljes és tökéletes - bemutatása megejtő. A fejüknél összenőtt ikrek, a római kőfaragó szerszámok teljes arzenálja és a vonós hangszerkészítés szakmai fogásainak gondos ábrázolása csodálattal vegyes kétkedést támaszt lelkünkben. A teljesség, a tökéletesség és a vég-legesség igézetében dolgoztak a rézmetszők. Ugyanezen igézet hatására gyűjtötték az anyagot mások, hasonlítottak össze forrásokat, szelektáltak, kritizáltak, megtartottak és elvetettek adatokat, dokumentumokat. Amit rögzítésre méltónak ítéltek, az ott van a lapokon, amit nem, az nincs.

Az építészeti mintalapok és ornamentikagyűjtemények tekintélyparancsoló anyagát tanulmányozva a tragikus kommunikációs zavar, a "cogito interruptus"¹¹ nyomasztó képe bontakozott ki számomra. Olyan kelepce ez, amelybe egyszerűbb nem belemenni, mert nehéz belőle ép elmével kikászálódni.

Több cogito interruptus van a mintalapok világa és a jelen világunk között. Fájó ezt konstatálni -, látván a mérhetetlen értéket, amely a polcokon szunnyad -, de szembe kell nézni ezzel. A modernizáció nem folyamatos és nem ellentmondás-mentes "haladás", vagy "fejlődés". Ráadásul garanciák sincsenek a jobbá válásra általa. Az értékromboló optimizmus könnyen elragadja a modernizálódó utódokat, mert könnyebb tabula rasát csinálni, mint szembesülni a tehetetlenségünkkel. Az értékromboló optimizmus veszélyeiről természetesen jelen esetben szó sincs, ami a tehetetlenségünket illeni, azt pedig, lehet mondani, tőlünk független okok magyarázzák. Az értékmentéssel és értékközvetítéssel kapcsolatban pedig kis lépések lehetőségei adottak.

Az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda kötelező tantárgyai között az "Építészet", mint a rajztanárok képességeit fejlesztő, a műveltségüket előmozdító ismeretanyag, az alapításától kezdve (1871. május 6.) szerepelt. A tárgy valójában "ékítménytan és ornamentika ismeret" volt, és rajzi gyakorlatként tanították a mainál jóval nagyobb óraszámban. Ez a kor építészeti felfogásával - historicizmus, stílus-építészet, eklekticizmus - művészettörténeti és kultúrtörténeti szokásaival, szemléletmódjával - historizmus, akadémizmus - függött össze. A rajztanárok forma-, és stílusismerete közvetítette a korszerű műveltséget, az európai modernizációs minták befogadására tette alkalmasabbá az embereket. A historicizmus Magyarországon elhúzódó folyamat volt. A századfordulón München a Jugendstil, Bécs a Sezession bűvöletében élt, miközben Schi-kedanz Albert a Hősök terét építette, Schulek Frigyes a Halászbástyán és a Mátyás-templomon dolgozott. Természetesen itt is megvolt az európai élvonallal egyenértékű szecesszió. De Lechner Ödön, Kós Károly, Zrumeczky Dezső és Toroczkai Wigand Ede inkább a Műegyetem korszerűbb szelleme révén lettek megérintve az art nouveau-s szellemiség által.

Az első nagy háború és Trianon sokkja alapvető változásokat hozott a magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola életében is. Réti István és Lyka Károly oktatási reformjai révén az építészet óraszámát 1920-ban lecsökkentették, nagyjából a mai szintre (heti két elméleti előadás). Ez egyértelműen a historiciz-mussal való szakítást jelzi. A tantárgy szerepe és tartalma is megváltozott. Stílustörténeti, építészettörténeti tárgy lett, a rajzgyakorlatok megszűntek.

Akinek ideje engedi, vegye a fáradtságot és nézzen meg néhányat az építészeti mintalapok közül, mert kiragadja a jelenből, mert olyan dologgal szembesülhet, amivel máshol már nem és mert rendkívüli - mondhatni, katartikus -élményt jelent. Rendkívülit a szónak minden értelmében, nem csak nagyszerű, de - a már korábban alaposan kitárgyalt hermeneutikai kételyek miatt - megrázó, vagy alkatunktól függően akár kétségbeejtő élmény is.

