BARANYAY ANDRÁS (1938 ‒ 2016)
SZÖVEGEK
VÁLOGATOTT ÍRÁSOK B.A.-ról
B. A. MINT N. N.
Hajdu István
b. a. válogatott művek, 1967-1989
istván király múzeum, székesfehérvár, 1989,
katalógusszöveg
I.
Baranyay András — bizonyos öniróniával — utólag popos képeknek nevezi a hatvanas-hetvenes évek fordulóján készült munkáit, azokat a grafikákat, melyekkel végülis ismertté lett. E litográfiák és rajzok különös kivágatban testrészeket ábrázolnak, gyakran erős, széles és kemény — fekete vagy sötétzöld — keretekben.
A művész iróniája jogos, hiszen e képek csak a látszat szintjén kapcsolódnak a pop arthoz. A nagyjából életnagyságú hónaljdarabok, mell-részletek, has-szeletek, vagy a jócskán megnagyított öklök, ujjpercek a keretelés segítségével valamiféle jelvény-létbe lépnek; más esetben, amikor csak sötét felületek határolják az ábrázolatot, vagy még azok sem, pusztán csak a kivágat kelt fanyar hatást, nos akkor a montázs-szerűség vagy a kinagyítás révén megnyilatkozó trivialitás — hiszen a nagyítás nemcsak titkokat fed föl, de közönségessé is tesz — közelíti a munkákat a pop arthoz. Az aggályos naturalizmussal rögzített, megnövelt testrészletek egyébként a pop artban valóban kitüntetett helyet kaptak ezidőtájt külföldön és Magyarországon egyaránt, ám ennek az artisztikus makroszkópiának — Joe Tilson vagy Lakner László kezén — egészen más szerepe lett, mint Baranyay esetében. Baranyay az említettekkel szemben nem elidegenít és persziflál, nem megrökönyít és idézőjelez, hanem egy metamorfózis eredményét közli. Az átváltozás során a valóság — az emberi test — elemei komorrá, fenyegetővé, s mindenek előtt titokzatossá válnak. A naturalisztikus rajz a monokróm litográfiái átvitel során szemcséssé, kőszerűvé, a kivágás és a méretváltás révén pedig gyakran szinte azonosíthatatlanná lesz, miközben organikus, sőt emberi eredetéhez soha nem fér kétség. A keményen geometrikus, agresszíven szabályos kivágás el is bizonytalanítja a nézőt nem lehet tudni, a keret — a luk — a fontos, vagy a rést eltömő köves-szálkás ujjak, mellek, vállak. S talán éppen csak sejthető, a szemlélő elől zárul-e be a nyílás, vagy épp a néző tekintette nem engedi, hogy az kitáruljon, fölismerhető legyen, mi rejlik innen és túl, egyáltalán, hol az egyik, s hol a másik.
E munkák tehát sokkal enigmatikusabbak és bonyolultabbak, más szempontból pedig „szegényesebbek" a pop art műveknél, melyek Baranyayra — azt hiszem — a legkevésbé voltak hatással, hacsak nem „kortársiasságukkal", azaz, hogy ilyesmi művekkel állította ki sajátjait a hatvanas évek végén. Litográfiái ugyanis úgy jóval zártabb, hagyományosabb és extenzívebb gondolkodásmódnak a termékei. Amikor e munkák elkészültek, Baranyay már évek óta restaurálásból élt, a széteső részletek világában. Otthonossága a fragmentum-létben teljes lehetett, a szó szoros és átvitt értelmében is. Gondolom, korán felismerte, hogy miután nem férhet közel — hányan tehetik meg? — a teljességhez, a nagysághoz, a darabkában, a kicsinységben kell elmerülnie, hogy ne legyen áldozata az illúzióknak. Millió története is mindig részletekről szól: szerteheverő, elvesztett végtagokról mesél, ha 1944-ről vagy 1956-ról esik szó, vágóhídról, ha főiskolai éveire emlékezik. Nem szimbólum-értékűek ezek a történetek, a szó bombasztikus vagy parabolisztikus értelmében, nem kritikák a történelemről, de mélységesen jellemzőek. Ahogy „naturalizmusa" is az, ragaszkodása a rajz pontosságához, a megcsináltsághoz.
2.
A hetvenes évek elején a fotószerű hűségre törekvő litográfiákat és rajzokat maga a fénykép váltja föl. Ebben, a nyilvánvaló anyagi-technikai okok mellett szerepet játszhatott az is, hogy Baranyay rájött, miszerint a mű jelentésének megismeréséhez nincs okvetlen szükség a rajzra; gondolatainak hordozásához, közvetítésére a vegyszerekkel módosított, színezett fénykép éppúgy megfelel, mint az aggályos pontosságú kő-rajz. A döntést bizonyosan megkönnyítette az épp aktuális concept art „liberalizmusa" is, mely az amúgy régóta fényképező művészt meggyőzte arról, hogy az egyre nehézkesebben használható litográfiát olyan eszközre cserélje föl, mely végeredményben sokkal közelebb van magához a látványhoz; a fénykép manipulálása pedig egyet jelent a világ befolyásolásával.
A váltás tehát inkább az eszközök egybemosódását jelentette: míg a litográfiák és színes rajzok a piktorialista fotográfiára emlékeztettek, addig a fényképek a fitográfiákra hasonlítanak puha, kontraszt nélküli — de nem életlen — foltjaikkal, elomló rajzukkal. A dokubróm papír matt, érdes felülete is erősíti ezt a hatást. Baranyay tehát nem lett fényképésszé, s képeit sem tekinthetjük fényképeknek. Nemcsak azért nem, mert átalakítja a fotópapírra rögzített látványt, hanem mert a megragadott kép már eleve nem fotográfiai jellegű. A beavatkozás nélkül — nagyon kevés kivételtől eltekintve — értelmetlenek és értelmezhetetlenek, hiányzik róluk mindaz, ami a fénykép bármelyik funkciójának kielégítésére alkalmassá tehetné őket. Teremtés előtti sárdarabok, a Roland Barthes-i punctum nélkül. Jelentést csak a megformálás révén, a „kezelés" után kapnak. A beavatkozás viszont nemcsak átlelkesíti a képeket, de szerte is foszlatja realitásukat. Annyit hagy csak meg, hogy lássuk, ezek valaha a világ részei voltak, szervetlenek és objektívek, mégis pontatlanok és esetlegesek. Az átalakítás, a formaadás azonban szervessé és szubjektívvá, mégis pontossá és meghatározottá teszi a képeket, melyek fotográfiai lényegüket már elvesztették.
A fotópapír gyászos, kioltott ürességéből előtűnő, kivágatba préselt ujjak különös, eltitkolt jeleneteket sejtetnek a nézővel. A luk szűkül, a fekete sík növekszik, a feszültség a pozitív és a negatív tér között fokozódik. A korábbi munkák viszonylag nagy rajzolataihoz képest az ábra most egyre kisebb lesz, s megfordul az arány a befoglaló sík javára. A résben kéz feszül a szemnek, izgatva és provokálva a voyeurt, miközben maguk a rózsaszín ujjak is — gödreikkel, hajlataikkal — rejtélyesen erotizáltak. A homogén fekete felület és a belemélyülő kerek vagy szögletes luk egy — bizonyos értelemben — dekoratív montázs-gondolat eredménye. Ugyanakkor valami avíttas technicizmust is sugall: mintha archaikus képernyőn néznénk általuk a világot.
A hetvenes évek közepén a kivágás ismét növekszik, s a fekete teret szürkésrózsaszín váltja föl; a befoglaló rovására nő a befoglalt súlya. Néhány év múlva újabb kéz-sorozatok készülnek, melyek szerkesztési módszere már egészen más.
Az egyiken, 1983-84-ből, a megkettőzött kéz az asztallap kemény síkjával furcsa téri játékba bonyolódik. A fotó itt sokkal hangsúlyosabb, alig színezett. Inkább a többszörös expozíció, az elmozdulás, a geometrikus szerkezet és a kéz közötti viszony az érdekes. Ez a sorozat mintegy lezárása lehet annak a folyamatnak, melynek során — elsősorban a később említendő csendéletekkel — Baranyay a kezet a reális, megfogható világgal való kapcsolatában ábrázolta. Ezek az „életesebb", aktívabb képek zsáner-szerű jelenetekben játszatták a sokszorosan átrajzolt, kiegészített és keret nélküli kezeket, a hetvenes évek közepén-végén. Baranyay író, lapozó önkezei — mert hiszen mind az övé — többszörös expozícióval kerültek a papírra — a művész a mozgás és az idő illusztrálásának régi és kedves eszközét nagyra becsüli —, majd vegyszerekkel és színes ceruza-nyomokkal pontosultak. E „mesterség-képek" az egyik legfontosabb sorozatnak, az önarckép-folyamnak lehetnek kiegészítői, „szituálói", s végeredményben ugyanúgy autoportrék — áttételesen —, mint a későbbi, színpadias kezek.
A nyolcvanas évek közepének másik kéz-sorozatán az egyre bonyolultabban egymásba fűződő ujjak a kép alján hevernek, s szintén nem kivágatban, hanem súlyos és sötét, teres térben. A színes ujjak mintha színpadon, valami fenyegetően kopár, nyomasztó helyszínen vegetálnának. A fotografált ujjak kőszerűségének, a lukba préselődött kezek kemény húsosságának nyoma sincs; mint nyomorult állatok fekszenek ezek, odalökötten és görcsösen. Géricault boncképein „szerepelnek" ilyen gyászosan a kósza tagok, vagy Menzel műteremfestményének falán lógnak a gipszkarok ennyire megadóan.
A kezekkel kapcsolatban elengedhetetlennek látszhat, hogy a kézről, mint szimbólum-, metafora-, allegória-, metonimia-alkatrészről beszéljünk. Nemcsak azért marad most ez el, mert egyszerűen nincs rá hely, de annak okán is, mivel Baranyay — bár, gondolom, nem tartaná jogosulatlannak, hogy képei kapcsán ilyesmiről is szó essék — kezeit elsősorban, a szó szoros értelmében önmagára utalóan használja (emeb), attribútumok, irodalmi célzások, megfeleltetések nélkül. (Ugyanígy nincs most mód arra sem, hogy az ábrázolt kezek gesztusaira, a mozdulatok koreográfiájára fordítsunk időt. Azt azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy Baranyay nem alkalmazza a mozdulatokat, abban a banális értelemben legalábbis nem, amint a más mellé, hanem egymásra helyezi, s ezzel nem választásra vagv elemzésre készteti a nézőt, hanem annak a ténynek az elfogadására, miszerint a rétegzett önarcképek egy szigora önvizsgálat szomorúan objektív eredményei. Amikor saját arcát besatírozza vagy a fényképalapon elmozdulásokkal fölismerhetetlenné, puha, értelmetlen folttá teszi, vagy vegyszerekkel kimaratja, azt sugallja, Ő nincs. Önmagával oltja ki saját magát, s lesz senkivé, vagy akárkivé, Everyman-né. E szándék legvégletesebb illusztrációi a háttal ölő önarcképek, melyek — miközben ezek a leghűségesebbek, a művész felismerésének legjobb eszközei — mondhatatlan szomorúságot, kilátástalan bezártságot, tébolyító véglegességét sóhajtanak.
Egyetlen önarcképén sem mosolyog. A felismerhetőeken a rembrandtos, komoly, bánatteli figyelem tölti meg a kifejezést, de szomorúság ömlik le mindahány portréjáról, akár van arca, akár nincs.
1982-ben fényképezte-rajzolta az egyik legtöbbet reprodukált munkáját, a kivételesen megcímzett Vagy-vagy-ot. (jellemző módon roppant ritkán ad címet képeinek) Az utalás Kierkegaard-ra kulcsot ad Baranyay összes önarcképéhez, de talán nem túlzás, ha azt állítjuk: egész életművéhez. Nincs most lehetőség arra, hogy összevessük Kierkegaard gondolatait a képekkel — mint azt Károlyi Zsigmond is javasolta —, de kísérteties eredményre vezetne, ha valaki valaha egy Baranyayval illusztrált Kierkegaard-kötetet vagy egy Kierkegaard-al kommentált Baranyay-albumot szerkesztene. E pillanatban csak néhány fogalom leírására jut alkalom, példa gyanánt: az esztétikaivá tett bánatéra, az inkognitóra, a bűn és bánat kettősségére, a választáséra. Emeljük ki ezek közül az inkognitót. Baranyay hol gesztusok mögé, hol üres héjakba, hol pedig mások mögé rejtőzik. Amikor „kiiktatja" magát, amikor vak dühvel vagy szelíd maszatolással, de mindenképpen színtiszta mazochizmussal szétrontja szétroncsolja magát, amikor összevegyszerezett vagy tollal-ceruzával karistolt arcát-testét kihelyezi, kivonja a világból, amikor mintegy titkosítja magát, hiányának vákuumát teremti meg. Nem ő van; hiánya van, más van. Gesztusa ezért csak hasonlít a kortársakéra, kivált Arnulf Raineréra, a lényeget illetően azonban nincs közük egymáshoz. Míg Rainer pszichológiai folyamatot rögzít önarcképein, Baranyay mozdulatai filozófiai jelentésűek; míg az osztrák művész eseményt elemez, Baranyay önmagát, mint metafizikai jelenséget. A feloldódáshoz, a bele-mosódáshoz, az eltűnéshez más utat is megjárt: az azonosulásét. A magáéra fényképezte a preraffaeliták szép múzsájának, Jane Morris-nak arcát, testére a testét, vállalva az egyesülés képtelenségének iróniáját és tragikumát. E képsornak semmi köze sincs a hetvenes évek divatos travesztizmusához; Baranyay művei a belerejtőzés, a transzcendentális szeretet (Platón, Kierkegaard), a vágy, a soha be nem teljesülő, ki nem elégíthető kívánság gyönyörű dokumentumai. (A „Morris-os" képek alapján fantasztikus, a rétegződést, a síkok egy-mást-keresését föltáró film is készült.)
A szemben és háttal ülő kis önarcképeket, az egymásra fényképezett portrékat, a Jane Morris-szal közöseket, a „cselekvő", író és olvasó műveket az alvó képek követik, melyeken mintha föltűnne a halál. Talán ezeknek is megtalálhatjuk előképét Hyppolit Bayard-nak, a múlt század közepén önmagáról, mint halottról felvett fotográfiájában. Baranyay azonban nem provokálja a megdöbbenést, mint Bayard. Ő valóban alszik (Kierkegaard is rajongva alszik!), akárcsak csendéleteinek körtéi. Ám tudjuk, az álom és a halál...
Dolci személyét hercegének ajánlja, önarcképét önmagának. Baranyay önkezébe véve önarcképét, átalakítja, s nem ajánlja senkinek. Ennyi történt háromszáz év alatt.
Baranyay 60 ®
Tandori Dezső
Balkon, 1998/10
http://balkon.art/1998-2007/
Gondold el (könnyen láthatsz ilyet), házatokkal szemközt foncsorüveges falfelület épül, csupa acél-kék-zöld tükörsík, kinézel, eztán mindig láthatod, mi történik a negyediken, jobbra lent a földszinten a bal felöli padlásszobákban. És téged is ugyanígy láthatnak. Intézményesedik, örök-formát ölt az a jelleg, ami a különben ott parkoló autók halszeme által volt csak, folyton változóan, esetlegesen.
Most ne arra menjünk, hogy ezt élvezed-e, zavarónak véled netán, és hogy bizonyosra vehető „megoldás” a kívülről a szemnek áthatolhatatlan üveg a saját ablakszemeiden. De itt álljunk meg. A képek, melyeket lakás-lényed, szomszéd-lények (mint ablakok, szobák) eddig a semminek, a ház-híjnak, az ott parkoló autóüvegeknek nyújtottak, s amelyeket, mondom, intézményesen, moziként, diaként nézni nem igen lehetett, ezek a képek virtualitásukban mindig is vannak, voltak, lesznek. Jószerén pillanatképek. Hosszabb beállítások. Festi, színezi őket (a most már rendszer-jellegű felületen) falomb, felhő, elhúzó létrás autó, bármi. Ráfestődik a tulajdonképpeni fény-képre (szobádra, látványodra, a szomszédokéra stb., a házatokéra a szemközti foncsorüvegen) az esetlegesség, a nem alkotólagos, persze. Ha a fényképet színezed, ugyanez a megörökítődés zajlik; nem érdemes latolgatni, a tudatosság mely fokán (a tudatosan előidézendő végeredményre gondolok): valószínűleg megvan egy eszményed („egy bizonyos szürkeség, barnaság, rőtesség”, igazság), és az kb. ki fog alakulni. Tehát oly mindegy ilyen értelemben, magad festetted-e az alap-alakot, avagy „csak” tükröződött.
Ezzel „mindent” el is mondtam Baranyay András munkásságának jószerén legkarakterisztikusabb rétegéről – mindent, amit újabban, a kiállítás (életmű) és katalógusa láttán érezni kezdtem. Mert hát persze, hogy elgondolkozunk ilyen alapvető elemiségeken, eszközökön (lényeg-alkotórészeken), mint (s fõleg így: „mi ez a”) fénykép (fénykép-technika, hogy nyomorúságosan fejezzük ki magunkat), elgondolkozunk, amikor a nagyon gazdag skála egészét (illetve visszakeresett részeit) nézzük elgondolkozva, a variációkat, melyek sok témára vannak, s erről mindjárt, sok témára, ami „tartalmukat” illeti, de ami eszköziségüket, egy témára.
Foncsorfal került elénk, ott folytatódik látványunk története. S merőben más ez, mint – mondjuk – a tízezernyi fényképből készített montázs (Richter stb.), vagy Andy Warhol (sokféleképpen õ, a filmkockasorozatokkal, a majdnem monokróm színezésekkel stb.). Baranyayt tökéletesen megértem már a fotósdijával. „Tökéletesen”, na igen, inkább így: tökéletesen igaza volt (a maga szempontjából), el sem ment valami különleges feltalálósdi felé, el sem távolodott a klasszikus festészet bizonyos terepétől etc. Õ így dolgozott, így oldotta meg „a dolgot”.
