Egy nemrég felfedezett itáliai oltárkép restaurálása és kutatása

MKE Restaurátor Tanszék és Művészettörténet Tanszék

Egy elfeledett remekmű restaurálása

A Szűz Mária Szentháromsággal, szentekkel és donátorral című itáliai oltárkép restaurálására a Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátor Tanszékén került sor a 2015-2016-os tanévben. Fekete Dóra, Fiam Judit, Mikó Edit és Tiszai Rebeka negyedéves festőrestaurátor-hallgatók kapták feladatul a nagyméretű olajfestmény történetének kutatását, természettudományos vizsgálatát, konzerválását és restaurálását. A négy hallgatón kívül a helyreállításban – az útmutatáson túl – tevékeny részt vállaltak vezető tanáraik, Görbe Katalin egyetemi tanár, festőrestaurátor-specializáció vezető és Heitler András tanszékvezető egyetemi adjunktus is.

2016 szeptemberében kezdődött meg a munka az impozáns méretű, vászonra festett olajképen.[1] A Pesti Belvárosi Ferences-templom padlásáról a rendház folyosójára, majd onnan az egyetemre került szennyezett, megviselt állapotban levő kép alapos vizsgálatra és felújításra szorult. Nincs pontos adatunk arról, hogy mennyi időt töltött a kép a templom padlásán. Az azonban kétségtelen, hogy alaposan rányomta a bélyegét a festményre az ott töltött időszak: többszöri beázás hagyott rajta nyomot. A nedvesség a vászonra festett képek esetén nagy károkat tud okozni, ebben az esetben sem volt ez másképp. A festményt korábban dublírozták, azaz a hátoldalára egy erős vásznat ragasztottak, hogy megtámasszák az eredeti hordozót. Ez az eljárás sok esetben védelmet biztosít a műtárgynak, a padlástér beázása miatt viszont éppen ellentétes hatást váltott ki. A nedvesség következtében főleg a dublírvászon zsugorodott, összehúzva ezáltal a festményt, emiatt az helyenként hullámossá vált. A vászon alakváltozása és az átszivárgó nedvesség okozta a rajta lévő rétegek tapadásának meggyengülését, az alaptól való elválását. A legsúlyosabban károsodott területeken torlódás jött létre, az alapozás a festékrétegekkel együtt felemelkedett, háztetőre emlékeztető alakzatot hozva létre, másutt pedig kitört, így számos hiány keletkezett a festett felületen. Ezen kívül a festményt borító vastag, többrétegű lakk is erősen megbarnult az évek során, ráadásul a nedvesség hatására helyenként teljesen átlátszatlanná is vált. Az alig kivehető alakok és a homályosan derengő kompozíció azt sejtették, hogy kiemelkedő színvonalú műtárgyról van szó, amely méltó a figyelemre. Ezt látszott megerősíteni a dublírvásznon olvasható felirat is: Jacopo Palma 1564.

A festmény eredeti állapotának visszaállítását alapos kutatómunka előzte meg[2]. Ahhoz, hogy a konzerválás és a restaurálás egymás után következő lépéseit szakszerűen meg lehessen tervezni, elengedhetetlen volt a különböző fototechnikai és természettudományos vizsgálatok elvégzése: UV-lumineszcens, infravörös, röntgen-radiográfiás és súrlófényes felvételek készültek a képről. Ezek a vizsgálatok számos fontos információval szolgálnak: segítségükkel egyebek mellett szerteágazó ismereteket nyerhetünk a festmény készítésének technikájáról, az alkotó által használt pigmentekről[3], ezáltal következtethetünk a mű korára, és pontosabban felmérhetjük a festmény jelenlegi állapotát is. A röntgen-felvételek tanulmányozása valódi meglepetéseket tartogatott. A festmény jobb alsó sarkában mellkasán keresztbe tett kézzel felfelé tekintő alak rajzolódott ki – ő a donátor, vagyis a kép megrendelője. Ezt a figurát az idők során eltüntették, teljesen lefestették. Vizsgálatok igazolják, hogy ezt a változtatást a kompozíción nem az oltárkép festője végezte. A röntgen-radiográfiás felvétel sokat elárult a mester munkamódszeréről is: nem a vászonra előzőleg gondosan felrajzolt vázlatot dolgozta ki, ahogy azt számos itáliai festő tette, hanem alkotás közben módosított, megváltoztatva az elgondolását, a vásznon keresve a legjobb megoldást a végső kompozícióhoz. Több ilyen, a festő által munka közben végrehajtott átalakítást, úgynevezett pentimentót fedezhetünk fel a képen, ha alaposabban megfigyeljük. Egyebek mellett Szent Domonkos és a donátor kéztartása, az orvosszent fejének helyzete és Szűz Mária teljes alakjának beállítása is változott a kompozíció fejlesztése során.

