Térfoglalások - A Régi Műcsarnok történetei

Terek

Tárlatunk arról az épületről szól, amelyben állunk. Budapest szívében, az Andrássy út (egykori Sugár út) 69. szám alatt található díszes palota arra a célra épült, hogy kiállító tér legyen. Amikor 1877-ben felvatták a Műcsarnokot, megosztva használta azt kiállításokra az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat és az Iparművészeti Múzeum. Amikor ők elhagyták az épületet, mert a Hősök terén felépült a tágasabb új Műcsarnok, az Andrássy úti házat már csak Régi Műcsarnokként emlegették. A Régi Műcsarnok épületét ma a Magyar Képzőművészeti Egyetem és a Bábszínház közösen használja. Közvetlen szomszédságában, az Izabella utca felől csatlakozik hozzá a Mintarajziskola (későbbi Képzőművészeti Főiskola), a Vörösmarty utca felől pedig a Régi Zeneakadémia épülete.

Tárlatunkkal a 150. évfordulóját ünneplő Magyar Képzőművészeti Egyetem múltja előtt kívánunk tisztelegni. Kiállításunk közvetlen apropóját az adja, hogy az évforduló évében, 2021-ben műemléki felújításra kerültek a Régi Műcsarnok reprezentatív terei, így végre teljes pompájukban ragyognak Lotz Károly falfestményei is. Kiállításunkkal azt az izgalmas folyamatot kívánjuk feltárni, hogy miként változott e kivételes terek funkciója, és ezáltal jelentése. A középület kulturális státuszát folyamatosan átértékelte változó funkciója; kisajátítása szimbolikus gesztus, és jól tükrözi a kulturális erőterek változását, és a mindenkori hatalom kultúrpolitikájának változó értékrendjét. Kiállításunkon a történeti kronológiát kortárs művek egészítik ki, amelyek a jelenkor diskurzusába illesztve a térfoglalás – kánonképzés – reprezentáció fogalmai felől közelítik meg az épület történetét. A kortárs művekkel hangsúlyozni szeretnénk, hogy az épület története nem egy lezárult korszak lenyomata. Ma is aktív terekről van szó, melyeket a művészek és művészhallgatók nap, mint nap használnak. A Régi Műcsarnok múltja egyúttal az ő jelenük is.

Tárlatunk első egysége, Lotz Károly falfestményeiből kiindulva, a képzőművészet historizáló-akadémikus és jelenkori allegóriáit járja körbe, magára a művészet változó öndefiníciójára kérdezve rá. Második egysége a kiállító tér reprezentációs, kánonalkotó szerepét helyezi előtérbe, felidézve a szalon, a múzeum és a kortárs kiállítótér változó funkcióit. Ezzel párhuzamosan a palota építészettörténeti háttere is kibontakozik, míg a belső teremben a populáris kultúra időszakát idézzük meg, a Plasztikon viaszbáb múzeummal és a Bábszínház helyén korábban működő kabaré és színház hangulatával. Kiállításunk 1945-ig kíséri nyomon a Régi Műcsarnok történetét, a Képzőművészeti Főiskola és a Bábszínház „térfoglalásával” új korszak vette kezdetét, amely azonban egy következő tárlat témája lehet majd.

Művészetallegóriák

A Képzőművészeti Társulat az új palota falképeinek megfestésével Lotz Károlyt bízta meg, a műfaj legjelentősebb hazai képviselőjét. Lotz neoreneszánsz falképfestészeti stílusát Bécsben, Karl Rahl mellett sajátította el, és az 1870-es évekre már olyan jelentős középületek dekorációjával szerzett nevet itthon, mint a Vigadó és a Magyar Nemzeti Múzeum. Az utóbbi előkészítő ceruzarajzai megtalálhatóak a Képzőművészeti Egyetem több mint kétszáz darabos Lotz-rajzgyűjteményében. Lotz Károly valamivel később, 1882-től haláláig a Képzőművészeti Főiskola, majd a II. számú Festészeti Mesteriskola vezetője volt. Vélhetően általa került az iskola gyűjteményébe a falfestményeiről készült archív fényképfelvételek értékes kollekciója (melyek közül némelyiket kézzel átfestett.)