Talán joggal vetődhet fel a mai teljesítményorientált világban a kérdés: "Mi közünk van nekünk ma, ehhez a nagyjából 1880-1940 között keletkezett kiadványsereghez?"

A jelzett korban tipikusak voltak az effajta mintalap-sorozatok, s ott volt a helyük a valamire való akadémiák gyűjteményeiben. Európa-szerte rendszeresen újra kiadták és lelkesen vásárolták ezeket, mivel a mintalapok révén való ismeretszerzés és terjesztés a historicizmus kulturális szemléletének fő áramlatához tartozott, s ezért nagyon divatos volt. A mintalapok forgatása kettős haszonnal jár. Egyfelől lenyűgöző közel kerülni egy másik kor szemléletéhez, s ez hasznos lehet a mai szemléletünkkel való összevetés szempontjából. Másfelől, mint minden katarzis, felkavaró élményével újrarendezi a vélekedéseinket, miáltal nem biztos, hogy azok rosszabbak lesznek.

A korszak elején rézmetszetek, kőnyomatok és az úgynevezett heliogravűr sokszorosítási eljárással készült nagyméretű (A2, A3) rajzok mappákba rendezve terjedtek, majd egyre inkább feltűntek köztük a kisebb és olcsóbb eljárással készült lapok, a kötetbe fűzött munkák és a fotósorozatok is. Valószínű, hogy az "aufklärizmus" nem csupán fennkölt küldetés, de kifizető dolog is volt, mert ezeket a rajzsorozatokat nyomtatni és forgalmazni, önmagában is ]ó üzlet lehetett.¹² Gyanítható azonban, hogy nem ez az egyetlen magyarázat arra, hogy nálunk ilyen szép számmal vásárolták a mintalapokat és ennyire elhúzódott a - (z) európai modernizáció fő áramlatait tekintve már akkor sem túl korszerűnek tekinthető - historizmus divatja. Lehetett ebben jó adag kompenzáció is, és lehet a térség történelmét tekintve érthető, a modernizáció ellenében ható nosztalgia. A megkésettség-érzés, a modernizációs kényszer, a türelmetlen felzárkózási akarat és küldetéses eufória nem csak a magyar közállapotokra volt jellemző. A közép-európai fél-perifériák térségeiben a modernizációs sürgetésekre adott válaszok közt a radikális előre menekülés és a radikális múlt felé fordulás egyaránt jelen volt. Vélhetően az előbbiek sajátos keveréke irányította Magyarország egyetlen művészeti főiskoláján a gyűjteménybeszerzői aktivitást.

Sajnos, már akkor, a maga korában sem volt megoldva ezeknek a hatalmas mappáknak a bemutatása és tárolása. Szekrényekben, polcokon, egymáson lapjával vannak a beszerzésüktől fogva. Ez az állomány szempontjából jó, mert nem torzulnak, nem sérülnek a lapok, de nem jó a használhatóságuk szempontjából. A nem ritkán tíz kiló körüli mappák közül nem egyet kell kényelmetlen testhelyzetben megmozgatni, ideiglenesen átrakni, ha hozzá akarunk férni egy keresett műhöz. A későbbi korok rendre megújuló értékszemlélete befolyásolta - mondhatni korról korra előjelezte - a viszonyt ezekkel az anyagokkal kapcsolatban. Így többször megváltozott a tárolási rend és a katalogizálás rendszere. Az anyag különféle szempontok szerint át- meg átrendeződött, mára nehezen áttekinthető masszává vált. A legfájóbb ennek a - rendre új értékeket teremtő és meglevőeket érvénytelenítő - ellentmondásos modernizációs folyamatnak a máig ható következménye, miszerint: ez a tekintélyes mennyiségű és csodálatra méltó mintarajzanyag ma - tőlünk független okok¹³ miatt - jószerével használhatatlan. Mert kezelhetetlen, mert feldolgozhatatlan, mert felfoghatatlan, mert... felkavaróan másik világból való.