S nem arról van szó, hogy – virtuózul akár – „nyugodtan rajzolhatta volna” ugyanezt; mert akkor ugyanezt már nem. De rajzolhatta volna. Ellenben – és ez érdekes szempont, nekem új, megint – a rajzolással elérni akart „ugyanilyenség”: nekem, most már, Baranyay életművét látva, műviebbnek tűnik fel képzeletemben, mint az a mód, ahogy õ a fotóval (az õ fotójával, azzal, ami neki a fotó volt, ahogy neki ez az eszköz mozgásba jött) az általa látni v. közvetíteni vágyott látványt megalakította. A fotónál mindez (elmozdulások, pszeudo-hibák stb.) természetes kellékek. A festésben sincs ez másképp, s Picasso síkabb, F. Bacon teresebb torzításai (na ja) nem köszönnek vissza egymásnak/ból, Baranyay is csinálhatta volna ezt nyugodtan így (ahogy Picasso vagy Bacon etc.), ha azt a „féle” eredményt óhajtotta volna, amelyet (mondom, õk is más-másképp) azok elértek.
Baranyay azonban egyszersmind „létezésdokumentarista” is volt. Kicsit a nevetségességet (didaktika) vállalva mondom: milyen alváltozatok képzelhetőek itt? (Általam, e pillanatban.) Lét-elemesség: a lény, a vonal, a részlet (test, ruha, eszköz, felület – asztal, ceruza, kéz, ing etc.) megörökítése. De nem leltárjegyűen. Ezt ne is részletezzük, nyilvánvaló. Dokumentarista, mert „õ” (az a valaki) mégis ott ült, az a sapka volt v. nem volt a fején, haja rövidre volt nyírva, hosszúra volt hagyva... a kezek v.mik netán női testeket formáznak (végig is megyünk a katalógus pár részletén, soroljuk, mit látunk „bele” mi a képződményekbe).
Látdokumentarista tehát. De hát a lét, ha dokumentáljuk, az a létező és létezése. A rezzenetlen, néma-csak-fény (és kép) jegyű szobabéli (egy ilyen szobában szinte megdermedt) élet meg-elevenítése, tovább-dermesztése is a Baranyay fotója. Ahogy õ fotózott, az. Művészkedés nélkül. Erre jön (a szemközti ház-foncsoron, a fotón) az esetlegesség, mely műalkotás-törvényszerű vé teszi az alakulatot. És kész.
Na mármost arról persze megint egy külön regényt (bonyolult novella-sort) lehetne írni, hogyan vannak a „folytató színek”, a rá- és körülceruzázások stb. eltalálva, még előtte „megálmodva”, aztán hogy ez mit sugalmaz. Együtt a fotó és a rászínezés, a rászínezés (bocsánat) gesztus-jellege, a firka, mely felületszerű is (nem olyan gyakori eset a firkánál, főleg sűrű szokott lenni az, vagy légies – Cy Twombly –, kontinuitásra vagy hirtelen „kitörésre” utal, eruptív darabolódásra, labirintusra, torlódásokra; a firkáról beszéltem, a sűrű harmonikavonal képzetkeltő hatásáról). Számomra itt sosem-látott-szürkék kerültek elő, ezek a régi kör-képek kékes-zöldjeit idézték fel, a különben inkább barnás-vöröses, hús-rozsda „újabb fejlemény” önarcképek, önlét-képek ismertebb világa mellé.
Ha a szintektől eltávolodunk (itt most), az alak változásait figyelhetjük. Szó sincs róla, hogy mozgásban, dinamizmusban akarná „ábrázolni” Baranyay a teljesen magányos (pillanatú) létezőt. Valami kreatúra-szerűség lesz az addigi emberalakból; a nem változó helyzetû, csíkozású, redőzetű inghez „képest” a fej gázmaszkba megy át (nem tudok oldalszámot idézni a katalógusból), a szemközti oldal „színezett fotó”-ján ugyanez a fej talán hátulról mutatkozik bábmaszkként, termésként etc., az ing is „megbolondul”. De ha tovább megyünk, az egymáson nyugvó kezek és a benarancsuló színek (a redővé bomló csíkozás) többféle egyenjogúan egymás mellett létezõ való-jelleget engedélyeznek, nagy toleranciát a végső kiszeleteltségben (is). Önkény, mely a tolerancia révén nem saját (kényszerű, létőrző) mivoltát számolja fel, nem ebből „enged”, hanem más lehetőségeket is elemien előmutat. („Engedi” őket, na ja, még ez se fontos.)
Viszont új alakzatok is létrejönnek, képzettársításunk engedélyt kap: csak kicsit nem nézünk egy helyre, az ujjak összefonódására (a sokféle összefonódás lehetőségét mondja az elcsúsztatott kéz-kettős), már egy kiterített, balzsamozott tetemet látunk. A papírok: ravatal-lepelrészek; de nem, hát persze, hogy papírok. Szemünk esetlegességére is épít ez a fotómódszer (mely a színezés nélkül érdektelen dokumentáció maradna, ötlet; a színezéstől „shakespeare-iek ezek az alakok”, mert alakok, külön karakterek az ingujj-kéz-együttesek egy-egy lapon, felületen. Meg aztán: a magánynak nem kizárólagos az állaga. A papírlapok, melyek magányunkban az asztalunkon hevernek, a világot is jelentik. Sőt, annak bőségességét, a magunk feladatainak sokaságát. Efféle bőségben miért vagyunk magányosak? Ez a Baranyay-önábrázolás kafkai eleme.
A tükör válaszol c. kettős pontosan a szemközti ház foncsorfala c. teóriánkat igazolja (vagy innen vétetik gyarló elgondolásunk, ilyenekből). A két kezébe temetett fõ... igen, mintha „a fej kezei” volnának e kezek... valami maszattá, lelógó kacattá, gombolyag gubanccá (a firka mint gubanc), iszonyú Lear-király-többesű drámajelenetté válik fő, válnak kezek, s közben a világ ott van, mint kelléktár, mint tanulmányozandó, mint elintézendő. A világ fehér v. teleírt papírosai mintha lap-alapú lámpafénynek látszanának. Megvilágításnak csupán, a nagy megvilágítás könyörtelenségének.
Azután a két egymás melletti kéz. Egy fotón. Az egyik kéz mintha betegessé sebződne, gumósodna, sőt, mintha rémes növényi gumó, göb lenne, kórélettani ábra. Mellette a neonos fényben szürkéllő, túl-simán-plasztikus „ugyanez-a-kéz” szinte felülmúlja iszonyú messziségével, tudománytalan fantasztikumával a másik látvány-felet.
Aztán egy-egy hatos, kilences osztatú együttes lapjain az ín mintha papír-fecnikké szakadna, s a kéz nem tartja e szakadmányokat, hanem elvész köztük.
Az önarcképek tükörben, vagy a Tandori-NatRoid ikonográfia (most nem is szólva az önarcképek egyik csoportjának tükörkeret-köréről, mely a korai kéz-szegmentek keretezését idézi): mindez a test formáinak alapformákra bontása, göb, gömb, tojás stb. A Kis fekete önarcképek a fejet gázálarcon-túliba tüntetik el, kísértetiesen megvilágított felsőruha tanúskodik régi restaurátor-élményekről, igen, mintha reneszánsz redők elevenednének fotóvá. A fotó, ismétlem, drámaian eleven itt (a színek tovább fokozott kontrasztjaival, s azzal egyáltalán, hogy színbe tevődnek át az elébb már megvolt terek).
A színezés, átszínezés (most Rainert hagyjuk): azt is jelenti, hogy a térforma egyszer már megvolt; volt, ami volt; további kárhozatra (vagy objektiválásra, kb. ugyanaz) szolgál a rávitt szín.
A szín rávivődik, de mintha (már nem fotós eljárással, hát persze) előhívódna, mint a térredőzetnek egy lehetősége. Mint csak az a lehetősége! A Pilinszky-féle elveszettség-versek (nem idézem őket, az 1958 utáni korszak is tartalmaz ilyeneket bőven, ám az Utószó stb. főként; vagy a „Megérkezik és megmered” kezdetű, ahol a falat kettétépi a sütése, és te tükrödben... mint üvegkoporsóban. Ezek a nagyobb művészeti összefüggések nyomozási lehetőségei, gondolom; ezek is, itt.
A Kis fekete önarcképeknek van, persze, egy olyan bevezetődése is, ahol a fej még létezik (a képen). Ismét mint átvilágított, kivilágított tok, termés stb. A fotó és színezése itt a Seurat-tanulságot sugallja. (A katalógusnak arra a páros oldalára gondolok, oldalpárosára, ahol hat ilyen kép van, 4+2. Visszafelé lapozok most.)
A fehéres-szürkés, barnával felerősített önarcképek ismét az önmagába omlott, önmagát megtartó lényt mutatják. A fotó a megtartás? Ami történik vele, az omlás?
Sorozatukra, sorjázásukra, variációrengetegükre mondható: egymáshoz képest mondják önmagukat; az egyiket látva van az az érzetünk, hogy „nem is hinnénk, még ez is van”, mikor a másikat látjuk. Ez hosszú sor a katalógusban. Visszalapozva egészen azokig a képekig vezet, ahol Baranyay „saját arca” teljesen felismerhetően ránk néz, elnéz tőlünk, kettős alakban.
Akkor, ezekkel szemközt, megint a teljesen szélsőséges, nem önmagába omlott, de a lény „bármi-lehetőségére” utaló képkettős van, nem kettőzött, nem valós Baranyay-fejekkel.
Az ovális képek ezekhez képest szinte bukolikusan megnyugtatóak. Nem mondom, a sötét felhő- v. anyagcsíkokba vesző fej, amellyel a sorozat indul
(a katalógusban), ismét rémesebb lehetőségeinkre utal. De a képek egy részén ezt mintha „maga Baranyay” venné nagy nyugalommal (sztoikusan!), másutt ezt látjuk, ahogy belepusztul valaki valamibe, ám összetartódik. Itt körbe-értünk.
Az összeomló, de összetartódó lény-variánsok között akad olyan is, ahol mintha csak egy elsorvadt lábú (igen!) ing ülne, valami félig állati képződmény, nem papír, nem papírrongy, valami állati lény, kreatúra fejetlen ingből (ld. tagolatlan kosárember, Pilinszkynél; ld. végső egyedüllét-állapotok).
Egészen külön tematikus fejezetet jelentenek a társas önarcképek (Jane Morrisszal pl.). Vagy a (Vagy-vagy) önarckép. Itt a félrenéző fej merőben gépi, de húsból-gumiból való gép, hozzá iszonyatosan megduzzad a comb, az ing mintázata ijesztően számítógép-béli (az ingre van írva, strand-vagy-jampec divat szerint: VAGY VAGY stb.). Hihetetlen nagy teljesítmény. (Az összeomló-összetartott képek mellett. Ezek, azért ezt mondjuk ki, XIX-XX. századi csúcsteljesítmények sorában állnak, gazdag sorban.)
Az önarcképek közül az Önarckép (B.E. emlékére) talán alapjaiban a leglidércesebb. Nem kivitelezésében. Itt az önarckép egyáltalán nem önarckép ugyanis! És az a nézés! Jekyll-Hyde átalakulások, pozitívnak és negatívnak bármi könnyítő polarizálása nélkül.
A Kezek toll- és krétarajz dokumentálása (így is rajzolhatok én! jeligére) hamarosan „leglényegüket” adják. Az 1968-as litográfiák realizmusukban sem kevésbé kísértetiesek, mint az átröntgenezett-rothadás Rembrandt-kezei, sőt, itt a szürkeségben van valami „Lépcsőn lemenő akt”-jelleg (Duchamp), ahogy a körmök fémesek, kubisztikusak.
Kész felüdülés a kicsit „a nő” motívumát involváló ceruza-átrajzolt rőtes ujjak, a figurákat (gipsz-agyag gyurmát) sejtető összefont kezek szürkében. Persze, a camera obscura és a bábjátékszerűség persziflázsa (mindentorzító szándék önmeg-könnyebbítése nélkül!) is itt következik. Aztán a légies mozgó-kezek, a lábnak látszó kéz-csík, a kiterített tetemnek látszó; a bravúros vonalból-sötét üreget c. feladatot virágszerűséggé (meg)oldó alig-kéz, recehártya-látvány, adatlap-kéz.
Az 1989-es Kis barna hátterű kéz v. a Kék kabátujj klasszikus értelemben is festmény. (Az, szó szerint is.) Hamleti darabok!
De a kéz barna háttérrel, fehér háttérrel (egymással szemközt a katalógusban), a háttér firka-felfestés csíkozásával: a legelemibb „tiszta festészet” lényszerűséggel szervesen meg(t)oldott darabjai. Itt valami kiemelkedő, valami bámulatos sikerül Baranyaynak s a két következő kéz (épp a bravúr visszafogottsága okén) a legnagyobb mesterek között mutatja őt.
Persze, hogy könnyebb észrevenni ezt a Rembrandt-kezeken, és a variációbőség véget nem érni akaró sorjázása a további fekete-szürke hátterű kéz-együttes; kis figurák (kivédetten beckettien), hogarthian, baranyayan. Végül az offszet kezek a korai kubista kezeket viszik át a címbe tett nyilunk (TD Sagittarius) irányulásába, s eszünkbe jut egy lónév: Son Of Sharp Shot. „A fotó” miatt is stílszerűen mondható emez „apollonizmus”.
Sablon azt mondani „befejezésül” (hogy el ne rontsuk gyorstallózásunk esetleges csekély hatás-eredményét a leltárosdival), azt mondani, hogy Baranyay a Részletek mindent-ígérése és az olyan darabok révén, mint az 1994-es Vázlat... Schubert... -hoz etc. mindenféle technikai fejlődés-alakulás előtt nyitva álló művészetet mutat meg nekünk.
És ebben aligha tévedünk, ez így lesz, így kell lennie. Így kell (jóéghálaégnek) lenni.
1998. június 8–11.
INTERJÚK , BESZÉLGETÉSEK
AZ ELBÚJT EMBER*
Baranyay András
*részletek egy 1994. februárban és márciusban heteken keresztül folytatott, még befejezetlen beszélgetésből. A szövegből néhány passzus megjelent a Beszélő 1994 március 17–i számában.
(Balkon, 1994/4)
Baranyay András és Hajdu István beszélgetése
HI: (...) Ha vissza akarok vetíteni valamit a képeid alapján, az inkognitó, az elfordulás, a háttal állás, az átrajzolt arcképek mind valahogy a halált hívják vagy az eltűnést. Sokszor elmesélted, hogy gyerekként a halállal valamilyen kacér viszonyban voltál. Ez egyébként nem azért érdekes, hogy kiderüljön: te milyen élénk, nagy fantáziájú kisgyerek voltál, hanem a képeid szempontjából lehet fontos, mert ezek a dolgok végül is abszolút összefüggenek.
BA: Nézd, azt biztosan tudom, hogy most az égvilágon semmi közöm nincs hozzájuk, abban is halál biztos vagyok, hogy olyan kalandokra, mint gyerekkoromban, nem vetemedtem már 20-30 éve. A hetvenes évek közepéig restauráltam, fölmásztam mit tudom én milyen magasra, félig lebontott állványokon egy szál palló közepén álltam húsz méter magasan, és ott még valamit kiretusáltam, aztán 15 évre rá, hogy abbahagytam a restaurálást, egyszer egy barátom meg akart valamit mutatni, és úgy be voltam tojva, amikor egy rendes, biztonságos létrán föl kellett mászni. Aztán rettenetesen imádtam utazni. Most már majdnem, hogy viszolygok. Szóval rettenetesen megváltoztam. Egy csomó dolog volt gyerekkoromban, ami nem hogy nem érdekel, hanem pontosan az ellenkezője érdekel. Most jut eszembe, hogy a színház iránti rajongásom is ugyanilyen volt. A zenét változatlanul szeretem, de mondjuk egy operát jobban szeretek meghallgatni, mint megnézni. A rendes színháztól meg egyszerűen irtózom, nem is tudom, hogy hány évtizede nem voltam színházban, a színészetet, meg a színházat rémesnek tartom.
HI: De miért?
BA: Nem tudom. Jó, nyilván összefügg ezekkel a hátképekkel meg a fölismerhetetlen képekkel, ez pont az ellenkezője a szereplésnek meg a színháznak, az exhibiciónak...
HI: De ha már itt tartunk, akkor hadd vessek közbe két dolgot. Az egyik az, hogy azt mondod, hogy irtózol a színháztól, az exhibiciótól, a szerepjátszástól, amit hogyha tovább fokozunk, akkor irtózol a hiúságtól, a magamutogatástól, a részvétel forszírozott változatától. De azért...
BA: ...közben meg szeretek pofázni....
HI:...tehát azért szeretsz szerepelni. És a tanítás is, ugye tanítasz hat-hét éve, eleve exhibició. Hadd mondjak még valamit, ami lehet, hogy kellemetlen, de ezer olyan történetre emlékszem veled kapcsolatban, amikor úgy szaladtál el galériások elől vagy olyanná tetted magad, mint aki nem létezik, hogy azért abban volt egy felhívás is, most durván fogalmazva, egy picit illegetted is magad, hogy te vagy is, meg nem is, téged keressenek is, meg ne is. A jelenlét forszírozottsága azért mindig megmutatkozott, te szereted, hogyha tudnak rólad, miközben el akarsz bújni. Szóval nem lehet az, hogy a te szereped az elbújt ember szerepe?
BA:Lehet, ezt nem tudom, de az biztos, hogy nem mentem el egy barlangba remetének, bár az lenne az egyetlen biztonságos módszer arra, hogy örökre eltűnjek. (...) Vehetjük ezt az egészet úgy, hogy nekem nem kéne egy szót se szólnom, és nem is lenne ez az interjú, az lenne az igazi. És az, ha egy ilyenbe belemegyek és elmondok ilyesmiket, az nyilván valami szereplésként fogható fel, jó, ez igaz. De, mondjuk, Kafka se szerepelt, mégis írt, már bocsánat a hasonlatért.
HI: Hát nem tépte össze a Naplóját. Szóval végül is az ember akar valamit, a szónak a pozitív értelmében.
BA: Persze. Egyáltalán, ha teljesen el akarnék bújni és semmiféle szerepet nem akarnék vállalni, akkor tényleg jöhetne ez a remeteség, de akkor egy vonalat nem húznék, vagy nem csinálnék semmit. Tanítani sem a szereplés lehetőségéért mentem el, inkább a gyerekkor utáni vágy vett rá, meg tudni akartam, hogy milyenek a mai gyerekek. Szóval valami kis inspirációt vártam, amit meg is kaptam.
HI: Ez miért érdekelt téged?
BA: Nyilván, mert rájöttem, hogy öregszem.
HI:Mikor?