A falképeket 1956-ban Kapos Nándor és Sárdy Brutus restaurálta, 1966-ban pedig az emeleti terek mennyezeti díszítményeit állították helyre. 2021-ben a földszinti fogadó tér, a lépcsőforduló, valamint az emeleti folyosók díszítményei és falképei az alábbi restaurátoroknak köszönhetően újultak meg: Csanda Jenő, Hollósi Éva, Kóródi Katalin, Kiss Edit, Kolozs Mónika, Szabó Tamás, Tamási Alexandra, Tóth Alexandra, Verebes Dóra. Az Építészet allegóriája a közeljövőben kerül végleges helyére, helyreállítása Bóna István vezetésével két restaurátor hallgató, Skladanová Friderika és Csoma Tirza munkája.

A historizáló allegóriákkal párhuzamosan néhány olyan művet is bemutatunk, amely olyan modern és kortárs alkotók művészet-fogalmát jeleníti meg, akik az egyetem tanárai vagy hallgatói voltak. Ilyen Kósa János A festészet halála című, 1993-ban készült parafrázisa Picasso stílusában, a Piéta keresztény ikonográfiai típusa nyomán formája meg a festészet posztmodern allegóriáját. Tranker Kata a paleolit Vénusz-szobrok újraértelmezésével a művészet hagyományos szépség-fogalmát gondolja újra, a művészettörténeti narratíva alakíthatóságát érzékeltetve. Révész László László 1992-ben készült filmjének főszereplője az ifjú Poussin, aki a Régi Műcsarnok tereiben a művészet mesterfogásaival ismerkedik. Megszemélyesítések és allegóriák helyett, a modern és kortárs művészetben gyakran a műterem terének megidézése utal magára az alkotói munkára. Kiállításunkon ehhez kapcsolódik Lengyel András enteriőrje és Czene Márta főiskolás „oltárképe”.

Szalon

A Régi Műcsarnok eredetileg kiállítóhelynek épült. Létrehozását az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kezdeményezte. (Az OMKT betűjele ma is ott van a főbejárat fakapuján és a fölötte lévő üvegablak lunettájában.) A Társulatot magyar képzőművészek alapították 1861-ben, a hazai művészetek támogatására. Tárlataikat kezdetben ideiglenes helyeken rendezték: 1861-ben a londoni világkiállításra szánt magyar műveket Pachl zongorakereskedő boltjában mutatták be, később a Nagyhíd (mai Deák Ferenc) utca egyik bérházában béreltek néhány szobát. Némiképp javult a helyzet, amikor az újonnan felépült Magyar Tudományos Akadémia palotájának második emeletén bérelhettek egy nagyobb és négy kisebb termet. A saját székház terve Pulszky Ferenc elnöksége idején, az 1870-es években valósult meg. 1872-ben a főváros kedvezményes áron ajánlotta fel a Társulatnak a város előkelő negyedében épülő Sugár út egyik telkét. Az 1874-ben meghirdetett nemzetközi építészeti pályázat díjnyertese, Adolf Lang által tervezett Műcsarnok elrendezése és funkciója az 1861-ben elkészült bécsi Künstlerhaus-t követte. Mivel a Társulat saját erőből nem tudta fenntartani a palotát, alsó két szintjén kezdettől fogva az Iparművészeti Múzeummal osztozott. A Képzőművészeti Társulat kiállítási termeit a reprezentatív első szinten alakították ki, ahol hét egymásból nyíló kiállítóterem, míg a déli fronton irodahelyiségek, valamint a társulat tanácsterme kaptak helyet. A kiállítótermek közül a legnagyobb (ahol most is állunk) felülvilágításos volt. A második szinten, a tetőtérben, – a kor szokása szerint – a képtár őre számára alakítottak kis egy saját lakást. A Képzőművészeti Társulat új kiállítási palotája ünnepélyes keretek között 1877. november 8-án, Ferenc József részvételével, reprezentatív kiállítással nyílt meg, amelyen 120 magyar és 50 külföldi festő több mint 300 műve szerepelt.