A mikroszkópos réteg- és anyagvizsgálat értékes adatokat szolgáltatott a készítéstechnikára és a festmény anyagi összetételére vonatkozóan, valamint segített elkülöníteni az eredeti részeket az utólagos beavatkozásoktól. A vizsgálatok célja volt a festmény korának meghatározása is, aminek alapja az alkotó által a festményen használt pigmentek vizsgálata. Esetünkben az anyagvizsgálat nem hozott olyan eredményt, ami kizárná a festménynek a dublírvászon felirata nyomán feltételezett 16. századi keletkezését.

A restaurátori munka a pergő festékréteg stabilizálásával kezdődött meg. Ez a lépés azért volt feltétlenül szükséges, mert akár egyetlen érintés elég volt ahhoz, hogy újabb festékszigetek lazuljanak meg, és hulljanak le a vászonról. A további sérülések megakadályozására a veszélyeztetett, leválni készülő részek alá fecskendővel ragasztót juttattunk, majd átvasaltuk és lepréseltük a műtárgyat. Ezután a festmény már biztonságosan mozgathatóvá vált, nem kellett a festékréteg pergése miatti veszteségektől tartani, bár a nagy méret a kép kezelését mindvégig körülményessé tette.
Miután megtörtént a támasztó vászon, a vakkeret alatt felhalmozódott szennyeződés és a dublírozó ragasztó maradványának eltávolítása, nyilvánvalóvá vált, hogy a hátoldalon nincs sem szignatúra, sem évszám, ezek szerint nem innen másolták át gondos kezek a dublírvászon feliratát. A vizsgálatok során azonban feltűnt, hogy a festménynek – a többitől eltérően – az egyik, a festmény alján lévő, vakkeretre szegezett széle festett. Ez arra utal, hogy a festmény eredetileg nagyobb lehetett, majd az alsó részéből levágtak egy darabot. A csonkítás valószínűleg akkor történt, amikor a festményt új vászonra ragasztották, mivel a vakkeret már a kisebb mérethez igazodik. Joggal merül fel a kérdés, vajon nem az eltávolított részen volt-e a szignó, a festő aláírása? A pontos választ erre a kérdésre aligha kaphatjuk meg, azonban egy érdekes megfigyelés elgondolkodtató lehet. A festmény bal alsó sarkában, a felület összes zavaró hiányának megszüntetése után láthatóvá vált egy írásra emlékeztető nyom. A kép alsó élével párhuzamosan, egy vonalban elhelyezkedő, betűk vagy számok ritmusára emlékeztető festékmaradvány sajnos már fototechnikai eljárásokkal sem értelmezhető. Annyi következtetést azonban le lehet vonni belőle, amennyiben valóban a szignatúra és évszám lekopott nyoma bukkant volna fel, hogy nem sokat vághattak le a képből, mert ez feltehetően eredetileg is a kép alsó részén helyezkedett el.
Kanyarodjunk vissza a helyreállítási munkálatokhoz. A hullámos vászon kiegyenesítése hosszú heteken át tartott. A párásítás, fokozatos préselés eredményes volt, a vászon végül visszanyerte eredeti simaságát.
A konzerválás záróakkordja volt a kép hátoldal felőli beitatása ragasztóanyaggal, amelynek rögzítése vákuumasztalon történt.[4]