BA:50 körül kezdtem úgy érezni. Addig nem tudom, addig teljesen abban a hiszemben éltem, hogy én húsz-harminc-negyven éves vagyok. És aztán egyszer csak rájöttem, hogy nem, én a másik kategóriába tartozom.
HI: És ez fájdalmas volt?
BA: Igen. Észrevettem, hogy a fiatalok szemében egy vén trotty vagyok, másrészt meg a fordítottját, hogy ez előtt illik meghajolni, illik tisztelni. És mind a kettő zavart. Arra rájöttem, hogy nem lehet haverkodni tizenéves gyerekekkel, hát nyilvánvaló. Észrevettem kollegáimnál a gimiben meg még a főiskolán is, hogy néhányan azt hiszik, hogy ilyet lehet csinálni, de nem lehet. Én nagyon jóban voltam a gyerekekkel. Jól kijöttem velük, de aztán rájöttem arra, hogy mi az, amiben bizalmasak az emberek, mi az, ami mondjuk már ezen túl van, amihez én már öreg vagyok, és amihez nekem már semmi közöm.
(...)
HI: Minden emberben van egy vágy, hogy milyennek lássák, te milyennek akartad magad tételeztetni magad a gimnáziumban? Egy rejtett és rejtélyes művésznek, egy bácsinak, aki anekdotázik? Egy szakmailag perfekt, támadhatatlan tanárnak? Mert tagadhatatlan, mindenkiben van egy önkép, amit ki akar sugározni. Szóval neked mi volt a fontos, hogy mit lássanak ezek a srácok?
BA: Nem tudom. Az biztos, hogy én szabadon akartam őket engedni.
HI: Szabadság bácsi akartál lenni?
BA: Igen, szóval nem akartam rájuk tukmálni semmit, én tényleg azt akartam, hogy kijöjjön belőlük az igazi természetük. Aztán az egyik kollégám, egy év végi kiállításnál azt mondta, hogy az osztályom letagadhatatlanul olyan, mint amilyen én vagyok. Hogy rettentő őszinték, hiányzik belőlük minden erőszakosság, minden akarnokság, túl lágyak, olyan érzelmesek meg bensőségesek meg líraiak, és akkor ezen elgondolkodtam, és meg is néztem a melóikat, és rájöttem, hogy ebben tényleg van valami. Hogy eszerint tényleg valami hatással volt rájuk az ember, de én ezt igazából nem akartam. Én csak azt akartam, hogy elég szabadon csinálják, amit csinálnak.
(...)
HI: De hadd pimaszkodjak egy kicsit. Az egész, amit elmondtál, meg ahogy nem akarsz válaszolni arra, hogy milyen tanárképet akartál te igazán fölvetíteni saját magadról, azért kezd egyre jobban érdekelni, mert emlékszem arra, amikor '85-86-ban elmentél tanítani, akkor heteken, ha nem hónapokon keresztül kínlódtál azon, hogy te alkalmas lehetsz-e erre, kell-e neked ez az egész. Én az egész dologban azt látom őrült különösnek, hogy te akkor úgy érezted, hogy ez csak egy púp a hátadon, abszolút egzisztenciális kényszerből mentél el tanítani. Ma meg mintha lelkes lennél...
BA: Az előbb mondtam, hogy a gyerekekre voltam kíváncsi. De visszatérve ahhoz, hogy az ember mennyire megváltozik: a főiskolán az én évfolyamom volt akkor az egyetlen, eltérőleg az előző meg utána következőtől, ahol fakultatív volt a tanárképzés. Nekünk nem volt kötelező. És ketten voltunk az egész osztályban, akik nem jártunk tanár szakra, én azért, mert szörnyebb foglalkozást nem tudtam elképzelni. Rokonaim között elég sok matematika- és fizikatanár volt, lehet, hogy ez is hozzájárult, de el nem tudtam volna képzelni, hogy tanítsak. De hát hogy meg tud az ember változni..., de talán ezért nem ítélhető el igazából.
(...)
HI: Most viszont időben térjünk vissza harminc vagy negyven évvel korábbra, de ugyanarra az iskolára: mi történt, amikor leérettségiztél?
BA: Elmentem a főiskolára felvételizni. (...) A főiskolán még megvoltak ugye a régi szép hagyományok: ilyen-olyan pontszám, származás szerint. Én tisztviselő–gyerek voltam és ezzel mindig baj volt, mert nem egészen tudták, mi az, hogy tisztviselő. Ez lehetett a minisztériumban portás meg lehetett volna miniszter is. Azt hiszem, hogy ez plusz öt pontot jelentett, ami minimális volt, ötvenet kaptak a munkás származásúak. És arra is emlékszem, hogy rengetegen voltak olyanok, akiket valahonnan faluról fölküldött a tanácselnök, hogy látott egyszer egy ceruzát a kezében, s halálra nevettük magunkat, hogy rajzoltak egy aktot, s a közepén, már bocsánatot kérek, egy ilyen izé volt, egy rombusz. Akkor évente csak húsz embert volt szabad fölvenni, s azokat, akik bár megfeleltek, de felül voltak a húszon, elküldték az egri Tanárképző Főiskolára. Ezek tulajdonképpen a főiskola hallgatói voltak, és ha valaki kimaradt a főiskoláról, akkor ezeket sorban visszavették minden különbözeti nélkül. Én is ebbe estem bele, fölvettek, de átküldtek az Egri Tanárképzőbe, de miután eszem ágában sem volt tanítani, inkább úgy döntöttem, majd fölvételizek még egyszer. Még akkor behívtak sorozásra, meg is mondták, hogy november elsején kell majd bevonulnom. Az is valami iszonyatos rémkép volt előttem, hogy el kell mennem katonának. Arról nem változott a véleményem, azt akkor is rühelltem, meg most is. Tehát nem tudtam mit csinálni, akkor a papám, akit korábban kirúgtak az állásából, és raktáros volt az Egyesült Gyógyszertár egyik kőbányai telepén, oda vett segédmunkásnak a raktárba. Irtó hamar összehaverkodtam a raktáros sráccal is meg a többi kollégámmal, akiknek a fele cigány volt, nagyon aranyosak voltak. Havonta kétszer kaptunk volna munkaruhát, de nekünk csak egyszer adtak, az pedig egy fehér köpeny volt, amit két hétig hordott az ember, aztán be kellett adni mosásra, s utána egy kék munkásruhát kaptunk. És amikor fehér köpeny volt rajtam, akkor a cigányok mindig azt mondták, hogy doktor úr, de halál komolyan, amikor kék munkásruha volt rajtam, akkor Bandikám voltam. És ez így váltakozott állandóan. Tulajdonképpen nem volt sok dolgunk (...) A papám meg régivágású ember volt, aki bejött, és ha látta, hogy napozunk az udvaron, mert bekentük magunkat kakaóvajjal, amivel hamar le lehetett sülni, akkor rám üvöltött, hogy nem fogsz itt lógni, disznó, átzavart a kazánházba, s ha nem jött be a salakkihordó segédmunkás, akkor nekem kellett a salakot kivinni. De jókat tudtam beszélni a fűtővel.
HI: Te egy jampi voltál, hogy barna akartál lenni? Volt neked csőnadrágod meg vastag talpú cipőd meg bő zakód, jártál te valahova táncolni?
BA: Olyan vastag, puha krepptalpú cipőm nem volt. Nyakkendőt mindig hordtam, az egy szigorúan hordandó dolog volt, még a főiskolán is. De mi rettenetesen avantgarde–ok voltunk, mert az ember kinyitotta nyáron az inggallérját, és megeresztette a nyakkendőjét, és akkor már nagyon megnéztek az utcán, és azonkívül kalapom sem volt, bár gimnazista koromban még hordtam. Tánciskolába is jártam, a budai tánciskolába, meg Pesten is, ahol ráadásul egy sánta nő volt a tánctanár, arra emlékszem.
HI: Ez nem Hrabal?
BA: Becsszóra emlékszem, hogy sántított. Összeállította a párokat, és elmagyarázott mindent, és tényleg csípőficama volt, becsszó, tényleg, a körúton volt valahol. Ilyen hamar nem jutna ilyesmi eszembe, ha nem lenne igaz.
HI: De jampec nem voltál?
BA: Nem, nem.
(...)
HI: Képeiden a célnak, a valódi akaratnak szinte semmi szerepe nincsen, legalábbis abban az értelemben, és annak vizuális megfelelőjeképpen nincs, ahogy nagyon sok-képnek megvan a célja és az akarata, valamilyen módon az érzelmeket, a gesztusokat vagy egy mentális állapotot igyekszik kifejezni. A munkáidnak, az én értelmezésemben, egyetlen célja és akarata van, rejtőzködni. A kérdés az, hogy miközben az egész világ célorientált, nem ma, hanem kezdetek óta, miközben az egész világ az exhibiciót, az akarat kiáradását tartja a legfontosabbnak, te a nem-levésedet, a nem-létedet akarod demonstrálni.
BA: Nem biztos, hogy a nem-létemet, inkább a nem-tudásom. Én abszolút Kirkeegard híve vagyok, meg imádom ugye az egész romantikát, az igazi romantikát, és arra is tulajdonképpen jellemző ez a bizonytalanság, mint döntésképtelenség. Az abszolút mindentudás – amire én mindig azt mondom, hogy a múlt századnak volt a rákfenéje, a polgári rend a folyománya –, amikor a papámnak ugyanaz a foglalkozása, mint ami az enyém, és az én gyerekem foglalkozása is az lesz, és a papám ugyanabból a tankönyvből tanult, amiből én és amiből a gyerekem fog tanulni, és ugyanabban a házban fogunk lakni. Az állandóság. És ugyanúgy öltözködünk és ugyanúgy nősülünk és ugyanúgy gondolkodunk és ami ebből következik, hogy emiatt nyilván kialakult az emberekben egy, hogy is fogalmazzak, egy biztos tudat, hogy mi aztán mindent tudunk, mert eddig is így volt, meg ezután is így lesz. Ha megnézed Hegel filozófiáját, abban is benne van, hogy ő a filozófia minden területéről mindent tud, az utódai is mindent tudtak, még Marx is mindent tudott, és ez egészen Leninig eltartott, Lenin is mindent tudott. Ez volt, mondjuk, a kommunizmusnak is az egyik jellemzője. Tudták azt, mink aztat tudjuk, elvtársak, ugye, hogy kell csinálni. Szerintem ez egy abszolút múlt századi gondolkodásmód maradványa. Ez vonatkozik aztán a technikára is: az emberiség, amit ebben a percben nem tud megoldani, biztos abban, hogy meg fogja oldani. A Titanic pusztulása volt az első pofon. Mindenki tudta, hogy ez a hajó elsüllyeszthetetlen, és mégis elsüllyedt. Azóta nincs meg ez az abszolút bizonyosságérzet. És én ilyen szempontból tartom Kierkegaardot nagyon jelentős gondolkodónak: ő ennek a kellős közepén volt képes arra, hogy ennek pontosan az ellenkezőjét állítsa, hogy egy francot, nem tudunk mi semmit, illetve így is magyarázhatjuk a dolgokat, úgy is magyarázhatjuk, semmit sem tudunk. Én mondjuk azért vonzódom hozzá, meg egyáltalán az egész hozzá kapcsolódó világhoz, irodalomhoz, gondolkodásmódhoz, kifejezetten szeretem őt.
HI: De hát ebből a nem-cselekvés következik. Mert Kierkegaard Vagy-vagyában is ott áll, hogy vagy csinálod, vagy nem csinálod, mindenképpen rosszul jársz. Mi motivál téged azon kívül, hogy a végzettséged erre predesztinált, mi motivál arra, hogy föltárd a bizonytalan énedet egy olyan közösség vagy közönség számára, amelyik számára feltehetőleg ez teljesen érdektelen?
BA: Azt mondhatnám, hogy alapvetően lusta természetem van, és harcolok ez ellen a lustaság ellen. Ennél egyszerűbben nem tudom megmagyarázni azt, hogy miért csinálom tovább.
HI: Te egy belső magánmarxista vagy, aki bízik abban, hogy az ember legyőzhető, pontosabban a rossz legyőzhető és a munka majd felemel?
BA: Jó, de hát bocsáss meg, szóval azért Kierkegaardról is elmondhatók ugyanazok az ellentmondások, mert végül is jó nagy életművet hagyott maga után, és egyfolytában dolgozott, és ha szerelmes volt, akkor szerelmes volt. De azért, amit az élet hoz, vagy ami magától jön, mert ezt is mondhatnánk, mert benne élünk valami százezer millió dologból összetevődő közegben, ami hat az emberre, az elől már nem lehet elmenekülni. Kierkegaard sem ment el remetének, meg én sem. Azt is mondom, hogy például rettenetesen zavar, hogy istentelen sok embert ismerek, és már ott tartok, hogy nem tudok neveket meg arcokat megjegyezni, és állandóan kínos dolgokba keveredek
HI: Jó, hogy azt mondod, hogy rettentő sok arccal találkozol, nem bírod megjegyezni őket, viszont a saját munkáidban mindig csak egy van. Volt egy, amikor azért még másokat is le voltál képes képezni. Ma már gondolom nem, s csak egy arc van, amivel állandóan bíbelődsz, pontosabban elfeded. Vagy egy-két kéz, ami hát bizonyos szempontból, bizonyos értelmezésben ugyanaz, mint az arc. És ez a sajátod. Elég ez arra, hogy a világ működhessen a számodra?
BA: Tulajdonképpen elég. Mondjuk arról egyszer szó volt, hogy engem egy egészen leszűkített világ érdekel, és ezt elég sokszor a fejemhez szokták vágni, hogy hát én nem tudok mást kitalálni. Hát persze, lehet, tájképet is festeni, valamikor csináltam is, lehetne kettős portrét, lehet csoportképet, lehet mit tudom én, ilyen-olyan, amolyan absztrakt képeket, mindenfélét lehet csinálni, és az ember látja, hogy jó pár festő, akár kéthetenként is váltogatja a stílusát vagy a tematikáját, ugyanakkor nyugodtan lehet olyanra is hivatkozni, mint amilyen Mondrian volt, aki jóformán ugyanazt csinálta évtizedeken keresztül. És ehhez még hozzátenném, hogy – ez most nagyon csúnyán hangzik, de azért ne érts félre – sokkal, de sokkal többet lehet kihozni formailag – most tényleg csak formailag –, mondjuk egy kézből vagy egy össze-vissza gyűrődő ruhából vagy egy bemozdult fejből, mint 3-4 alapszínből meg egy 90 fokos szögből.
HI: Neked fontos, hogy tudják az emberek, hogy ezek önarcképek?
BA: Persze. Mindegyiknek ez is a címe. Sőt a kezeknek is...
HI: Diderot-nak van egy szép szövege, a Levél a vakokról azok számára, akik látnak. Ebben van egy-két nagyon fontos mondat az önarcképről, közvetve-közvetlenül. Valami olyasmit mond, hogy miután az ember a saját arcát soha nem láthatja, ezért önmagáról soha nem lehet igazán pontos véleménye, csak mások által.
BA: Bocsáss meg, itt csak zárójelben jegyzem meg, hogy amikor az előbb visszahallgattuk ezeket a felvételeket, akkor ugyanez volt, ilyen rémséges hangot még nem hallottam, mint amilyen az enyém.
HI: És milyen érzés egy ilyen rémséges arcot nézni, mint a tied, szóval milyen érzés az, amikor a hívóból, pontosabban a fixirből kibújik a fotó, a saját képed, amivel most már bíbelődsz húsz-huszonöt éve.
BA: A fotó ugyanolyan, mint a rajz vagy a festészet, egy abszolút szubjektív dolog, szóval hiába mondja bárki, hogy a fényképezőgépnek objektívje van és az objektív, és a fénykép magát a valóságot ábrázolja , ez nem igaz. Emlékszem, hogy egyszer Tokajban az amatőr művésztelepen egy asszonyság rettenetesen nekem támadt azzal, hogy hát ugye egy festő a kezével és a szívével és a lelkével és az érzéseivel fest, és akkor milyen címen merészeljük azt mondani, hogy a fénykép művészet, mikor azt egy szerkezet, egy gép csinálja. Ugye ezt már a múlt században is a fotósok fejéhez vágták. Akkor azt válaszolták rá, hogy a különbség az olyan, mint a hegedű meg a zongora között, a zongora olyan, mint a fotó, mert hát az egy mechanikus szerkezet, a hegedűn meg érzelmesen huzigálja a vonót a hegedűs, a hegedű tehát a rajz. Szerintem egy kicsit pontosabb, ha összehasonlítjuk Saljapint meg Albert Schweitzert. Saljapin a szívéből, a lelkéből működik, ugye, mint énekes állítja elő a zenét a saját hangszálaival, mert ott aztán semmiféle gépről szó nincs, akkor ez vajon tökéletesebb zene, mint amit Schweitzer csinál egy gépen? Kapcsolókat nyomogat, mert az orgona nem más, mint kapcsolók özöne. A billentyűk, a regiszterek, a pedálok, az egész csak kapcsolókból állt. Tényleg arról van szó, hogy amit a Saljapin énekel, az művészet, amit a Schweitzer orgonál, az nem az, mert egy gépen hozza létre a zenét? Az éppúgy zene, művészet, mert Schweitzer működteti a gépet. Szóval a fényképezés is olyan, most nem magamról beszélek, hanem a fényképezőművészről, hogy az számít, hogy ki tartja a kezében a fényképezőgépet.
HI: Saját csapdádba estél Saljapin és Schweitzer nevével, mert amikor Saljapin Verdit vagy Musszorgszkijt énekel, amikor Schweitzer Bachot játszik, akkor ugye, finoman fogalmazva, interpretál, szóval önmagát hozzáteszi valami máshoz...
BA: Bocsáss meg, tényleg nem egész tökéletes a példa, de hivatkozom akkor Bachra, aki egy csomó mindent nem kottázott le, például a kottáiból hiányzanak a regiszterek, hogy milyen hangszínen kell játszani, erre mondjuk semmi magyarázat nincs. De amikor megkérdezték tőle, hogy a pedálszólamot, az egy elég komoly szólam, ugye, egy csomó billentyű az orgonánál, miért nem kottázza le, és miért csak annyit ír a kotta aljára, hogy pedál, azt válaszolta, hogy hát az nem is orgonista, aki nem tudja, hogy mit kell a pedálon játszani, és a Fúga művészetében már azt sem írja oda, hogy min kell ezt az egészet lejátszani.