A Műcsarnok elsődleges funkciója a párizsi mintára rendezett Szalon-jellegű tárlatok befogadása volt. Ez a 18. század elején létrejött kiállítási típus arra szolgált, hogy áttekintést adjon a kortárs képzőművészek új alkotásairól. A Képzőművészeti Társulat kiállításain kezdetben csak hazai alkotók művei szerepelhettek, 1868-tól a zsűri már külföldi művészeknek is teret engedett. A korabeli fotók tanúbizonysága szerint a tárlatok műveit meglehetősen zsúfoltan, több sorban, sűrűn egymás mellé akasztották. 1877 és 1896 között a Társulat mintegy 50 kiállítást rendezett az emeleti kiállítóterekben. A rendszerint ősszel és tavasszal megnyitott társulati, nemzetközi tárlatok mellett, egy-egy mű vagy alkotó önálló bemutatkozására is lehetőség volt. 1878-ban a Társulat alapító tagja, Barabás Miklós 50 éves festői jubileumát ünneplő tárlat nyílt meg itt, 1878-ban az ünnepelt bécsi festőfejedelem, Hans Makart új festményeit mutatták be, 1883-ban a neves orosz realista művész, Verescsagin képeit állították ki, 1888-ban Zichy Mihály grafikáiból, 1890-ben Ligeti Antal tájképeiből, 1895-ben pedig az angol szecesszió meghatározó alkotója, Walter Crane műveiből rendeztek kiállítást. Nagy érdeklődés övezte 1886-ban a Képzőművészeti Társulat 25 éves jubileumát ünneplő programot. Mind közül a legnagyobb közönségfigyelem Munkácsy Mihály tárlatait kísérte: 1882-ben itt mutatták be a Krisztus Pilátus előtt című kompozíciót, aminek ünnepélyes kiállítása része volt a Párizsból hazatérő festő magyarországi diadalútjának. Két évvel később ugyanitt, a Műcsarnokban mutatták be a magyar közönségnek a Kálváriát, amelynek a mérete miatt a felülvilágítású terem magasságát némiképp megemelték.

A számos nagysikerű tárlat ellenére, a több szintes, erősen tagolt épületben a Társulat kiállításai kezdettől fogva helyhiánnyal küszködtek. Ezért már az 1890-es évektől napirenden volt egy új, tágasabb kiállítóhely építése. Erre az Ezredéves ünnepségekhez kapcsolódó beruházások keretében kerülhetett sor: a Schickedanz Albert által tervezett új Műcsarnokot a városligeti millenniumi tárlatokhoz kapcsolódóan, 1896 május 4-én avatták fel a magyar képzőművészet száz éves múltját bemutató reprezentatív kiállítással.

Miután 1896-ban a Városligetben elkészült az új Műcsarnok, az Üllői úton pedig felépült az Iparművészeti Múzeum új épülete, régi lakói elhagyták az Andrássy úti palotát. 1897-ben még itt rendezték meg a nagybányai festők az első csoportkiállításukat, de ezt követően évtizedekig csak alkalmi tárlatoknak adott helyet az épület.

Múzeum

Az 1877-ben megnyílt Műcsarnok alagsori és félemeleti helyiségeit kezdettől fogva az Iparművészeti Múzeum bérelte a Képzőművészeti Társulattól. Jelenléte olyannyira szerves része volt az épületnek, hogy Lotz Károly művészetallegóriái között az egyik a Mű-Ipar megszemélyesítője. Az Iparművészeti Múzeum hivatalos alapítása 1872-re tehető, e nemben az egyik első ilyen jellegű gyűjtemény Európában. A múzeum kollekciója az 1870-es években rohamosan gyarapodott, előbb az 1873-as bécsi világkiállításon vásárolt tárgyakkal, majd Xantus János kelet-ázsiai gyűjteményével, valamint magyar népi és háziipari tárgyakkal. Első állandó kiállítása 1874-től csak egy szűk térben, a Magyar Nemzeti Múzeum előcsarnokában valósulhatott meg. A kínzó helyhiányra jelentett ideiglenes megoldást, hogy a múzeum az újonnan elkészült Andrássy úti Műcsarnokban bérelt két szinten hét termet, ahol a Pulszky Károly által válogatott kiállítási anyagot Schickedanz Albert által tervezett bútorok között mutatták be. A kiállítóterek mellett egy rajzterem is működött, ami arra szolgált, hogy az érdeklődő műiparosok itt másolhassanak eredeti bútorokat, fém vagy porcelán tárgyakat. 1881-ben a múzeum irányítását Ráth György vette át, aki egy sor speciális iparművészeti ágra koncentráló bemutatót rendezett: 1882-ben a magyar könyv történetét bemutató tárlatot, két évvel később pedig 344 kiállítóval, a magyar ötvösművészetet átfogó kiállítást. A kortárs iparművészet törekvéseit 1891-től karácsonyi tárlatokon mutatták be. Amikor 1896-ban elkészült Lechner Ödön szecessziós múzeumi épülete, a gyűjtemény elhagyta az Andrássy úti Műcsarnok szűkös tereit.