Elmúlt a 19. század, de már a 20. is. Itt van mindkettőnek a szelleme a Magyar Képzőművészeti Egyetem könyvtárában, s olyan ritka hely ez, ahol e kettő konfliktusmentesen megfér egymás mellett, ahol kiegészítik egymás kulturális minőségeit, ahol e komplementaritás mindnyájunk épülésére szolgál, ahol élményszerű a könyvtári bútor, korhű, még ma is hibátlanul működő galériáival, ahol hatalmas anyaggal találkozhatunk. Ahol a folyamatos megújulás képes tekintettel lenni az egykori értékekre és képes olyan kiegyensúlyozott minőségekkel szolgálni az olvasót, mint a Lyka-gyűjtemény "régi új" olvasóterme, ahol kiváló érzékkel és jó szemű építész közreműködésével a komputereket a korhű bútorzat újraépített másolatai közt helyezték el, ahol a 19. század és a 21. század kvalitásai kiegészíthetik egymást és zökkenőmentesen folyhatnak át egymásba.

<< Vissza     Tovább >>

1 Itt illő megjegyezni, hogy a hermeneutika mint tudomány a nevét Hermészről (a latinoknál Mercurius), az istenek hírvivőjéről, mellesleg az utazók, kereskedők, tolvajok, zsebmetszők, csalók és a szélhámosok istenéről kapta. A névadó személyének ismeretében az sem lehet véletlen, hogy a modern hermeneutika a bibliafordítások megbízhatóságába vetett hit megingásakor keletkezett, és legfőbb célja a hírek és értelmezések megbízhatóságának módszeres, tudományos eszközökkel való ellenőrzése lett. Fontos tudni, hogy nem a bibliai szövegekbe vetett hit, hanem a fordítások és értelmezések pontosságába vetett bizalom fogyott el. Ami arra figyelmeztet, hogy a modern ember nem a számára adott valóságban, hanem az annak értelmezésére, megértésére használt eszközeiben kételkedik elsősorban.

2 Régészek, történészek, folkloristák helyszíni felmérési rajzai, azok a kézzel rajzolt vázlatok és jegyzetekkel ellátott rajzos tanulmányok, amelyeket az anyag rendszerezéséhez és végső feldolgozásához később a műtermekben használni fognak.

3 A felvilágosodás német nevéből, az "Aufklärung"-ból képzett ma már elég pejoratív jelentéső mozgalom, illetve ideológia elnevezése. A felvilágosítást, népnevelést küldetésként értelmező modernizációs ideológia, amely úgy tesz, mintha maga is elhinné: a világ attól, ha megmagyarázhatóvá tesszük, automatikusan jobbá is válik. A szellemi elmaradottságot, a műveltség hiányát teszi meg a bajok okául, s eltekint a kulturális és gazdasági meghatározottságoktól s az egyéb meghatározó tényezőktől.

4 A modernizáció folyamatait leíró terjedelmes irodalom szóhasználatában meg szoktak különböztetni perifériákat és fél-perifériákat. Ennek az a jelentősége, hogy a perifériák a centrum hatása alatt vannak, de egyértelműen kiszolgáltatott helyzetben, a fél-perifériák számára viszont a modernizációhoz való felzárkózás eredményeként van remény a függő helyzetből partneri státusba kerülni. A 19-20. századi Magyarország számára az éppen határon levés okozta a legnagyobb gondot. Többször volt ezen időszak alatt perifériális helyzetben és többször modernizálta magát oly sikeresen, hogy fél-periféria lehetett. Legutóbb éppen a kommunista diktatúra megszűntével nyílt meg a tér a fél-perifériális státusba való modernizáció előtt.