HI: Jó, a kérdés akkor is kérdés, hogy milyen dolog az, hogy te önmagadat interpretálod, milyen önarcképet tárni állandóan az inkognitó örve alatt a világnak, tehát milyen érzés az, amikor a vegyszerestálból kiveszed önmagadat, és magadnak támadsz ceruzával, vegyszerrel.
BA: Mondjuk ez egy istentelen nehéz kérdés, azt hiszem, hogy ebbe nem is volna szabad belemenni. Lényegében arról van szó, hogy amikor valaki csinál valamit, akkor azt hogy csinálja, vagy miért, ... eszembe jut a Villámsújtotta ember: Cendrars elmenekül otthonról, Párizsból, a világ végére egy kastélyba, hogy megírja a regényét, ott van az írógépe a teraszon – ez egy gyönyörű történet, ugye, – és nem ír belőle egy kukkot sem, csak közben hetvenhétmillió dolog történik vele, meg emlékezik, ami mondjuk százszor izgalmasabb. Hát jó, a vicc vagy a bukfenc az egészben az, hogy le is írja, és az ember el is olvashatja, és a vége az, hogy visszamegy a teraszra, és jé, jól megsárgult a napfénytől az üres papír, és még el se kezdte a regényt, csak közben...
Szóval, ha azt nézzük, hogy egy matematikus vagy egy vegyész vagy akármilyen konkrét tudománnyal foglalkozó valaki előtt van egy feladat, amit meg kell oldania, akkor a föladat bizonyos fokig precízen előírja neki, hogy mit kell csinálnia, mit kell megfejtenie, hova kell eljutnia. Na most, amikor ott áll valaki egy üres vászon előtt vagy egy betöltött fényképezőgéppel a kezében vagy egy üres kotta előtt, lehetetlen megmondani, mi is történik, hát ezt lehetetlenség megfogalmazni. Ha mondjuk ez titokban le lenne filmezve, nagyon fontos az, hogy titokban, nehogy az illető tudja, hogy valaki látja, hogy mit csinál, még abból sem lehetne megfejteni, még saját maga sem tudná megmondani, hogy mit miért csinál. Nagyon jól emlékszem, hogy Bernáth annak idején napokig vagy hetekig ült egy kép előtt, és azon törte a fejét, hogy hova kell egy ecsetvonást, egy széles ecsetvonást berittyenteni a képbe. Amin mondjuk Kokoschka, most nem akarom Bernáthot bántani, de nem hiszem, hogy Kokoschka ezen hetekig meditált volna. De azt tudom, hogy Bernáth őszintén elmesélte, hogy milyen szörnyű, nem oda került az ecsetvonás, ahova kellett volna, és kénytelen volt az egészet eltüntetni, és kezdeni elölről. De ez csak egy kis csacsiság, de hát elképzelhető, hogy valaki elkezd valamit festeni, és egészen máshova lyukad ki a végén, mint amire vágyott.
A fotónál is ugyanígy van. Szóval én, mondjuk, elhatározom, hogy valamit le akarok fotózni, általában úgy csinálom, hogy van egy olyan gépem, amin nem lehet végtelent exponálni, és a legeslegkisebb blendére állítom, és akkor előtte mozgok és ezt csinálok és azt csinálok, és tulajdonképpen fogalmam sincs róla, hogy ez milyen módon fog a filmen megjelenni. Szóval hogy milyen mozdulat és milyen erős fény kell ahhoz, hogy ez így vagy úgy vagy amúgy látszódjék a negatívon vagy megjelenjen ezen a gyönyörűségen, ami mondjuk más területen nincs is, a látens kép, amiből közben látni sem lehet semmit. És akkor azt az ember előhívja, és valami olyasmi lett belőle, amit hát bizonyos fokig befolyásoltam, de bizonyos fokig fogalmam sem volt róla, hogy mi lesz belőle, és akkor berakom a filmet a nagyítóba, s a negatív képét látom az egésznek. És ha azt mondom is, hogy van némi gyakorlatom abban, hogy lássam, miből mi lesz, azért száz százalékig nem látom. Aztán, ha nem tetszik, akkor például rárakok egy másik negatívot vagy kitalálok valamit, nem tudom. Ugye, és akkor ebből már megint valami egész más lesz, és akkor vagy menten jónak találom, és vegyileg is színezem meg később is színezem, meg mit tudom én, aztán utólag mégsem találom jónak, vagy egyből nem találom jónak, aztán előkotrom, nem tudom, hány év múlva, véletlen a kezembe kerül, és akkor azt mondom, hogy hű, de hülye voltam, ez a legklasszabb, de még ezt meg ezt kell rajta csinálni, ugye erre nem tudok, meg szerintem senki sem tud semmiféle magyarázatot arra, hogy...
HI: Amikor odaállsz az önkamerád, a saját géped elé, ami mögött ugye nem állsz, fogod az önkioldót, akkor az a mozgás, ami a képeid jó részén rajta van, s nem egy barokkos nagy balett, amit te ott előadsz, szóval ez a mozgás, aminek a révén kvázi fölismerhetetlenné válsz, ez valami fátyol?
BA: Te, van, amikor fátyolnak gondolom, az azért úgy látszik is egyes képeken. Ez például egy tudatos dolog, hogy ilyen lassú mozgás van benne, aminek következtében tényleg egy ilyen fátyol lesz az ember fején vagy kezén. Olyat is csináltam, amikor úgy raktam egymásra negatívokat, hogy minden rettenetes éles volt, és azokból jött létre a kép, ami egész absztrakt lett. És néha egészen hasonló eredmények jönnek ki, mint a futurista fotók esetében. De nekem nem ez a célom. Jó, hát ez megint csak azt jelenti, hogy vagy-vagy, lehet, hogy innen indul valaki, a másik meg onnan indul, teljesen más céllal, és a végén ugyanaz sül ki belőle.(...) A lényeg az, hogy én nem hiszek az abszolút tárgyilagos fotóban. Ahol a fotót például bizonyíték gyanánt, szóval a realitás bizonyítéka gyanánt használják, mondjuk a rendőrségi vagy tudományos fotóknál, ott mindig szakértői bizottságok ülnek össze, akik megnézik, és lehet, hogy összevesznek azon, hogy ezt vagy ezt hogy kell értelmezni.
HI: Jó, de a kérdésem akkor is az, és az iménti példáddal csak megerősíted a kérdésemet, hogy milyen érzés, amikor a saját arcodat veszed ki a vegyszeres tálból, megszárítod, és esel neki mindenféle savakkal, vérlúgsóval, aztán színes ceruzákkal, tehát hogy ez az önrombolás...
BA: Bocsáss meg, nem a saját arcom, az egy papír, amin ilyen-olyan foltok meg nem tudom, micsodák vannak.
HI: Tehát semmiféle autoerotikus vagy autodestruktív gesztus...
BA: Erre nyugodtan azt mondhatom, hogy rettenetesen szeretem Arnulf Rainert például, de mégis abszolút idegen. Van olyan, hogy összekenem a képemet, de azt teljesen más céllal. És hát nem tudom, jó, lehet, hogy ez most még nem tartozik ide, de az utóbbi időben például. szétvagdalom a fotókat, és montázsokat csinálok belőlük.
HI: Magadról?
BA: Minden mást is belerakok. Szóval nem tudom, szóval igazából talán azt is mondhatnám erre, hogy itt most egyfolytában a fotóról beszéltünk, de én soha nem tartottam magam fotósnak, és nem is értek hozzá. Az Esztergomi Fotóbiennálén szerepeltem többször is, de csak azért, mert az kezdettől fogva olyan fajta fotókkal foglalkozott, ami nem a konvencionális fotó. Nagyon szeretem egyébként az igaz fotót is, de, hogy mondjam, szóval ez vegyes technika. Belefestek, belerajzolok, mit tudom én. Ehhez még azt is hozzáteszem, hogy én festő szakon végeztem, de már a vége felé, és utána még jó sok ideig grafikákat csináltam, litográfiákat, aztán fotókat is. (...) Épp ezért mondtam és ragaszkodom ehhez, hogy a fotó tökugyanolyan, mint a festmény, szóval ugyanúgy semmi köze nincsen az objektivitáshoz. Én inkább más miatt használom, előbb már szó volt róla, hogy lehet, hogy egész egyszerűen csak a lustaság vitt rá. Szóval azt hiszem, hogy nem értesz félre, ha azt mondom, hogy nyugodtan meg tudnám rajzolni a képet, csak hát az tovább tart. Bár nem tudom, szóval lehetséges, hogy most, mert például annak a dokupapírnak, amit eddig keletnémet anyagokból gyártott a Forte, befejezték a gyártását, s többé nem lehet kapni, tehát ha elfogy az, ami van, akkor kénytelen leszek más technikát használni, de bőven van, mázsaszám vannak föl nem használt mindenféle fotók, és azokból montázsokat tudok összetákolni.
Egyébként, ha előszedem a régi melóimat, aztán az öt évvel későbbieket, aztán megint öt évvel későbbieket, és egymás mellé rakom őket, az én számomra majdnem olyanok, mintha nem is én csináltam volna, hanem valaki egész más. Én annyira képes vagyok idegennek érezni már magamtól, szóval olyan, mintha húsz évvel ezelőtt geometrikus absztrakt képeket festettem volna. Nekem legalább akkora különbség van köztük. Lehet, hogy ezt más nem látja, de a fölnagyított litó kézrészleteknek például nem tudom, mi közük van, mondjuk, a hátképekhez vagy ahhoz, amit most csinálok
HI: Jó, de ezek az átmenetek az egyik periódusból vagy képfajtából a másikba, a te esetedben sokkal konzekvensebbek egyfelől, másfelől pedig sokkal finomabbak, kevésbé észrevehetőek, mint másoknál. Én úgy látom, hogy a hatvanas évek végén készült litók utáni munkák, amelyek már kifejezetten fotó alapú grafikák, azok azért egyetlen szálon húzódnak, és mindegyiknek köze van a másikhoz, még akkor is, amikor a kezdet kezdetén vagy a hetvenes évek közepén másokról is csináltál portrét – Majorról, Tandoriról, az unokahúgaidról –, azok is valahogy ugyanazt a vonalat erősítik meg, ami máig tart.
BA: De akkor most erre azt mondom, hogy azt nyugodt lélekkel bevallom, hogy annak ellenére, hogy vonzódtam és vonzódok mindenféle egészen mai dolgokhoz, amiket jónak tartok, egy csomó mindenfélét hülyeségnek látok, ugyanakkor van bennem egy irtó erős konzervativizmus. Maga a romantika utáni vonzalom is rohadt konzervatív, még akkor is, ha azt mondom, hogy szerintem Kafka is a romantikához sorolható, meg Dino Buzzati is, és makacs módon ragaszkodom Goyához vagy Rembrandthoz, és például azt mondhatom, hogy Rembrandtnak is vannak fiatal, meg öregkori művei, de azért bocsánat... de hát azért ő sem sokat változott.
HI: Rembrandt azért is érdekes, mert kínálkozik azonnal a kérdés: Rembrandt sok olyan önarcképet festett, amin valamiféle jelmezben vagy maszkban jelent meg. Te ilyent csak kétszer csináltál, egyszer édesapádként, a másik alkalommal Jane Morrisként jelentél meg. Ez, azt hiszem egyébként, hogy a képeid között kivételes helyet foglal el...
BA: Se Jane Morrist nem lehet fölfedezni, se engem. Ennek egyébként egész egyszerűen, idézőjelbe téve, filozófiai oka van, pontosabban egy utólagos magyarázat az oka. Régóta rettenetesen tetszettek ezek a fotók Jane Morrisról, olvastam is utána és akkor rettenetesen furcsa dolgok derültek ki, például az, hogy elkezdtem Rosetti életét is tanulmányozni, s megtudtam, hogy a felesége, szegény, meghalt tüdőbajban, elég fiatalon, akkor eltemette, és az összes verseit belerakta a sírba, aztán egy idő múlva a verseket exhumálták. Soha többé nem nősült meg. És ugyanezt tapasztaltam Kierkegaardnál is: rettentő szerelmes volt, és aztán rájött arra, hogy ezt igazából nem lehet megvalósítani, mert a szerelem meg a házasság az egy olyan rettenetes dolog. Kénytelen volt elküldeni a menyasszonyát, aztán teljesen kiborult egész életére, folytonosan visszasírta a régi szerelmét, és akkor a gyűrűjéből, a jegygyűrűjéből végül is csináltatott egy keresztet, és azt a nyakába akasztotta, és így valahogy visszatért ez a valamikor jegyesség. Rengeteg hasonló vonás van kettőjük között. Most én nem mondom azt, hogy nekem ezek utánzásra késztető hasonlóságok, de hát szeretem Rosetti bizonyos műveit, szeretem Kierkegaardot is, természetesen nem mindenben, szóval arról szó sincs. De kettőjük között ez egy irtó furcsa azonosság. Rosettit a teljesen idegen dolgokhoz való vonzódása megint teljesen szembeállítják a korabeli angol gondolkodással, Kierkegaardt ugyanúgy. Később jöttem rá, hogy tulajdonképpen össze lehet hozni magamat mint kierkegardistát, és Rosettit mint Rosettit, illetve hát Jane Morrist, aki William Morrisnak a felesége volt, és mindenki imádta. De hát mondjuk erről ennyit.
HI: Miért nő? Magadra húztál egy nőt a szónak átvitt és gyakorlati értelmében.
BA: Nem tudom, hogy ennek mi volt az oka, de azt hiszem, hogy ennek eredetileg, szóval még mielőtt kiderültek volna ezek az életrajzi azonosságok, csak esztétikai okai voltak. Én is csináltam ilyen képeket magamról, ahol ülök összegörnyedve és rákönyökölök a kezemre.
HI: Szóval a dolognak semmiféle erotikus érvénye sincs? Miután a képen a nő nagyon szép. Te nem vagy nagyon szép.
BA: Én nem tartom olyan nagyon szépnek Jane Morrist. (...) Emlékszem, úgy készültek ezek a fotók, hogy először megcsináltam a reprodukciókat, hatszor kilences méretben, és ezeket beleraktam a keresőbe, és úgy néztem meg, hogy kb. hol kell majd nekem ülnöm. Inkább azt mondom, hogy ha bármi erotikus értelmezése lehet a dolognak, az rajtam kívüli, az tudattalan. Nincs köze Urs Lüthihez vagy Jürgen Klaukéhoz...
HI: Őket perverznek tartod?
BA: Mondjuk esztétikailag talán nem, de pszichésen igen. Hogy aztán a szexualitás nyomai rajta vannak a Jane Morris képeken? Hát istenem. Lehet.
(...)
TÜKÖRÁLOM (1998, portréfilm / Hajdu István, Tomcsányi Vilmos)
A beszélgetés lejegyzett változata
HI: Azzal hogy önarcképeket csinálsz, úgy rémlik mintha kimerevített tükröket állítanál ki egy-egy kiállításodon.
BA: Természetesen tükörből kell ezt csinálni. Az egy ég és föld különbség van mondjuk egy tükörből festett vagy rajzolt kép és egy tükörből fotózott önarckép között. Szóval nekem ez egy irtó nagy élmény volt, ugye hogy először is én belenézek egy tükörbe akkor a saját arcomat látom, és akkor közben rajzolok vagy festek, vagy nem tudom és akkor azt megcsinálom. Ha le akarom fotózni akkor mondjuk hogyha iderakom a fényképezőgépet //az arca elő tartja a kezét, mintha fényképezne// akkor nem a saját arcomat fotózom, hanem a fényképezőgépet fotózom. Tehát a fényképezőgépet arrébb kell rakni. De akkor bele kell nézni a fényképezőgépbe, hogy beállítsam a képet, viszont akkor én nézek bele a képbe és nem ülök ott, ahol ülnöm kellene. Úgyhogy oda valamit mindig beállítottam, egy tárgyat, hogy a távolságot be lehessen állítani.
Igazából a legnagyobb élményem ezzel kapcsolatban az volt, hogy én azt hittem, hogy a tükör távolságát kell a gépbe beállítani, holott nem azt, hanem a tükörből visszajövő másik távolságot. Mondjuk, hogyha egy méternyire van a gép a tükörtől és én is egy méternyire ülök tőle, akkor két méteres élességet kell beállítani és nem csak egy métert. Nekem ez egy irtó nagy élmény volt. Úgyhogy ezek a tükörben készült önarcképek igazából ezek olyanok, hogy én nem láttam, hogy mit csinálok.
HI: Leülsz a fényképezőgép elé, mint tükör elé és azzal a tudattal ülsz e vajon, hogy egy szerepet játszol, egy Baranyay Andráshoz hasonlító Baranyay Andrást akarsz a tükör előtt előadni, vagy van valami átlagolt, kivonatolt esszenciális önmagad, amit ezekben a képekben föl akarsz tárni? Megfordítva a kérdést: előre eltervezed e saját magad, amikor odaülsz vagy majd máskor a képek módosításakor találod ki azt, hogy mi akartál volna lenni?
BA: Nézd, ez egy rettenetes megfejthetetlen kérdés nekem. Rühellem a színjátszást. Nem szeretek szerepelni. Ugyan akkor mit csináljak, hogyha magammal akarok foglalkozni? Szóval ez egy megmagyarázhatatlan dolog, hogy ha magamról csinálok egy akkor eszerint én szerepelek, viszont én nem akarok szerepelni, csak magammal akarok foglalkozni. Szóval lehet, hogy ez úgy kellene csinálni, hogy ezt megcsinálom, aztán otthon titokba tartom az egészet. Soha többé ki nem állítom vagy nem tudom én mi.
HI: Tőled hallottam először Pepin bácsiról, meg Egon Bondy-ról, és hihetetlen volt számomra, ahogy te mesélted egy cseh író történeteit tovább.
BA: 60-ban voltunk kint Altorjai nevű barátommal először Prágában, és borzasztóan szerettem Prágát, és a cseheket is, és a Čapek-ot is szerettem, és amikor először a Hrabal novellák - hogy mondjam - a kezembe kerültek, akkor azok olyanok voltak, mint amiket én magam is csináltam. Aztán később olvastam tőle egy ilyen önéletrajzban, hogy úgy írta a novelláit, hogy megírt egy szöveget, aztán szétvagdalta, és aztán összekeverte. És mondjuk én valamit lefotóztam, vagy megcsináltam, és aztán én is összekevertem.
HI: De az amikor te lefotóztál valamit, és összekeverted, az előbb volt minthogy a Hrabal technikáját megismerted, vagy később?