Az Új Magyar Képtár 1935-ös bezárása után egy időre újra kiürültek a Régi Műcsarnok kiállítóterei. Az épület 1945-től a Magyar Képzőművészek Szabad Szervezetének székhelye volt, itt rendezték meg az Első Szabad Nemzeti Kiállítást 1945 júliusában, majd a következő évben itt kapott helyet Kállai Ernő rendezésében az Elvont Művészek Első Magyar Csoportkiállítása. 1947-1948 folyamán Bolmányi Ferenc, Román György, Lossonczy Tamás és Gyarmathy Tihamér gyűjteményes tárlatának adtak helyet a Régi Műcsarnok termei. A kisebb területűre szűkült kiállítótér 1949 után már jellemzően a Főiskola által szervezett hallgatói és tanári kiállításoknak adott helyet. Az emelet mai három teremnyi kiállító része 1988-ban, Barcsay Jenő halálának évében, Kiss István rektorsága idején vette fel a Főiskola nagy hatású mesterének nevét.

A kortárs művek többsége a kánonképző reprezentációs terek kultuszához és jelentés módosulásához kapcsolódik. Czigány Ákos fotósorozata kultikus kiállítóterek fényt adó mennyezeteit, köztük a Régi Műcsarnok felülvilágítású üveg mennyezetét ábrázolja. A Régi Műcsarnoktól a Barcsay Teremig átívelő 150 év történetét Koós Gábor a kiállítótér különböző korú falrétegeiről frottázstechnikával készült lenyomatokkal dokumentálja. A múzeum történeti tematikájához Katarina Šević 2009-ben készített videómunkáját társítottuk, amely az azóta már megszűnt – egyébként több évtizedig a Műcsarnokhoz tartozó – Dorottya Galéria intézménytörténetének performatív és szubjektív olvasatát mutatja be. Eseménytörténet és archív fotók helyett egy kiállítótér reprezentatív funkciói és olyan fogalmak jelennek meg mint például a színpad, a díszlet, a próba vagy a szerepjátszás. Gróf Ferenc installációja a teret a művészetoktatás felől közelítve értelmezi, a művészet „csinálásának” belső imperatívuszát hangsúlyozva.

Az épület

A Régi Műcsarnok palotája az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat megrendelésére, az évi rendszerességgel megrendezett kiállításainak befogadására épült. Az impozáns épület homlokzatán ma is díszes felirat hirdeti: „Épült MDCCCLXXVII az Országos Képzőművészeti Társulat Műcsarnoka Közadakozásból.” Építési költségeit jórészt magánemberek teremtették elő: köztük volt a királyi pár, Rudolf trónörökös, báró Sina Simon és gróf Esterházy Pál. Nevüket márványtáblák őrzik az emeleti folyosón. Az új palota építésére 1874-ben nyilvános, nemzetközi pályázatot hirdettek, amire 45 pályamű érkezett. A pályaművek közül ma csak Platzer Antal és Feszl Frigyes terve ismert. A pályázatot egy fiatal csehországi születésű építész, Adolf Lang nyerte meg. Elismerését annak köszönhette, hogy terve sikeresen hidalta át azt a dilemmát, hogy miként lehet egy szűk telekre tágas kiállítótereket igénylő kiállítási épületet helyezni; a földszintet az alagsorba süllyesztette, így növelve meg a maradék két szint belmagasságát. A végeredmény egy reprezentatív megjelenésű, arányos és elegáns palota lett, amelynek homlokzati kialakítása a veronai Palazzo Bevilaqua-t követte.

A kortárs magyar művészet első otthonának belső terei méltó díszítést kaptak. Michelangelo Medici síremlékének alakjait követő homlokzati szobrait Fessler Leó tervezte, akinek legismertebb alkotása a mai Erzsébet téren álló Danubius-kút szobrai, de dolgozott Ybl Miklós mellett az Operaház és a Bazilika díszítésén is. A belső dekorációban a kor legkiválóbb mesterei vettek részt. Az előcsarnok három hajós boltozatára maga az építész, Adolf Lang tervezett gazdagon áradó ornamentális díszítményeket, amelyet a kiváló ornamentális festő, Scholz Róbert kivitelezett, aki ekkortájt a Nemzeti Múzeum, a Várkert bazár, az Operaház, a Szent István-bazilika, az Országház, a Mátyás-templom ornamentális festésén is dolgozott. A historizáló üvegablakokat a híres szecessziós üvegművész, Róth Miksa édesapja, Róth Zsigmond tervezte. A díszlépcső öntöttvas kapuzatát (és az egykori Iparművészeti Múzeum földszinti kapuzatát) Jungfer Gyula tervezte, aki a kovácsoltvas művesség legkiválóbb képviselője volt a századvégen. Az ő kovácsoltvas kapuit állították fel a királyi palotában, az Országházban, az Operaházban, valamint az Andrássy út számos magánpalotájában. Az épületet támogató közadakozás egyik formájaként Fischer Ignác porcelángyáros ajándékba adta a nyitott belső udvart díszítő pompás majolika kutat. Ma ezt a kutat már csak archív fotókról ismerjük. A majolika kút vasból formált rekonstrukcióját az egyetem látványtervező hallgatója, Lanuery Tom készítette el.