5 A szövegben előforduló - a centrum-periféria rendszerek léte által determinált helyzetből következő - "türelmetlen modernizáció", "kényszeres modernizáció", "modernizációs megkésettség" kifejezésekkel egy helyzetet írtunk le és nem kívántunk minősíteni. Ellenkezőleg, ahol - és itt Magyarországon is, amit történeti tényként kell perifériának tekinteni - a megkésettségre időben reagáltak, és a modernizációs folyamatokat így vagy úgy, de legalább elindították, az üdvözlendő és elismerésre méltó erőfeszítés volt, amelyért utólag is hálával tartozunk. Ugyanígy elismeréssel kell adózni a modernizációs erőfeszítések kezdeményezőinek emléke előtt.

6 A Minta-Rajztanoda és a szövegünkben folyamatosan előforduló mintarajz kifejezés félreértésekre adhat okot. Számos helyen Magyar Királyi Mintarajz-Tanoda név szerepel helytelenül, mint a Magyar Képzőművészeti Egyetem elődje. Gyűjteményei között számos mintarajzkészlet volt már a megalapításakor. A mintarajzok a vizuális oktatás népszerű eszközei voltak de nem lettek névadói az intézménynek.

7 A Magyar Országos Minta-Rajztanoda megalapításával és programjának kialakításával kapcsolatos idézetek forrása a Száz éves a Képzőművészeti Főiskola című, Végvári Lajos szerkesztésében 1972-ben megjelent könyv.

8 Dokumentumok bizonyítják, hogy e hagyatékból származott a rajztanoda kezdeti eszközállománya, könyv- és műlapgyűjteménye. A ma a könyvtár állományában lévő 1870 előtt kiadott könyvek és mintalapok egy része is valószínűleg ennek a hagyatéknak volt a része. Más részét Keleti Gusztáv európai tanulmányútjain ismerte, szerezte, rendelte meg. Szintén bizonyítottak Keleti kapcsolatai bécsi, müncheni, párizsi művészeti akadémiákkal és kiadókkal, ahonnan a legkorszerűbb ismereteket és oktatási anyagokat szerezte be.

9 Rómában a Colosseum köveiből épült a 4. században a San Pietro Vechio-templom. A Forum és a Palatinus-dombi császári paloták épületei mint "márványbányák" üzemeltek a 16-18. század folyamán. Pá pai engedéllyel lehetett koncessziót váltani a márvány fejtésére, amit persze nem műkincskereskedőknek adtak el, hanem apróra törve, ott a helyszínen mészégetőkben égettek ki és oltottak finom mésszé, mert a jó minőségű márványból lett a legjobb mész, amelyet a stukkóműveseknek a legjobb áron lehetett el adni. Az első ásatásokat nem műpártolói hevületből, hanem szimpla haszonleső szándékból támogatták a pénzemberek. Kőfejtőként működött az angliai Stonehenge kultikus kőépítménye és még számos várrom Európa-szerte.

10 1750-et nem szokták a modernitás részének tekinteni, de épp talán ez idő tájt kezdődött annak a paradigmának a hatása, amely a modernitásban kiteljesedvén alaposan megváltoztatta a tradíciókkal kapcsolatos humanista felfogást.

11 Cogito interruptus, a szóvicc ugye nyilvánvaló; a megszakított közösülés negatív célja a termékenység megelőzése. A megszakított gondolkodás, a gondolati megszakadás, a gondolat folyamatosságának, ter mékenységének a megszakadása. Egyszerű esetben kommunikációs zavar, amelynek jelenléte egyéb híreket közöl, s így nem a töredezett gondolat értelme az üzenet, hanem maga a töredezettség ténye. Umberto Eco, A cogito interruptus, in Az új középkor, Bp., Európa, 1992.

12 A mintalap-gyűjtemény nagy része német kiadóktól származik, mint például a berlini Wastmuth Verlag. Vannak szép számmal londoni és párizsi, de nem ritkán milánói kiadók is.

13 Talán nemcsak lábjegyzetbe lenne való a megjegyzés, de hangsúlyozni kell, hogy a kezelhetőségre vonatkozó ítéletek nem a könyvtár dolgozóira vetnek rossz fényt. Az utóbbi másfélszáz év alatt annyi rezsim, annyi értékrend és annyi ideológia váltotta egymást itt, hogy az a csoda, hogy az anyag egyáltalán egyben maradt.