BA: Előbb. Előbb volt. Hát azt senki nem értékeli - mondjuk így - a Bernáth Aurélnak van egy festménye, és én ott láttam egy olyat, hogy valamit átfestett és az ott meglátszott…
HI: Kibújt a részlet az átfestés alól…
BA: …az átfestés nekem onnan jött ez az egész. De gondolom, hogy ettől a Bernáth frászt kapott volna, hogyha ezt megtudja, hogy ezt én tőle tanultam ...
HI: De Hrabal nem...
HI: A te képeiden is – különösen a régebbieken, ahol a kivágás erőteljesebb volt, a kivágás körítése erőteljesebb szinten, mint maga a kivágásban megjelenő ujj, vagy arcrészlet, vagy könyökrészlet, vagy hónaljrészlet, hogy mi a kulcsa annak a gondolkodásmódnak, hogy a részletnek nagyobb jelentősége van, mint az egésznek?
BA: Hát, nézd! Ez nagyon nehéz. Ugyanannyi, mint Hrabal-nál, vagy másoknál is. Szóval az rá van bízva a nézőre, hogy hozzátegye azt, hogy én csak egy szót mondok, és akkor abból következtessen a többire.
HI: Igen, de mondjuk azzal, hogy te bújsz ki az apró részletek hártyáján keresztül, ezzel mintegy el is várod azt, hogy- legalábbis az én elképzelésem szerint - elvárod azt, hogy téged ítéljenek meg. Nemcsak a munkát ítéljék meg.
BA: Hát én azt nem várom, ne viccelj!
HI: De teljesen eltávolítottad magadat önmagadtól?
BA: Hát, így igen.
HI: Tárgyként kezelheted magad.
BA: Igen.
BA: Én imádom a romantikát, meg most már azt mondom magamról, hogy én egy egész tisztességes romantika-szakértő vagyok. Szóval soha nem dicsekedtem semmivel, most már ezzel eldicsekszem. Nekem az egész romantika egy olyan stílus, amelyik tele van ellentéttel, feszültséggel. Az a romantika. Az igazi romantika.
HI: Legközelebb a Gericault hullaházi képei az elődeid.
BA: Hát, például mondjuk ...
HI: De ez nem valami perverz dolog, hogy hullaházi képekkel kell a legfurcsább rokonságot vállalni?
BA: Nem. Jó, de hát gondold el, hogy mondjuk egy abba korba milyennek kellett egy szép képnek lenni, és azzal szemben valaki hullaházi részleteket festett. Szóval azért ez mondjuk eléggé szembeszegült azzal a gondolkodásmóddal, vagy művészeti stílussal, vagy nem tudomén mivel. Jó azonkívül hát, mondjuk hát, kezdetben talán engem annyira nem érdekelt, de lehet, hogy akkor is már érdekelt a romantika, annyira már nem tudom, de mondjuk ez amikor ezeket az expresszionista stílusú dolgokat csináltam, akkor már úgy érdekelt, de akkor még igazából nem tudtam, hogy mi ez. Szóval mondjuk, amiket utoljára csináltam például, hogy kezeket, aminek az a címe, hogy Önarckép, vagy mittudomén az E.T.A Hoffmann arcképei, ami semmi csak egy sötétség, és egy kéz, mondjuk szerintem, hogyha megkérdezném a Hoffmann-t azt mondaná, hogy ez jó.
HI: Te tartottad magad valaha avantgárdnak?
BA: nem tudom….. Nem, nem. Azt biztosan nem gondoltam magamról, hogy én kitalálok valami olyasmit, nem…Sőt hát én mondjuk utánoztam amerikai Pop art –ot, mondjuk más módon, meg a saját elképzeléseim szerint, meg nem tudom én mi. De az ötleteket, azokat onnan vettem.
HI: Azt hagytad, hogy mások avantgárdnak tartsanak? Te nem tiltakoztál ellene?
BA: Nem érdekelt igazán.
Én ezt nem szeretem ezt a szót, hogy ellenállás, én azt a szót szeretem igazából - mondjuk ez ilyen hülye politikai kifejezés -, hogy másként gondolkodok. Én másként gondolkodó vagyok. Szóval hogyha mondjuk ez a menő stílus, akkor nem biztos, hogy én olyat csinálok, mert lehet, hogy én nem olyat akarok csinálni. Ha épp olyat akarok csinálni, akkor olyat csinálok. Szóval, hogy én a saját szabadságom mellett döntök.
HI: De a te saját szabadságod az végülis egy hihetetlen fogság szerintem. Hát gyakorlatilag…
BA: Hát ez természetes. Hát mittudomén, soha nem beszélnek arról manapság, hogy mindenki szabad, meg nem tudom mi. Hát az egész életünk az egy abszolút izé: fogság. Nem? Kezdve attól, hogy először pici babaként születünk, aztán vannak szüleink, az is egy fogság, aztán nem tudom, én szőkének születünk, vagy barnának születünk, vagy négernek születünk, vagy nőnek születünk, vagy férfinak születünk, vagy 1500-ban születünk, vagy 2008, vagy 2000827-be születünk... azt mi döntjük el? Mi nem dönthetünk el semmit. Mi abszolút rabok vagyunk.
HI: Na igen, de te erre még...
BA: Ezen belül lehetünk szabadok. Engem ez érdekel, és kézcsók.
HI: Na jó, de épp az benne a furcsa, hogy te még ezen belül egy... a zárkán belül is kialakítottál magadnak egy saját még kisebb cellácskát is, hogy kis eltérésekkel, pici módosulásokkal gyakorlatilag huszon...
BA: Nem változtatok azon, amit csinálok, mert én egy makacs disznó vagyok. Jó. Mondjuk az idők folyamán rájöttem arra, hogy nekem semmi kedvem nincs változtatni, és sokkal inkább abba az irányba akarok menni, amerre valamikor elindultam, hogy ez jó- e vagy se, ezt én nem tudom, lehet, hogy kétévenként változtatni kéne, és akkor jobban el tudnék adni mindent, vagy...
HI: Teljesen felhőtlen tudattal, fájdalommentes szívvel hagytad el a festészetet? Mondtad, hogy Bernáth növendék voltál, ahol azért mégis a szín működött.
BA: Miért? Hát a színt, azt azóta is csinálom.
HI: Igen, de hát mégiscsak rettentő közel vannak a képeid a monokromitáshoz, az egyszínűséghez, vagy a színszegénységhez. A szín nem hiányzik?
BA: Most amit csinálni akarok… az hát a monokróm, ez mondjuk egy elég nehezen megfogalmazható kifejezés, mert ez a gyakorlatba igazából százezermillió icipici kis árnyalat eltérést, árnyalatot jelent. Most én ilyet akarok csinálni. Egy vörös meg egy kék egymás mellett az lehet, hogy kiveri az embernek a szemét, hogy rettenetes…
HI: Kikéred magadnak?
BA: Ezt én kikérem magamnak. Nem, akkor legyen egy ilyen kis szürke, olyan kis szürke, ami alig különbözik egymástól, és az egy rettenetes nagy színeltérés.
HI: Te tanítsz. Nem nagyon-nagyon régóta, viszont nagyon megváltoztatott azt hiszem a tanítás.
BA: Nézd, mondjuk azt többek között azért is vállaltam el, hogy az ember, amikor öregszik, akkor nem árt, hogyha fiatalokkal barátkozik, meg foglalkozik. Én nem akarok egy olyan öregember lenni, akinek minden fiatal egy rémség, vagy hát, szóval ismered ezt a dolgot ugye. Ahogy a gyerekek azt mondják, hogy ez egy vén trotty, az öregek pedig, hogy ez egy gonosz büdös kölyök, közben ugyan olyan büdös kölyök volt annak idején. Egyrészt emiatt, hogy megismerkedjek az ő gondolkodásmódjukkal, de ennek ellenére úgy veszem észre, hogy mégis nekem van igazam. A másik meg az, hogy technikát tanítok ott tulajdonképpen.
HI: Grafikát tanítasz.
HI: Ahhoz mit szólnál, ha mégis lennének követőid? Te mit mondanál, hogy miért ne legyenek? Mivel hajtanád el őket?
BA: Nem hajtanám, hát miért hajtanám el őket? Magyarázzák meg maguknak, hogy miért csinálják azt, amit csinálnak.
HI: És akkor hagynád, hogyha rendes a válasz?
BA: Igen.
HI: Van neked egy filmed, ami az én szememben az elmúlt 20 év magyar, de egyáltalán az európai képzőművészeti film, vagy képzőművész által készített filmek között az egyik legfantasztikusabb. Az az egyik legszebb amit valaha láttam. Van a filmhez, vagy a film előtt, vagy a film kapcsán most végülis mindegy, hogy ezek hogy készültek, van egy fotósorozat vagy műsorozatod a Jane Morris-sal közös munkád. Ugye Jane Morris a XIX. századi nagy és őrült fontos angol művészeti mozgalom egyik kultusz, és kulcsasszonya volt, akit többek megfestettek, és mintegy ikon vonult be az európai művészet történetébe. Más szempontból te ezt az ikont, hogyha most nagyon triviális és nagyon mulatságos - egyszerre mulatságos és triviális akarok lenni - ezt a magadra húzod. A szabadsághiányból - ami a nemi elkötelezettséget, a férfiséget jelenti egyszer csak kilépsz, és összemontírozod magad, összemásolod magad egy kultikussá vált angol nővel.
BA: Ennek egyik oka az volt, hogy mondjuk én a fotótörténetet is nagyon szeretem, és mindig nézegettem régi fényképeket. Igazából ott tetszett meg nekem ez a 4 db fotó. Ez nem lehet tudni, hogy ki csinálta. Egy angol fotós, Rosetti megbízásából, kérésére, és onnan vettem az ötletet, hogy ezzel én összefényképezem magam, és akkor utána elkezdtem olvasgatni ezzel kapcsolatba, és akkor derült ki ez a furcsaság, amit én egy utólagos magyarázatnak - már idézőjelbe tett magyarázatnak - tartok erről a, melóról, hogy amikor Rosettinek meghalt a felesége, akkor a feleségével együtt eltemette az addig írt verseit, aztán egy idő múlva ezt exhumálta - így idézőjelbe téve, és az én szeretett filozófusom a Kirkegaard amikor nem merte feleségül venni a szerelmét, akkor a jeggyűrűt azt valamilyen szent tárgyként kezelte. Egyszer csak előszedte, és azzal kezdett el foglalkozni, szóval én is úgy vettem ezt az egészet, hogy ez a Kirkegaard imádatom - idézőjelbe imádatom - ba bele passzolt a Rosetti féle mű. És ezért is használtam föl, de ez egy későbbi észrevétel volt már. Engem akkor az érdekelt, hogy ezzel olyan jól össze lehet magam montírozni.
HI: Szóval nem ő, hanem az a fantasztikusan furcsa hajlott tartás?
BA: Igen, igen. Meg egy más valami, hogy két valamivel összerak, hát a vagy-vagy. Vagy ő vagy én. És ahhoz ez a négy kép ott nekem egy ilyen nagyon megfelelő valami. Ez egy ilyen későbbi dolog, amire rá...
HI: Szóval az ideológia az később rakódott rá?
BA: Igen, igen. Az sokkal később. Az évekkel később jöttem rá, hogy milyen érdekes ez, hogy kiásunk a sírból…, meg egy jegygyűrűt...
HI: De ez is egy ilyen kicsit Hoffmann-os nem?
BA: Örülök neki, hogy olyan.
BA: Én nagyon szerettem azt, hogy fúj a szél, hogy süt a nap, hogy madarak csiripelnek, hogy csigák mászkálnak, hogy legyek röpködnek.
HI: Hogy működik ez benned, hogy egyfelől van egy a végletekig intellektuális és individualista művészi programod, és van az a fajta világ, amit nyugodtan mondhatnánk a konvekciók szerint szögesen ellentétesnek annak, mint amilyen művésznek téged a konvenció tart.
BA: Ezt élvezem. Olyan jó itt lenni, itt is általában szoktam a részleteket nézni, lehasalok a földre, és nézem a füvet, hogy hogy mászkálnak a hangyák, szóval. Jó, azt soha nem használtam semmiféle melóhoz föl.
HI: Tehát itt soha nem dolgozol?
BA: Nem.
HI: És az érdeklődésed változott- e? Szóval Hrabal kapott- e valami ráadást?
BA: Hrabal is imádta, hát neki is volt egy háza, hát ott lakott valahol Prága mellett, macskái voltak, ő is szerette azt rettenetesen.
Mindenfélét szeretek, ami az életemben történt. Akár most, akár régen. Teljesen mindegy, hogy mikor, én élvezem a létezést.
VÁLOGATOTT ÍRÁSOK B.A-tól
Baranyay András
Franciaországi utazások I.
1976
http://balkon.art/1998-2007/balkon03-03/03baranyai.html
Az alábbiakban Baranyay András egy hosszabb írását, majd a következő számban három feljegyzését teszem közzé. Az írásokat egy-egy Franciaországban tett utazás élményének leírása köti össze.
Meg kell említenem, hogy a művész számára Franciaország - Olaszország mellett - talán a legfontosabb kulturális kötődést jelentette mindig is, melyre beszélgetéseink során többször felhívta a figyelmemet.
A most megjelenő, 1976-ban született szöveget, mely Bretagne kis városaiba, faluiba és izgalmas tájaira kalauzol minket, Baranyay - bevallása szerint - barátjának, Tandori Dezsőnek írta. Ezért az olvasó az esetlegesen fellelhető - igaz, nem teljesen következetes - nyelvi és írásbeli ,,hibákért" ne
a folyóirat és a közreadó lektori felszínességét, mint inkább Tandori zseniális írói nyelvezetének a hetvenes években tett különösen erõs hatását érezze ki. Az utazás három főszereplője maga a szöveg írója, Baranyay András, és két barátja, Márffy Albin illetve Konkoly Gyula. Az írást szöveghűen közlöm, rajta csak a legszükségesebb nyelvi és tartalmi módosításokat végeztem el. Ahol szükségesnek látszott, az érthetõség kedvéért egy-egy szót [...]-ben betoldottam az eredeti szöveg közé.
E publikáció folytatása a Művészettörténeti Értesítő 2000/3-4. számában megjelent Képek, írások, dokumentumok, Baranyay András korai művei és írásai (1956-1966)címû dokumentumközlésnek.
A szövegek feldolgozása idején Kállai Ernő ösztöndíjban részesültem, melyért ezúton is köszönettel tartozom.
Sz. Szilágyi Gábor
Baranyay András
Franciaországi utazások II.
1994, 1996, 1997
http://balkon.art/1998-2007/balkon03_04/01baranyai.html
A folyóirat előző számában Franciaországi utazások I. – 1976 címen Baranyay mester hetvenes években tett utazásáról készült leírását közöltem. A most megjelenő három utijegyzet hozzávetőleg két évtizeddel az első nagy utazást követően, 1994-ben illetve 1996-ban és 1997-ben született, és sok tekintetben különbözik attól. Az előző, utólagosan végiggondolt és megírt szöveggel szemben az alábbiakban a vonaton, vagy este, lefekvés előtt, az ágyban írt jegyzetekkel találkozunk, melyek emlékeztető céllal születtek, és céljuk az éppen aktuális események rögzítése volt. Közlésük így több problémát is felvetett. Közülük minden bizonnyal a legfontosabb az volt, hogy az aktuális közegből kiragadva a szövegek esetenként az olvasó számára érthetetlenné válhattak volna. Ezért Baranyay Andrással úgy döntöttünk, hogy az eredetileg leírtakhoz néhol kiegészítéseket toldunk be, illetve szükség esetén az írásokat jegyzetekkel látjuk el. A betoldásokat, mivel azok forrása maga a jegyzetek írója volt, az olvashatóság kedvéért külön nem választottuk el az eredeti szövegtõl – így a mostani, letisztázott írásokat jelenlegi formájukban tekintjük eredetinek.
Az 1994-ben keletkezett utijegyzet egy kiállítássorozat második helyszínén, Tarbesban tett egyhetes látogatás eseményeit rögzíti. Az F. H. Tour ’94, ’95 nemzetközi fotóművészeti kiállítássorozat 1994. augusztus 15-én Arles-ban nyílt, 1994. októberében Tarbesban volt látható, majd 1995-ben Esztergomban, a Duna Múzeumban fejeződött be. A kiállítók: Baranyay András, Louis Catille, Eln Ferenc, Gémes Péter, Guy Jouaville, Bernard Lanteri, Carol Marc Lavrillier, Roselyne Pelaquier, Rosta József, Somlósi Lajos voltak. A tárlatokat Guy Jouaville és Török Tamás rendezték. Baranyay András az arles-i megnyitón nem vett részt, októberben viszont, a tarbes-i vernisszázsra kiutazott.
1996-ban a művész a Rodezben rendezett Hommage a Antoin Artaud című kiállításon tíz fotográfussal együtt szerepelt. A bemutató résztvevői Baranyay András, Louis Castille, Francis Daniel, Eln Ferenc, Guy Jouaville, Timo Kelaranta, Bernard Lanteri, Frederic Lefeuvre, Somlósi Lajos és Lenni van Dinther voltak. A kiállítás a szem formájú Bonnefé téren, 1996. május 23-án este 10 órától hajnali 2-ig, azaz négy órán át volt látható. A szöveg a kiutazás, a kiállítás és az utána következő két nap eseményeit foglalja össze.
A negyedik, 1997-ben született, két és fél hét eseményit leíró feljegyzés a legelső, két évtizeddel korábbi kalandok helyszínére, Bretagneba vezet vissza minket. Ide Baranyay András barátjának, a fotós Bernard Molinsnak esküvőjére utazott.
A szövegekhez a fényképeket és reprodukciókat az előző és a mostani közlés esetén is természetesen Baranyay András készítette.