Ezután kezdődött meg a munka a képoldalon. A lakkréteg duzzasztva könnyen leszedhetővé vált, a későbbi javítások, átfestések leválasztásához viszont erősebb oldószerre volt szükség, sőt a donátort letakaró vastag festékréteg felpuhítás után is csak szikével bizonyult eltávolíthatónak. Az igyekezetet végül siker koronázta, teljes pompájában feltárult a festmény, ugyanakkor napvilágra kerültek a festékréteg károsodásai is.
Bár a vizsgálatok során már kiderült, mit is ábrázol a festmény, mégis nehéz volt arra a meglepő látványra felkészülni, amit a sötét lakkrétegtől megszabadított kép okozott. Az elbarnult lakk alatt épp csak derengő formákból, a képből vett, mikroszkóp alatt vizsgált milliméternyi mintákból számunkra is nehéz volt elképzelni, mennyire színpompás, szépen megfestett részletekben gazdag alkotásról van szó.
Következhetett az esztétikai helyreállítás, aminek célja, hogy a festmény visszanyerje régi fényét. A festékréteg hézagainak, hiányainak szintbe hozása egy speciálisan erre a célra kikevert tömítőmasszával történik. A pótlások sima felületét ezután a környező eredeti felülethez kell igazítani, imitálva a vászon struktúráját, vagy épp a megszakadó ecsetvonásokat. A hosszadalmas feladat ügyes kezet és nagy türelmet igényel.
A tömítések aláfestése után következett a festmény lakkozása. Ezzel elérkeztünk az esztétikai helyreállítás utolsó lépéséhez, az olaj-gyanta retushoz[5]. Ennek során a restaurátor a tömített részeket, hiányokat „beilleszti” a környezetükbe, apró festékpöttyökkel a mellettük lévő felülethez hasonló színhatást hoz létre. Így eltűnnek a zavaró hibák, a műtárgy egységes képet mutat, miközben hitelessége nem sérül, hiszen a restaurátor nem „fest bele” az eredetibe.
Egy utolsó lakkréteg felvitelével befejeződött a restaurálás. A festmény immár elfoglalhatta helyét a Pesti Ferences-templom szentélyének északi falán, ahol 148 évvel ezelőtt függött.

Dr. habil Görbe Katalin DLA
egyetemi tanár
festőrestaurátor specializáció vezető
MKE Restaurátor Tanszék

Fekete Dóra
festőrestaurátor hallgató
MKE Restaurátor Tanszék

[1] Az oltárkép korábbi restaurálásaival kapcsolatban nem maradt fenn írott dokumentum. A Belvárosi Pesti Ferences-templom épületén, falfestményein és oltárképein az 1980-as években végzett műemléki helyreállításokról szóló beszámolók nem említik ezt az oltárképet. Menráth Péter: A belvárosi Alkantarai Szent Péter Ferences templom helyreállítási munkái, Műemlékvédelem, 29 (1985) 230-238.

[2] Jelen leírás a festményen végzett vizsgálatokról és a restaurálás menetéről nem terjed ki minden részletre, csupán tátájékoztató jellegű. A festmény restaurálási dokumentációja megtekinthető a Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátor Tanszékén. Vezető tanárok: a festmény restaurálása: Görbe Katalin, Heitler András; a díszkeret restaurálása: Czinege András, Horváth Mátyás, Menráth Péter; fototechnikai vizsgálatok: Horváth Mátyás, Váli Zsuzsánna; természettudományos vizsgálatok: Kriston László, Vihart Anna. Művészettörténész konzulensek: Fehér Ildikó, Terdik Szilveszter. Restaurátor hallgatók: Fekete Dóra, Fiam Judit, Mikó Edit, Tiszai Rebeka, 2015–2016-os tanév.

[3] Festékanyag

[4] A vákuumasztal restaurátorok által használt speciális szerkezet, ami vákuum alatt préseli, ugyanakkor melegíti, majd lehűti a képet. A melegre aktiválódó ragasztó biztosítja, hogy a festékréteg még hosszú ideig biztonságosan tapadjon a vászonhoz.

[5] Az olajfestékből célszerű a kötőanyag-felesleget kiszívatni, és gyantaoldattal helyettesíteni, mert ez csökkenti az öregedés okozta elváltozásokat.

A festmény a restaurálás megkezdése előtt

A festmény hátoldala a dublírvászon feliratával és a beázás okozta foltokkal

Röntgen-radiográfiás felvétel Szűz Mária alakjáról. A felvételen megfigyelhető a mester változtatása: vörös vonal jelöli Mária kezdeti, fehér pedig a végleges kompozíción látható alakját