Sz. Szilágyi Gábor
Altorjai Sándor
Altorjai Sándor hét levele magyarázatokkal
1958-ban másodéves voltam, és természetesen (akkor, természetesen) lenéztem minden elsőst. Volt ugyan köztük egy, aki láthatólag idősebb volt, szótlanul nekiállt dolgozni, Fónyival, aki tanította az osztályt, közölte, hogy most mindjárt nem tudja elkezdeni a tanrend szerinti beállítás festését, mert előbb egy régebbi képét kell befejeznie, Fónyi ezt szó nélkül tudomásul vette, ő meg a terem közepére állította az állványát, és folytatta a képet, amin egy halaskofa volt, meg kosarak, meg rengeteg hal, minden teljesen lapos volt, vagyis dekoratív, amit borzasztónak találtam, még talán a színei tetszettek, nagyon finomak és tompák voltak, de idegesített, hogy miért kever mindenbe fehéret, amitől az egész olyan lesz, mint a vakolat. Persze szólni nem szóltam hozzá, ő se senkihez, a szünetekben is dolgozott, ettől is, meg a szótlansága miatt is, meg hogy idősebb volt és hogy nem azt csinálta, amit kellett, amit mi viszont csináltunk, valami olyan tiszteletfélét kezdtünk érezni iránta. Egyszer együtt mentünk a földalattin, mert az Epreskertbe jártunk, de a főépületben ebédeltünk, meg ott voltak a délutáni órák is. Az biztos, hogy akkor se volt sok kedvem beszélgetni vele, de úgy illett, valamiről beszélgettünk is, nekem meg föltűnt, hogy — már nem emlékszem pontosan — ilyenszerű szavakat használt, mint: mélységes mély, csodálatosan nagyszerű, förtelmesen rút, meg ilyeneket, mire megkérdeztem, hogy szereti-e a Thomas Mannt, azt mondta, hogy az a legnagyobb író, én azt válaszoltam, hogy szerintem is, ebéd közben is erről beszélgettünk, meg a dupla jelzők csodálatosságáról, meg ilyenekről, meg most találtam egy Mann-levelet, amiben egy magyar fordítójának a körkérdésére válaszolt, ez szabályszerű életprogramunk lett, még értem, hogy akkor miért.
Gömöri Jenő Tamásnak
München, 1931. V. 28.
Nincs veszélyesebb, rombolóbb és ostobább a vérszegény becsvágynál. Az ember ne kovácsoljon irdatlan terveket, tervezzen szerényen, s legjobb képességei szerint hajtsa végre a nem túlságos igények alapján vállalt munkát, bízván abban, hogy a létezésnek olyan szféráiból, melyeknek nem vagyunk urai, tudat alatti énünkből, tulajdonságok és erők merülhetnek,föl, melyek jelentőséget és érvényt adnak munkánknak. Minden az áldástól függ. ”Vagy megvan, vagy nincs." De akinek megvan, vagy legalábbis azt hiszi, az szerény is — márpedig a szerénység olyan adottság, amely semmiképp sem zárja ki az elégedetlenséget, hanem éppen hogy egytestvér vele.
Thomas Mann
Komolyan sajnáltuk, amiért mi csak úgy, ahogy osztálytársak közt szokás, egyből tegeződtünk, a Mann viszont a Bruno Walter barátjával csak több évtized után tegeződött össze.
Volt a főiskolán egy némettanárnő, egy rabbinak a lánya, Fényes Maricának hívták, legalább százévesnek nézett ki, mindig fekete köpenyben járt, Sanyi csodákat mesélt róla. Valami egész fura szerelem volt ez, délután órákat beszélgettek a Mannról a tanárnő lakásán, aki oldalakat olvasott föl németül a regényekből, Sanyi persze soha nem tanult meg németül, de hogy ezek a fölolvasások gyönyörűek lehettek, az biztos.
Társbérletben lakott a Szív utcában, nem messze a főiskolától. Jött egy új társbérlő, és ettől kezdve Sanyi óriási küzdelmet vívott vele, mert ki akarták irtani, ő viszont makacsul nem hagyta magát, naponta új zárakat csináltatott az ajtajára, mindennap beszámolt az előző napi vérre menő veszekedésekről és fenyegetésekről és a saját ellenakcióiról, páran, akik följártunk hozzá, féltünk végigmenni az előszobán, hátha összetalálkozunk a másikkal. A szobáikat elválasztó ajtóra a spanyol polgárháború jelmondatát írta ki egy plakát nagyságú papírra: „Nem törnek át!" Nem is törtek, fél év múlva a társbérlő nem bírta már, és elköltözött.
Mielőtt a főiskolára jött volna, elvégezte a gyógyszerészeti egyetemet, és hogy szerezzen egy kis pénzt, később is este hattól tízig a Széna téri patikában dolgozott, az ablakon át láttam, ahogy keveri a porokat, mikor néha tíz után sétálni mentünk a Várba. Akkor mesélte el a tüdőbaját is, minden évben tüdővérzése volt, és egy-két hónapot szanatóriumban töltött, ami természetesen gyönyörű volt, mert emlékeztetett a Varázshegyre, a tüdővérzések akkor múltak el, amikor nem tartotta már be többé a tilalmakat, és újból elkezdett cigarettázni, inni meg napozni, amit állítólag tüdőbetegeknek nem szabad. Hogy festő lesz, azt szintén a szanatóriumban határozta el, ott került a kezébe egy Mészöly Géza-könyv.
Gyógyszerészeti és ivási szakértelmének páran az életünket köszönhetjük; Moszkvában egy osztálytársunk fél liter vodka után már alig lélegezve feküdt a fürdőszoba padlóján, mikor Sanyit hívták, hogy segítsen, orvos már nem volt este a szállodában, csak egy asszisztens, aki a mentők hívásán kívül mást nem mert, Sanyi kereste meg a rendelőben a koffeininjekciót, és ő adta be, a mentőorvos szerint az utolsó pillanatban.
Ezt a moszkva-leningrádi utat ketten szerveztük 1960-ban, annyira szerettük volna látni a múlt század végi és e század eleji franciákat. Moszkvában kevert porokon éltünk, még itthon csinálta, hozott magával egy csomót, és hogy ne kelljen az időnket utazással meg evéssel tölteni, ezeket vettük be, C-vitamin meg szőlőcukor meg koffein lehetett benne, szóval ezen meg teán éltünk; és reggeltől estig a Puskin Múzeum, ami kilenctől este kilencig volt nyitva. Gondolom, soha többé ilyen alaposan nem néztünk meg képeket, pedig igazából ami érdekelt, az csak két terem volt.
Itt van előttem egy fotó, a Néva torkolatánál ülünk a homokban, összekucorodva, mert el akartuk játszani Matisse Zene című képét.
Tudtuk, hogy az Ermitázsban van néhány kép, ami nincs kiállítva, bementünk az igazgatóságra, ahol irtó készségesen tíz nyelven megkérdezték, hogy mit akarunk és kik vagyunk. Hogy kik vagyunk, arra még tudtunk válaszolni, azt is elmondtuk, hogy szeretnénk megnézni a raktárt, csak épp a raktár szó nem jutott semmiféle nyelven az eszünkbe, mindenki egyre kedvesebben mosolygott, hogy de hát mit akarunk látni, mi meg egyre inkább zavarba jöttünk, egyre kínosabb lett az egész, igazán segíteni akartak, csak épp azt nem tudták, hogy miben, de mikor Sanyi egyszer csak megszólalt, hogy az akváriumot szeretnénk látni, ezt már nem bírták muzeológushoz illő komolysággal, hogy talán mennénk az állatkertbe, szóval percekig nem tudtak magukhoz térni a röhögéstől, amíg aztán végre Bak Imre kapcsolt, és elkezdett neveket sorolni, hogy Léger, meg Braque, meg Mondrian, erre aztán persze megértették, hogy mit akarunk, és vittek is, hogy megmutassák. Sanyi aztán borzasztó méltatlankodva elkezdte magyarázni, hogy igenis használják ezt a szót a raktár megjelölésére, mert amikor ők tanulták az egyetemen a gyógyszertár részeit, nagyon jól emlékszik rá, hogy volt egy akváriumnak nevezett helyiség, és az volt a raktár, és hogy ők is rengeteget nevettek akkor rajta, már csak emiatt is biztos, hogy nem tévedhetett.
Mikor a hazajövetelünk után először fönn voltam nála, óriási újsággal fogadott. Emlékszel? Mit néztük a Samaryt, mindennap többször, hogy mennyire izgatott a szája, te se tudtad megfejteni, hogy mi olyan különös rajta, most viszont rájöttem, pedig évek óta itt van a falon. Tényleg évek óta ki volt rakva a szobájában a Renoir-féle portré, rengeteget beszélgettünk már az ínycsiklandozó rózsaszíneiről, amiket persze az eredetin élveztünk igazán, és most ezen a reprón világosan látszott, hogy - ugyan csak egy egész picikét, olyan kedveskedő módon, de - Samary kiölti a nyelvét.
Éjszakákat végignevettünk Salgótarjánban, ahol együtt voltunk művésztelepen. Majdnem mindenhol együtt voltunk, de itt nevettünk a legtöbbet. Mikor Sanyi halálos komolysággal elküldte Deim Palit a kórház éjszakai ügyeletére, hogy szedessen ki egy kullancsot az oldalából, mert ha nem, másnap délre meg is halhat. Pali visszajött, és mesélte, hogy miután a nővér bement az ügyeletes orvoshoz, hatalmas ordítás hallatszott ki az ajtón: Mi? Kullancs? Éjjel kettőkor!
Szintén éjjel mesélt egy nagyon disznó viccet, aminek mindig csak az első soráig jutott el, sose tudta tovább mondani a nevetésünktől. De nem is kellett tovább mondania, mert a viccet mind ismertük, bőven elég volt belőle annyi, hogy „az idegenlégióban sorozás történik", ezt egész éjjel mondta, mi egész éjjel nevettünk, mindig Mynheer Peeperkorn jutott az eszembe, a vízesés zajában elmondott „hallhatatlan" beszéde. Sanyi lenyűgözően tudott néha semmit se mondani.
62-től őrzöm a noteszaimat. Tele vannak rövidítésekkel, amiket emlékeztetőnek írtam föl, ma már a legtöbből egy kukkot se értek, de az első kettőben még van néhány naiv, naplószerű megjegyzés.
62. márc. 31. szombat
Délután S.-val a Szépművészetiben. Goyák hosszas nézegetése. Tavaszi este. Apám ötvenéves születésnapja.
62. ápr. 21. szombat
Tegnap gyönyörű Webernt hallgattunk S.-val. Sokat jártunk akkoriban a Zeneakadémiára, vagy csak ketten, vagy másokkal is.
62. ápr. 25. szerda
Reggel nagy szomorúsággal fedeztem föl, hogy a nadrágom térde már erősen átlátszik.
Háromszáz forint segélyt kapott egy kérvényre, aminek valami ilyesféle szövege volt: Kérem a tisztelt tanulmányi osztályvezetőt, szíveskedjék részemre szociális segélyt kiutalni. Indokom: zoknit szeretnék venni. A tanulmányi osztály vezetőjének irtó jó humora volt, és nagyon szerette Sanyit. Gondolom, egy zokni öt-hat forintba került akkor.
62. máj. 3. csütörtök
Szomorúan olvastam végig a Tonio Krögert együltőben. Mindig mélységesen meghat.
62. máj 4. péntek
Bernáth: a határán vagyok annak, hogy egy teljesen kész képet csináljak. Este Milhaud-vonósnégyes.
62. máj. 8. kedd
Bernáth is, én is biztosra vesszük a kép befejezését.
Sanyi egy kétaktos beállítást festett a Hincz-osztályon. Nem nagyon siettek vele mások se, mert hónapokon át ott volt a két modell. Sanyi nagyon komolyan dolgozott a képén, hetenként többször meg is kellett néznem délután. A színek érdekelték és az egymáshoz való viszonyuk, mindig meg is változtatott valamit, amit nem érzett elég jónak, ez aztán persze fölborította a színbeli egységet, hol a nőket vette hidegebbre és a hátteret melegre, hol fordítva, kétségbeejtette, amikor a beállítás véget ért, makacsul tovább csinálta, ha volt, a saját pénzén egy-két órára újra fölvette a modelleket, a kép meg folyton változott, folyton készen volt, és jó is volt, és végül a tanév befejezése kényszerítette rá, hogy abbahagyja. Valami divat lehetett akkora főiskolán a befejezettség mítosza, kár, hogy nem jöttünk rá, milyen remek dolgot csinált ezzel az egy évig tartó állandó átfestéssel.
Olyan is volt, hogy Márffy Albinnal nála töltöttünk egy délutánt, és hármasban festettünk egy képet. Ez most elég furán hangzik, de nyilván a főiskolai szokás, hogy egy csomó ember együtt dolgozik, állandóan látva, hogy mit csinál a másik, teljesen természetessé tette, hogy egymás munkájába beleszóljunk, szóval valami ilyen alapon Sanyi csendéletét alaposan megkritizáltuk, persze ő is elmondta róla a saját bajait, meg ki is próbálta a mi tanácsainkat, egész délután át- és átdolgozta a képet, egy pasztellt, hol kékebbre, hol lilábbra, hol több motívumot festett rá (ecsetek voltak a képen köcsögökbe állítva), mikor már rengeteg lett az ecset és a köcsög, úgy gondoltuk, hogy egyszerűsíteni kéne, egyszerű-sítette, a padlón már legalább egy centi vastagon állt a krétapor, a kép meg állandóan változott, tényleg mind a hárman nagyon komolyan vettük a dolgot, ő is, mi is, estére aztán valamilyen állapotban abbamaradt a munkánk. Legközelebb megállapította, hogy befejezhetetlen. Gondolom, kidobta.
62. máj. 17. csütörtök
S-nak munkáért, 2-re.
Az Alapnak volt akkor egy „pénzkeresési akciója", szitával nyomtatott, főleg munkavédelmi plakátokat adtak ki befejezésre. A befejezés abból állt, hogy egyetlen szint lehagytak a nyomatról, valami pici kis flekket, azt kellett házilag akvarellal vagy temperával belefesteni a kész plakátba. Darabjáért, azt hiszem, egy-két forintot fizettek. Megcsinálni nem is tartott semeddig, de száz darab dekorációs kartont haza- meg visszaszállítani rettenetes cipekedés volt.
62. máj. 23. szerda
Hétig litográfiákat gyártottam S-val. Jólesik elfáradni a munkától.
62. júl. 5. csütörtök
Mann, Tristan. Újra csak az élnitudás fontosságáról beszél. 62. júl. 18. szerda Vásárhelyi művésztelep. S-val meglátogattam Sz. B. műtermét. (Kis lyuk.) Teljesen megszállott. Sokszor majdnem menekültünk. Zenét szerez, fest, hatszáz oldalas politikai tanulmányt ír. Dilettáns. Sajnálat. Kiherélés.
Ez a festő tényleg őrült volt, úgy rémlik, hogy valami nagy képet festett az emberiség múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Ami a kiherélést illeti, azt beszélték róla, hogy majdnem elvérezve találták a Tisza töltésén, nyilván megvetette a szexualitást.
62. júl. 29. vasárnap
Szeged, ünnepi játékok. Hazajövetel csajokkal.
Kedves Bandikám?
(Vajon a kérdőjel csak egy félresikeredett felkiáltójel, vagy valami elfogódottság a megszólítás miatt? Nagyon kerültünk mindenféle érzelmességet.)
Rendkívül hirtelen elhatározással hazautaztam Anyámhoz — az éhenhalást elkerülendő —, s a napokban vissza. Így hát meglátogathatnálak, de nem akarok rád törni. Ha alkalmad lesz rá, erre jársz, kukkants be.
Csak nem festesz? Mondd, mi lett azzal a gvassal, amit rád hagytam és nem állítottak ki Hmvásárhelyen? Nagyon sajnálnám, ha eltűnne, mert az talán pénzt is jelentene.
Beküldted a litódat? Én beadtam ”az ágyat", s feszülten fogom figyelni a becsapódást, mert mért tagadjam, boldog lennék, ha ki(tennék)-állítanák. Ez a kissé gyermekes természetűvé vált vágyam annak a következménye, hogy még mindig látok benne valami nagyon jót, sok-sok hibája és hiányossága mellett is. Faggattak-e az útlevél beadásánál? Tőlem mindenféléket kérdeztek. Majd meglátjuk.
Már megint a cigarettával birkózom, s remélem végleg és utoljára. Muszáj nevetned?
Az Alapnál milyen sikereid voltak? Én dühöngök a méregtől, hogy egyetlen képet se tudok összehozni az Alapnak (se magamnak), 2000 Ft adósságom van, meg Anyámnak is kellene pénzt adni, Cseh-földre is mennék, kétségbeejtő! Mi lesz velünk? Csak kétségbe ne essünk!
Ha igaz, 3-án Kenesére megyek. Ha nem jársz errefelé, írj egy pár sort addig. Hogy alakul a jövőd?
A francia nőt majd teljesen a nyakadba varrom, ha jön egyáltalán. Még nem érdeklődtem azóta.
Képzeld, Albin menyasszonya itt marad! Vagy már tudod?
Ő már leadta a plakátszínezést, próbáld meg, esetleg arra való hivatkozással is, megkérvényezni.
Baráti üdvözlettel
A. Sándor
Bp. 62. aug. 30.
62. szept. 1. szombat
Beszélgetés S-val az egyéniségről. Fura, hogy fél éve még fafejűségnek tartottunk minden határozott stílusra való törekvést. Most meg épp fordítva.
62. okt. 1. hétfő
Sanyi!!
62. okt. 12. péntek
Délben S-val beszélni.
Október 22-én Prágába mentünk. Most is előre tudtuk, hogy mit akarunk megnézni, a galéria néhány huszadik századi franciáját, a cseh kubistákat meg szürrealistákat, és főleg Kupkákat meg Kokoschkákat. Meg ezenkívül persze mindent. Akkor még meghívólevél kellett egy ilyen utazáshoz, szereztünk is, és hárman egy másik barátunkkal végül is napokig csak szállás után kutattunk, mert pénzünk se volt, meg a borravalóról se nagyon tudtunk még. Végül egy szobrász elárvult feleségénél kaptunk szobát, hármunknak egy hatalmas ágyat adott, lehetett vagy hat méter széles, ezen is mit röhögtünk, de az igazi röhögés egy éjjel fogott el mind a hármunkat, amikor egy Varázsfuvola-előadásról hazajövet, persze söröztünk is még, lefeküdtünk hárman a hatalmas ágyba, és ránk jött a nevethetnék, amit vissza kellett tartanunk, mert az asszonyság szobájától csak egy vastag függöny választott el, de nyilván ettől még jobban fuldokoltunk, teljesen mindegy, hogy min nevettünk, nyilván csak nem tudtuk abbahagyni, fájt már mindenünk, amikor hajnalfelé végre teljesen elfáradtunk és elaludtunk. De évek múlva is emlegettük még. A sörözések is csodálatosak voltak. Egy sincs már azóta azokból a jó kis kocsmákból. November elején is ott voltunk még, reggelente fagyott, napközben folyton esett, sötét volt, de ez volt a gyönyörű, mert kafkás volt, sötét és nyirkos hideg nélkül Kafkát el se tudtuk volna képzelni, néha csak emiatt csavarogtunk órák hosszat, hogy kellőképp magunkba szívjuk ezt a világot. A tornyokat is szerettük, főleg a Vitus tornyát, ahonnan az egész várost látni lehetett, a toronyőr nénike már ismerősnek tartott, de egyszer nem akart fölengedni, hogy es gibt einen grossen Nebel, sie können nichts sehen, megint nem tudtuk a lényeget, hogy miért nem lehet látni, de a nénike makacskodott, hogy il fait du brouillard, fog, Nebel, brouillard, mi viszont föl akartunk menni, nem is tehetett mást, fölengedett, és az volt a leggyönyörűbb látvány, néhány gyámív tetején kívül semmi más, csak köd. Legalább egy órát néztük a ködöt. A tornyokon kívül a kerteket szerettük a legjobban, és Karlstejn körül az erdőket, és két olyan nap is volt, amikor külön-külön indultunk el csavarogni, hogy egyedül lehessünk. Végül maradt húsz koronánk és még egy napunk, és rettentően összevesztünk. Sanyi a Kokoschkákat akarta megnézni, én egy csontokkal berendezett huszita templomot, a Kokoschkák valahol Prága mellett voltak egy kastélyban, legalább harminc kilométerre a várostól, a csontok meg Kutna-Horá mellett egy faluban, oda vonattal kellett menni, hülye vagy, mondta, a hülye csontjaiddal együtt, elosztottuk a húsz koronát, és köszönés nélkül hagytuk ott egymást. A csontok gyönyörűek voltak, és még huszonöt koronát is ránk erőszakolt egy sofőr, és a csomagjainkért se fogadtak el semmit az állomási ruhatárban, úgyhogy sörözni is tudtunk, ő viszont nem evett egész nap, ahogy itthon elmesélte, a pénz csak a buszra volt elég, és a kastélyt is alig találta meg, és ráadásul zárva is volt, hiába veszekedett a gondnokkal, nem tudott bejutni a kastélyba, és nem láthatta a Kokoschkákat.
62. nov. 13. kedd.
S-nak melegítő, levelezőlap, térkép.
Kedves Bandi!
Megjött Szigligetre az aranyló ősz, rám a munkadüh, a festéktékozlás züllesztő mámora, s itt állok narancssárga nélkül, amit pedig gyönyörűséggel használok gyakran és — tisztán.
Megkérnélek, ha van még a Bazsónénál a tavalyi kadmiumnarancsból, kérj meg egy-két kollégát, vegyenek nekem Veled együtt egy-egy tubussal. Ha Erdélyinél vennél, nagyon sokba kerülne (a fele mennyiség). Ha sikerülne 1-2 tubussal venni, légy szíves egy borítékba beletenni és ajánlott levélként föladni (fél kilóig jöhet így a csomag). Ha nincs pénzed, add föl utánvéttel, ha van, visszautazásomig kölcsönözd az árát. A hazautazásom kb. 2 héten belül fog megtörténni.
Nagyon örülnék — ha volna rá kis időd —, ha a festék mellé egy-két fűszeres pletykát is mellékelnél — kívánom Neked és remélem, hogy azóta sok szép litográfiát állítottál elő, s festesz is!?
Vajon megengedték-e nekem, hogy bejárjak litózni, nem tudod?
Üdv. Barátod, Sándor Szigliget 63. okt. 2.
u. i. Vehetnél egy-két fehéret is, de ez nem lényeges
A. S.
64. jan. 13. hétfő
Sanyinak papír 150 m, könyv, vászon
64. jan. 16. csütörtök
1/2 12 Sanyi
Kedves Bandi!
Ismét az tudja belőlem kicsikarni a levelet, hogy egy kérés ügyében szorulok Rád. Pedig igazán kár. Nagyon jól tudom, és gyakran tudom ezt. Az új miliő azonban mindig lefoglalja az embert, és az önfegyelemmel is bajok vannak. De legalább megtöröm a jeget, megindul ezzel a pár sorral. Nagyon kedvező helyzetbe kerültem. Boldog voltam a megérkezéskor, tágas műterem, tágas „hálófülke”, meleg étkezés, amit elém tálalnak, és általában gondoskodás és ellátás. Soha kedvezőbb munkafeltételeim nem voltak. Itt van Szabó Ákos, Bak Imre (aki eddig elképzelhetetlen eredménnyel megnyert az absztrakt festészetnek! ). Ők a fontosak. Itt van még Novák B., Strapec, R. a szeretőjével és a kisfiával, Ábrahám R., Kishonti, egy Kajári és Piri Kálmán nevezetűek és Bartha Lajos szobrász (absztrakt). Kiállításuk volt Kecskeméten megérkezésemkor. Érdekes volt, időt is szántam rá. S arról is és Ákosról meg Bak Imréről későbbi levélben részletesen be fogok számolni.
10-én nem utazok föl, mert nem festettem meg az előirányzott képet, így nincs mít fölvinni a szakszervezeti kiállításra. Képzeld, mennyi mérget nyeltem le. A „Művészellátó" bolt két (2 !) hét alatt volt képes leszállítani nekem egy darab vásznat és egy vakkeretet. Írtam, telefonáltam, táviratoztam, üzentem, és fütyültek rám. Majd megtébolyodtam. Így aztán elhalogatódott, közben egy nagy feladattá nőtt, s most az előkészületeknél tartok, erről is majd beszámolok.
Rendkívül érdekel a Mészárszéked sorsa. Milyen lett végül, hogyan alakult, mindent szeretnék róla tudni. Meggyőződésem, hogy nagyon jó lett. Az a leglényegesebb, ami jóvá tesz egy képet, már akkor is benne volt, visszavonhatatlanul, tehát akárhogy változott, csak jó maradhatott. De a története azért fontos. És beadtad-e a kiállításra? És festettél-e újabb képet, vagy képeket? És új litókat készítettél-e? És a fehérvári kiállításon hány litód szerepel? Voltál-e ott, s ha igen, milyennek találtad a kiállítást? Állítólag az én Ágy-am és Putifárném is ki van állítva, aminek nagyon örültem, s hogy épp ez a kettő, amit igazán szeretek, s nem az akvarellek. ( Szabó Ákosnak is kiállítottak most egy képét.) De elő a kéréssel, mert már éjfél megint elmúlt nálam. Valamit azért mégis szeretnék beadni erre a „dolgozó" kiállításra, mártsak azért is, hogy a nevem elhangozzék egyszer ott is. De nem akarok fölutazni ezért. Szeretnélek megkérni, hogy egy akvarellt és egy litót adjál be a kiállításra.
Benkő Katinál van három litó bekeretezve. Ezt egy Mészáros Géza nevű elsőéves Bernáth-növendék átszállítja a némettanárnőhöz. Vagy Te elmennél B. K.-hoz, s az Ülő férfi címűt (ami töprengő is volt) elkérnéd tőle, vagy a M. G.-nak szólnál, hogy vigye be hozzád a főiskolára (különösen, ha már átvitte őket a tanárnőhöz.) Tehát ez volna az egyik. A másik a szobámban a könyvszekrény fölött lóg, a pici, stílusban kieső emberke van rajta, s A Badacsony északról (vagy észak felől? vagy a Badacsony-hegy északról) címmel kellene beadni. Ha netán volna rá idő!, és Neked is volna rá időd, nem ártana, ha mélyített paszpartuba tennéd. De ezt nem hiszem. Mégis elmondom: ahol csináltattuk (a Régiposta u.-ban) a pas'zpartut — emlékszel —, egy darab kivágatlanul ott maradt. Ha elmennél a mérettel oda, s a nő gyorsan hajlandó volna kivágni (nem Téged) , esetleg beletehetnéd. Persze ez nem fontos.
Ha mindezekre időd vagy erőd nem volna, tedd meg, légy szíves, hogy Mészáros Gézát kérd meg rá.
Remélem, hamarosan érdekesebb levelet írhatok, s most köszönettel és baráti szeretettel üdvözöllek, Sándor.
Kecskemét, 64. febr. 9.
A kaktuszokat légy szíves megöntözni!
A kulcsot, ha terhedre van és idegesít, légy szíves átadni Mészáros G.-nak, hogy továbbítsa a német Tanárnőnek, s bármikor átvehetem nála, ha váratlanul hazautazom is.
64. febr. 18. kedd.
Sanyi képét elhozni.
Kedves Bandi!
Próbáljuk ki a rövidséget. Mit szólnál Brecht olyan illusztrálásához, melyben realisztikusan részletezett környezetben a figurák csak sziluettként jelennének meg. Ez egybehangzó lenne a mű „nem egyénítő" jellegével és a szereplők „jel-lem-nem-fejlődésével", tehát hangsúlyozná, aláhúzná.
Másrészről azonban az illusztrátornak nem épp az volna-e a feladata, hogy az olvasónak segítsen feltölteni a képzeletébe szinte személytelenül behatoló szereplőket — valósággal, élettel, személyiségjellegzetességgel?
Bekerült-e a képed a kiállításra? Nagyon szeretném. A magaméiról azt remélem, hogy nem . . . Nincs kedvem egyelőre szerepelni. Mi újság a munkában?
Sok-sok jó litót kívánva üdvözöllek Sándor
Kecskemét, 64. márc. 9.
Kedves Bandikám!
Nem tudom, hol kezdjem. Leveleidet megkaptam, s annyi dologra kellene reflektálnom, s képtelen vagyok. Mióta visszajöttem, szinte szünet nélkül rajtam van a „betegségem", s nemcsak dolgozni, de úgyszólván semmit tenni nem tudok. „A kétségbeesett izgatottság a bamba tétlenség képében." S a kép, a kép, ami nyomasztóan gyötri az embert, az óra ketyegése, ami „forróvá teszi" az ember fejét.
Mindig ugyanaz a baj. Félénken otthagyjuk magunkat (ami pedig az egyetlen biztos támasz lehetne) , újra és újra nem merjük vállalni önmagunkat (noha épp arra akarunk büszkék lenni). Szentnek akarjuk a művészetet, s közben folyton az áruba bocsátásán spekulálunk. (Nehogy félreérts, fejedelmi többesről van szó !)
Hogy a bénultságban mennyi szerepe van fiziológiás okoknak, és mennyi írható közvetlenül az én rovásomra, nem tudom. De valóban lehet-e elválasztani a kettőt? Nem teljességgel és mélységesen én vagyok a hibás? Vagy teljességgel kívülálló erők, az élet nagy öntudatlan masszája az, ami az egyesre meghatározóan kihat? Hogy ne mondjak mindjárt szellemeket, koboldokat, ördögöt vagy boszorkányságot?
Sokszor ténylegesen játékszernek érzem magam. Itt is hányszor tapasZtaltam, hogy megszégyenítő tehetetlenséggel álltam egy-egy akadállyal szemben, és utólag éppen az akadály mutatkozott a legelőrevivőbbnek. Teljes alázattal kell odaadnunk magunkat és teljesen odaadnunk, hogy ami létre akar jönni, megszülethessen. Mihelyt nem kapja meg a maga egész jussát, tüstént megmakacsolja magát. Valami feltételnélküliségről van itt szó. Nem tehetsz kikötéseket, ellenvetéseket, nem panaszkodhatsz és nem örülhetsz. Teljességgel az Anyaság fogalma ez. Aki nem tudhatja, mit hordoz a terhével. Torzszülöttet vagy tökéletest, rá fog-e hasonlítani, vagy nem. Nem mondhatja: ilyen legyen vagy olyan.
Eszedbe juttatom az „Első szerelem" című filmben a 14 éves terhes lányt (Marina Vlady) , amint — miután az orvostól megtudta, hogy terhes — megkülönböztetett és látnokian öntudatos, szinte nem is földön járó nyugalommal, és csak terhét óva megy az utcán. Csak akkor vagyok nyugodt, ha ugyanezt érzem. Ha a csöndes és meleg bizonyosságot nem tudom középpontomul megtartani, minden felborult.
De hát lehet művet — amely ezt a nevet meg is érdemli — létrehozni úgy, hogy előre kacsingassunk : „Mit fog vajon szólni XV?" „Mit fognak majd mondani rá ?" „Lesz-e olyan jó, mint ez, vagy az ?" Holott egy mű valóban csak valami összehasonlíthatatlan lehet. Amely nem mértékegységek világában jön létre.
Mindez szóvirág és igazság egyben. Mert még mindig nem találtam meg azt a szót, amit teljesen őszintének tartanék. Persze, ha megtalálnám, már nem is írnék, nyilván ész nélkül dolgoznék. Addig is jellemzésül és mentségül kapod ezt a pár unos-untalanul ismételt foszlányt, amiből Te majd megérted a helyzetet.
Köszönöm a szép leveleket. Fogok rá válaszolni. A legjobb kívánságokkal vagyok eltelve Irántad, s kérlek, imádkozz értem azzal, hogy ugyanígy gondolsz rám.
Kecskemét, 64. márc. 19.
A. S.
Kedves Bandi!
Kecskemét 64. ápr. 9.
Ki sem mondhatom, mennyire nem .,oktatás"-nak, kioktatásnak, hanem oktatósegítőnek találtam a leveledet, ami újra azt bizonyította nekem (noha Te vagy a zárkózottabb jellem) , hogy a mi készülődő barátságunkat mindig a Te nyíltabb és realitásokra figyelő okosságod löki előre. Á legégetőbbel kezdem, amiben segítségedre lenne szükségem. Á képemet olajjal kevert wallkyd és zománcfesték technikával kezdtem csinálni. Viszolygásom ettől a tisztátalanságtól kezdettől fogva megvolt. A jelzett kriminális hetek után azonban rájöttem, hogy ugyanazokat a hatásokat hogyan lehetne egy „tiszta" olajtechnikával elérni. Azóta hat-hét tenyérnyi kivétellel, talán írtam is, lekromofágoztam, újraalapoztam, a napokban elkezdenék dolgozni rajta, de újabb technológiai aggodalmaim vannak. Ugyanis híganfolyós olajfestéket készítek, amiből .,tócsákat" csinálok a vásznon, gyufaszállal vezetve az egyes színeket. A festék felhígítását festőszerrel végeztem. Ez rendkívül hosszadalmas száradású, az olajtartalma miatt ráncosodást képez, különösen a vastag tócsáknál, s a kevés pigmentanyag miatt színezőerejéből is sokat veszít majd valószínűleg. Most azt tervezem, hogy nemszívó alapra (hogy kevesebb kötőanyag legyen szükséges) nagyrészt terpentinnel és velencei terpentinnel hígítom majd a festéket, esetleg kevés napon sűrített lenolaj hozzáadásával. De a következményekkel így sem vagyok túlzottan tisztában. A terpentin gyorsan kipárolog, nem ráncosít, de magában teljesen lemattítja a festéket. Nincs kötőereje sem. A velencei terpentin viszont megőrizné a csillogását, és ez is gyorsítja a száradást. Kérdések:
1. Vajon mint kötőanyag is szerepel-e a velencei terpentin?
2. Vagy olajat is kell hozzátenni? ( A napon sűrített is kissé szikkatív hatású.)
3. Vajon a vel. terp. jelenléte nem vezet-e a festékréteg merev-száraz keménységéhez, ami könnyen lepattogást okozhatna? ( Ez, úgy emlékszem, valami nem rugalmas, oldott gyantaszerűség.)
4. A sok vel. terp. nem okoz-e később sötétedést, megfeketedést stb.
5. Ha tudnál valami keverésiarány javaslattal szolgálni. Tehát hogy a tubusban lévő olajfestéket milyen arányú terpentin; velencei terpentin; napon sűrített 1. o. (esetleg a hármas keverékű festőszer) keverékével kellene hígítanom, hogy célszerű száradású és tartós felületet kapjak belőle. A legdöntőbb kérdés persze a velencei terpentin. Ha ez kötő tulajdonsággal is rendelkezik, akkor el tudnám képzelni, hogy terpentin, vel. terp. =- 2:1, esetleg 3:1 arányban megfelelő lenne, s a hígítóanyag nagy része így elpárologhatna. Kérdés persze még az is, hogy a „tócsa" felületén, mivel a vel. terp. ott gyorsabban szárad, engedi-e kipárologni az alsóbb rétegek terpentinjét, vagy bepáncélozza? Ezt persze gyakorlatilag el tudom dönteni, s azt hiszem, hogy a terpentin nagyon vastag, pasztózus felületekből is ki tud párologni, nemhogy híg, olajszegény rétegekből. Vajon Rembrandt pasztózus vakolásai hogyan bírják az időt?
Nagy segítség lenne, ha ezen elgondolkoznál, nyilván már többet tudsz erről, mint én. Valószínűleg a jövő héten fölutazom.
Szeretném elintézni, hogy még egy hónapot itt tölthessek. S akkor alkalom volna ezt is megbeszélni. Ha azonban rövid volna a válasz, akkor nem bánnám, ha pár sorban előbb is megírnád.
Hogyan is állok hát a szóvirág-termeléssel. Igazad van. Ezt nem akarom vitatni. A legfőbb feladat volna keményebben, fegyelmezettebben élni. De a szóvirágoknak is sokat köszönhetek. Miután megszoktattam magam, hogy a velem történő eseményeket jelentőséggel ruházzam fel, s tiszteletben tartsam mind, s még a legkeservesebbeket is, még a szorongást és félelmet is, minél nagyobbak, annál jelentősebbeknek tartsam, azóta könnyebben, produktívabbon tudom átvészelni. A szorongás (noha kétségbeesetten szorong az ember) az életem egy nagy jelentőségű eseményévé válik így, ami fontos, amitől nem lehet tudni, mit kapunk, tehát el kell fogadni készséggel, nem rettegve. Tehát ebben az esetben: nem félni a félelemtől. S ugyanígy semmitől sem félni. Mindent elfogadni. Meglehet, hogy kegyes öncsalásról van szó. De így nem süppedek fél évekre a rémült tompultságba. Állíthatom, hogy amikor írtam Neked a levelet, nem voltam „észnél". De miután megírtam, megkönnyebbültem. S megint Neked van igazad: .,Okosabban tetted volna, ha minden egyes levelemre válaszoltál volna — hétköz napi munka —, minthogy . . . " Egyáltalában, olyan gyönyörű ez a levél, hogy valószínűleg még sokszor hasznát veszem. Tömör, szuggesztív, és mennyi érettséget tükröz!
Az üresjáratot egyébként négy 60 x 80-as Alapcsendélettel vezettem le, ami kényszer is volt. 5000 Ft adósságom volt már. Jan.-febr.-ban 600 Ft-ot kerestem. Mindent visszautasítottak. Észhez kellett térni a könnyelműségből. Benkő K. segítségével (sok akvarellemet újrapaszpartuzott és 3 x , 4 x beküldött). Hetente ötösével küldtem be az akvarelleket, s így négy hete mindig vettek 2-2 darabot. (Fenyőnek is panaszkodtam, ez is közrejátszott.) (Sőt ezer forintot adott kölcsön, látva, hogy egy vasam sincs.) De mindez nem látszott kivezető útnak. Ha az én (tulajdonképpen nem létező) alapelveim szerint festek nekik, semmi sem sül ki belőle. Kiérlelésre nincs idő, még ha egész héten végig festem, akkor sem. Attól függetlenül, hogy az embernek nem terem minden hétre pont egy 60 x 80-as szívhez szóló közlendője. S ami a legfőbb, még saját és igazi munkájához sem jut idő, amihez pedig idő, Rilke szerint nem „méricskélt" idő szükséges. Most, amikor talán életemben először tudom, vagy legalább kissé tudom, mit akarok, most már meg vagyok erről győződve. S azt is tudom, hogy az ember nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy koldusszegénysége miatt ne tudja tenni azt, amit szíve szerint tennie kell. Ezért azt találtam ki, hogy valami egészen mást fogok csinálni. Mégpedig kb. azt, amit II. éves koromban. Azt a mostani tudásom szerint gyorsabban, „jobban"…?' tudom csinálni, mert ha nem szívügye az embernek, aljas és hideg fővel jobban megy. S mindez számomra előnyösebb, mert ez a „háziipari absztrakció" az Alapnál divatos, „modern", jobban veszik. Ezenkívül a tárgyakat ( az eladhatóság alapján mérlegelt és kiválasztott tárgyakat) gyorsabban lehet ”dekoratívan" festeni. Így remélem, hogy nemsokára elérem, hogy egy fél nap alatt vagy két este el tudok készíteni egyet. Volt még 3-4 nyári táj kép, ezeket is átalakítottam a maguk silányságából egy dekoratív silánysággá, így hetente két olajat fogok beküldeni, egy tájat és egy csendéletet, hátha így helyrerázódhatnék anyagilag. Közönséges prostitúció ez. ”Giccsfestés". A különbség csak az, hogy nem álltatom többé magam. Eddig is az volt. De mi a legérdekesebb benne! Míg — ebben a rossz állapotomban — a dekoratív giccseket festettem, azon vettem észre magam, hogy élvezem. Először csak azt hittem, hogy azért, mert könnyű, és mert azért valami „közöm" mégiscsak kell hogy legyen a dekorativitáshoz, hiszen sokáig bele voltam gabalyodva. Aztán rájöttem, hogy egészen „szívtelenül" az ember semmit sem tud csinálni. Ha mást nem, hát élvezi a színeket vagy a festéket, vagy magát a csinálást. És még valami. Nekünk, akik ”sokféleképp" akarunk festeni, tulajdonképpen közünk van mindenféle festéshez. A legkiterjedtebb rokonságban érezhetjük magunkat minden múltbeli és jelenkori festővel, s mindtől van tanulnivalónk. így bármit csinálok, mindennel csak tanulok, előbbre megyek. Lehet, hogy ismét egy öncsalással több. De ha nem hinnék abban, amit Jung mond: .,A kívánalmakból és szükségletekből keletkeznek az Új életformák, és nem ideális követelményekből, vagy puszta vágyakból" — hát ha nem hinnék abban, hogy mindaz, ami megesik velünk, szükségszerűen esik meg, nem tudnék tovább élni. Minden kor más életformát kényszerített a festőkre, s igazolta őket. Kell, hogy minket is igazoljon. Mi mindent elveszítettünk a lábunk alól. A „megrendelő" hatalmasság ostoba, magánembernek nincs pénze-vagyona, a festőknek sincs már birtokuk, vagyonuk, még a festők közízlése is botrányos, s a mártíromság a rövid életfeladatokhoz tartozik, lejárta magát, vagy egészen más megnyilvánulási formákban jelentkez-r. 1 levr,74- java része lesipuskás életmódot folytat, ,,más"-ból él. Lehet, hogy rajtavesztek. Hogy nem bírom majd idegzettel ezt a kettős életet. De nekivágok. Pár évig, amíg valami sajátosan fontosat nem tudok fölmutatni, nem akarok kiállítani. Ezért senki sem fogja majd a kettősséget észrevenni. Az Alap talán egy idő múlva elkönyvel majd ilyen-vagy-olyannak, s abból megélhetek. Ha...
Ezt elég unalmas lesz elolvasni, de ezekről feltétlen írnom kellett. Mindezekről Neked tudnod kell, hiszen lehetséges, hogy teljességgel elutasítod majd álláspontomat és...
Ma láttam egy nagyszerű filmet, s még mielőtt elfelejteném, fölhívom rá a figyelmedet. Bergman: A nap vége. Bár valószínű, hogy Te, a szakavatott mozilátogató, már rég láttad ott Pesten. Csak a Hamu és gyémánt volt számomra több, de nem jobb.
Milyen gyönyörű leveleket kaptam Tőled! Most olvastam újra a Grünewaldról és a vele kapcsolatos „nem szabadalmazott" ötletről szólót. Jó okom van rá, hogy elragadtatásodat megértsem. Tiszta szívvel mondhatom, hogy én örömmel fogadtam ezt a közlést a felfedezésről, mert egyrészt megerősített a terveimben, másrészt újra bizonyosság ez arról, hogy vannak dolgok, amik a „levegőben vannak". S milyen jó érzés tudni azt: Neked is és nekem is van antennáink, vevőkészülékünk a kor hullámaira. Mert ez nem csak erre az egyre érvényes, hanem általában a képességet jelzi. Remélem, hogy amit írok most, az nem bosszantani, hanem megerősíteni fog Téged is a hitedben.
De közbe kell szúrnom a tisztesség kedvéért még valamit. Én nem beszéltem a terveimről, képterveimről. Nem Irigységből. Egy erős babona félelme miatt, ami miatt — őszinte leszek — még most is vacogok beszélni róla. Ez így szól valahogy: ”ha szavakban elmeséltem, nem tudom megfesteni". De most már hinnem kell abban, hogy a baráti kapcsolat közöttünk a legnagyobb jóindulat, segítőkészség, sőt szövetség, egymás előbbre lökésének a vágyán, a nemes érdek és sze retet alapján áll. S így ha valamit elmondok Neked, nem gyengít, hanem erősít, mert tulajdonképpen olyan, mintha magamnak mondanám el. (Ezzel a babona ki van játszva.)
Amit én elterveztem, nem ugyanaz, amit Te találtál, de lényegében ugyanazt jelzi. Ugyanazt a belső igényt. Egy téli tájképpel kezdődött. Könnyű kis mellékes vacakkal. S amikor rájöttem arra, hogy a következő tervem egy őszi táj, tulajdonképpen az ősz, már szinte kész is volt. A négy évszak. Kiderült, hogy az összes eddigi főbb képtervem a négy évszak egy-egy darabja. (Azért vált egy pillanat alatt oly naggyá mindjárt az első képem igénye és nehezedett meg, mert hirtelen a „téli tájból", a „téllé" kellett átváltoznia.) Ez aztán keresztül-kasul komplikálódott. Mint pl.: a négy évszak nemcsak főbb lelkiállapotokat vagy az egyes ember főbb életszakaszait, hanem az emberi nem, a korok fázisait is jelzi, a fölemelkedés — kezdés — vetés — primitív; az érés — kiteljesedés — aratás — uralás; kifosztás — hervadás — begyűjtés eltorzulás — megrokkanás; — halál — pusztulás — széthullás stb. Ezt nem így gondoltam el, de szavakban kb. így elemezhető. Ne szaporítsam tovább a szót, hallatlanul örültem, hogy ezen a feladaton belül a borzalom éppúgy helyet kap, mint az öröm. Hogy végre valamivel megindokolhatom, hogy pl. a derűről is szó legyen stb. ... S elhatároztam, hogy a négy képet csak egyszerre engedem megnézni. Tehát nincs szó arról, hogy egy keretbe foglalnám őket. Ezt nem akartam, s nem is akarom elvenni Tőled, s Neked kell azt majd szabadalmaznod... De valami nagyon hasonló jelenség ez. (Azon is spekulálok, hogy 12 hónapot festek, esetleg 3 x 4-es évszakokat stb. ... mert egy ilyen feladat alkalmat adna valami rendkívül „átfogóra".) S míg stílus-ügyben nem jut az ember dűlőre, akár az egyénire, akár az összetettre gondolok, rábízhatja az ember a „témára" magát. Itt merült föl a mítosz és pszichológia is. Mára befejezem, pedig a leveleid még sok gondolatot keltenek bennem. Talán majd legközelebb. Jobb is lesz, ha részletekkel foglalkozom. Jó munkaerőt!
Szeretettel, Altorjai Sándor
Délelőtt voltam nála. A Képcsarnoknak festett csendéletet, volt rajta egy madár, talán egy kakas, a lábánál fölakasztva lógott, magyarázta, hogy milyen jól eladható egy ilyen klasszikus motívum. Jó föltűnően látszott a seb a madár nyakán, a feje is teljesen véres volt, a tollai is, amíg ott voltam, egyre több vért festett rá, közben meg nevetve mondta, hogy talán kissé túllőtt a célon, talán a sok vér miatt nem fogják megvenni.
64. máj. 23. szombat
Sanyi — Stadion — szotyola.
Ez egy meccs volt, ahol azt élveztük a legjobban, ahogy a nézők a szotyolát ették, gépiesen belenyúltak a zacskóba, a szájukhoz emelték a kezüket, közben meredten figyelték a pályát; a rengeteg embernek ez az egyforma mozdulata hol teljesen összevissza volt, hol véletlenül bejött egy olyan pillanat, amikor a több tízezer ember egyszerre ugyanazt csinálta...
65. márc. 18. csütörtök
S-nál nagy meglepetés. Absztrakt képek. ( Szerinte persze nem azok.) Kissé zavarosnak találtam újabb elképzeléseit.
65. márc. 20. szombat
Bemutattam Zs-nak. Úgy néz ki nem fogja túlságosan kedvelni. Rosszul esik.
65. márc. 25. csütörtök
du. Sanyi — Chagall
Végignéztem egy arckép megfestését. Pletykáltunk és Grünewaldról beszélgettünk.
65. máj. 28. péntek
S-val és Ákossal és nővéreivel hajnalig játszottunk.
Sok ilyen este volt Szabó Ákoséknál. Mindig egy „irodalmi játékot" játszottunk, mindenki kapott öt szót a mellette ülőtől, ezt kiegészíthettük újabb öt szóval, meg persze kötőszókkal, ezekből kellett kihozni valami „irodalmat". Rengeteget nevettünk, tökéletes szürrealista szövegeket csináltunk.
65. júni. 16. szerda
S. Manchester — FTC
65. júni. 23. szerda
S. este följött.
Kedvet kapott a rusztikus bútorokhoz, pénze persze nem volt, hogy maga csináljon ilyeneket, de kitervelte, hogyan alakítsa át az ócska stílbútorait. Elsőnek az asztalt vittük le a pincébe, és baltával meg késekkel „megnyúztuk" az egyik lábát, hogy olyan legyen, mint egy bárddal faragott népi bútor. Elég nehéz volt, mert az asztalláb nem egy darabból volt esztergálva, hanem részekből összeragasztva. Ott volt a házmester is, aki csak arra várt, hogy Sanyi valamiért fölmenjen a lakásba, már nyitotta is volna a száját, de mégsem nyitotta ki, mert én hamarabb kezdtem magyarázni neki, milyen remek bútor lesz majd ebből, és hogy milyen jó ötlet az egész. A házmester ezek után nem szólt semmit, hogy mit akart mondani, azt világosan láttam a döbbent arcáról. Az asztal egyébként maradt úgy, ahogy aznap este befejeztük, túl nehéz volt ilyen munkát baltával csinálni.
66. jan. 10. hétfő
Este S-nál, megnéztem új képét. Csak csinálni, mindegy, hogy mi lesz belőle? Ezt ő is tudja, és boldognak érzi magát.
66. jan. 15. szombat
Este Sanyi. Társaság. Most jobb volt.
Nála találkoztam először Erdéllyel és Szentjóbyval. Tamás ült egy széken, és nem szólt egész este egy szót sem. Válságban van, mondták a többiek.
Sanyi Szabó Ákos öccsével jött be a Fiatalok Stúdiójába, nyomtatni akart valamit, kérte, hogy segítsek, közben meg meglátta Böll Egy szolgálati út vége című könyvét az asztalon, kérdezte, hogy jó-e, és beszéljek róla, nagyon figyelmesen hallgatta, és azt mondta, érti, miért mondom ezt épp neki, persze, hogy minden szavam célzás valami vele kapcsolatos dologra, csak azt nem érti, miért énekli az autót fölgyújtó katona meg az apja a Mindenszentek Litániáját, ezt az egy célzást nem érti, azt viszont én nem értettem, mi az, hogy célzás, én a könyvet mesélem, jó, jó, érti, persze hogy mindezt vele kapcsolatban mondom, Ákos öccse finoman figyelmeztetett, hogy inkább ne mondjak semmit, ő azért jár vele, hogy vigyázzon rá. Elmentek. Borzasztóan éreztem magam.
Kórházban volt, utána Párizsba utazott Szabó Ákoshoz. Indulás előtti nap voltam nála. A Körönd felé mész, kérdeztem, mi az a Körönd?, kérdezte, olvastad az Élet és Irodalomban? Mi az, hogy Élet és Irodalom? Ki az a Max Ernst? Mi az az égetett siena? Állítólag Szabó Ákossal nagyon összeveszett.
Szigliget. 73. jan. 18.
Kedves Bandi!
Már ajándéknak tűnt ez a Zen. Meg is köszönöm. Mit csinálsz, nem írod. Sajnálom, hogy nem láthattam a kiállításodat. Sok bajunk volt. Ha valami kiállításra, biennáléra (ahová meghívás nélkül is lehet) küldhető grafika, és eszedbe jutok, egy lapon értesíts már. Én itt semmiről sem tudok. Noha lassan, de már készülnek a lépegető totyográfok lapjai.
Szeretettel üdvözlünk, Buék, A. Sándor
68. aug. 25. vasárnap
S-éknál, Szigliget
74. aug. 21-én voltam utoljára Szigligeten. Nagy örömmel találkoztunk, mondta, hogy biztos volt benne, hogy jövök, várt, mert már mindenki ott volt a hét eleje óta, a nagy konyha-nappaliban voltunk, amit én mindig foyer-nak hívtam, mert volt benne egy szép régi kemence, most hamutartók tömege, kidőlt csikk-kupacok, csomó mosatlan pohár, fél üveg bor, mert most ért épp a saját termésű borának a végére, de félóránként kimentünk a pincébe, és még mindig volt újabb liter, amit nagy ovációval vittünk végig az udvaron, emlékszel?, kérdeztük folyton, minden gyönyörű volt, rósejbnit sütöttünk, hogy legyen valami zsír is a gyomrunkban, újabb üvegért mentünk, az ég teljesen párás volt, lehetett vagy 37 fok, fürdőnadrágban ültünk, egymás szavába vágva beszélgettünk, időnként az udvaron egy slauggal locsoltuk egymást, hogy meg ne üssön a guta, vártuk haza Kingát, hogy hátha majd bevisz autóval Tördemicre, de nem jött, végül is busszal mentem.
Októberben akartuk meglátogatni Boglárról. Aznap járt utoljára a hajó, a buszok is ritkán jöttek, és mire Fonyódra értünk, a hajó már elment.
Vera mesélte, hogy találkozott Sanyival Szigligeten, mondta, hogy ismer, mire Sanyi állítólag valami olyasmit mondott, hogy igen, ez az ő egyik legjobb barátja, ilyenek alig vannak már, mint a kihalóban levő bölények.
Marcella egyszer megkérdezte, emlékszem-e rá, mennyire utánoztam Sanyi beszédmódját? Pont ugyanúgy hangsúlyoztál, mint ő, néha, ha az ember behunyta volna a szemét, azt hihette volna, hogy őt hallja.
Nemrég láttam a Kokoschkákat, áthozták őket a prágai Nemzeti Galériába. Nem tudtak érdekelni, őt se érdekelték már. Az a hiábavaló étlen-szomjan út, hogy láthassa a kedvenc képeit, amelyeket tizenhét év múlva már ő se akarna megnézni...
Tandori Dezső levele
Dr By
79. IX. 4. még ma, és restellem magam, amiért az előző levélben panaszkodtam. Olvasom ezt a rettenetes dolgot. A. S.-ról, nem bírok szólni, nem bírok, tényleg, hát nem hiába retteg az ember... hát itt van... és nem rémkép, nem fantasztikum, ez VAN - és iszonyú az egész, a ”megmentették" is... előző levelemet húzd le a klozettban, mert hülyeség ehhez képest.
DE AZ ÉLET MEGGY TOVÁBB
- írom egy cseresznyekompótos üveg címkéjére.
NEM?
Ennél szomorúbbat nem tehetek. Még valamit, egy szép idézet, te nem szereted nagyon, akitől van, kérdezz rá, tippelve (na, azért nem Thomas Mann!)
Íme, most az idézet,
legyen ima A. 5.-ért, ha ugyan „Ima" van (nincs) (van) (nincs) (vanni) ”Ne mulaszd el ezt a nyarat is - mondom magamnak. Érdekes: hogy átaludnod a nyarat bűnnek érzed, s a telet - természetesnek. A nyár napjait úgy számon tartod, mint a zsugori, mert becsesek neked, s csak télen mersz úgy élni, ahogy az élet természete megköveteli - könnyelműen, mit se törődve az idők múlásával..." (Füst Milán, hogy könnyebb legyen kitalálni.) (Honnan?) A. S. „kitalál" valahonnét? keresi az ajtót... iszonyú. (Az a szó erre, hogy Iszonyú)... csak döglődöm... visszagondolva... fáj.
Jován naponta mondta a híreket, hogy talán van ötven százalék esélye, talán nincs, menj le elbúcsúzni! De végül is (ez a „végül is" az ő kedvenc szava volt), végül is nem búcsúztunk el egymástól, miért is kellett volna elbúcsúznunk?
1980. február
Baranyay András
A kiállítás társszervezője
Támogató