A kiállított alaprajzokon található feliratokból jól nyomon követhető az épület tereinek funkcióváltozása is. A Budapest építményei című, 1885 körül megjelent album alaprajzán még az eredeti elrendezést tüntették fel: eszerint a földszinten az Iparművészeti Múzeum, az emeleten a Képzőművészeti Társulat kiállítóhelyei működtek. Gerlóczy Gedeon 1948 körül készült alaprajza viszont már a maihoz hasonló beosztást mutatja: a földszinten a vetítő és tanszéki szobák vannak, az emeleten pedig (a mainál bővebb) kiállítóterek és a Rektori Hivatal helyiségei találhatók. Fusz Mátyás grafikái az alaprajzokból kiolvasható funkcióváltozásra utalnak. A tulajdonosok ízléséhez és igényeihez igazodó épülethelyiségek a korabeli palotaépületek elrendezését követik; a nyilvános és a privát szféra terei mellett, kiemelt hangsúlyost kapnak a „kizárólag klubtagok számára” hozzáférhető helyiségek.

Egy hallgatói csoport - Döbröntei Klára, Heim Fanni, Panák Laura, Sziládi Szabolcs - archív fotók felhasználásával animációs filmben eleveníti fel az épület első pár évtizedének térfoglalásait.

Plasztikon és kabaré

Plasticon

Nem sokkal az után, hogy az Andrássy úti Műcsarnokból kiköltöztek régi „lakói”, a Képzőművészeti Társulat és az Iparművészeti Múzeum, új kiállítási látványosságnak adtak otthont a díszes terek. 1896 május 17-én Plasticon néven viaszbáb múzeum nyitotta meg kapuit. Egyike volt ez az Ezredéves Kiállítás látványosságainak, a Feszty-körkép vagy az Ős Budavár mellett. A Fischer-féle panoptikum alkotói között olyan jeles művészek is voltak mint Ligeti Miklós vagy Kallós Ede. A nagyobb része híres közéleti személyiségeket elevenített meg, így Ferenc Józsefet unokáival, Jókai Mórt, Andrássy Gyulát, Tisza Kálmán miniszerelnököt vagy Munkácsy Mihály műtermében festő alakját. Más részük történelmi jeleneteket idézett meg, például II. Rákóczi Ferenc elfogatását. Zichy Mihály festménye után készült a jelenet, amely a Deák Ferenc ravatalánál gyászoló Erzsébet királynét mutatta be. Emellett akadtak populárisabb látványosságok is, így a Kaméliás hölgy, egy éjszakai szórakozóhely, vagy egy szörnyű rablógyilkosságot ábrázoló, borzongatóan élethű jelenet. A félemeletet teljes egészében a szultán háremébe vezető tükörlabirintus foglalta el.
A Plasticon nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és egy év múltán a viaszbábok már a nagybányai művészek tárlatának adták át helyüket.

Kabaré

1907-től az alagsori termek is a népszórakoztatás terévé váltak: az egykori múzeumi és hivatali tereket színházzá alakították és 1907-től itt nyitotta meg kapuit Nagy Endre Modern Színház Cabaret-ja (később Modern Színpad Kabaré), amit később Medgyaszay Vilma, majd Bárdos Artúr vezetett. A századforduló legszínvonalasabb kabaréjának belső tereit Márkus Géza, pannóit Márk Lajos tervezte. Itt született meg a magyar irodalmi színvonalú kabaré, amely kupléiban, jeleneteiben merészen karikírozta a jelen politikai eseményeit és közéleti személyiségeit. Nagy Endre olyan szerzőket nyert meg magának, mint Szép Ernő vagy Gábor Andor.
A hely hangulatáról így írt Nagy Endre A kabaré regényében: „Végre megnyílt az Andrássy úton az „ellen-kabaré”, Faludi Sándor Modern Színpada. Az irodalmi kávéházban már jó előre szenzációs adatokat tudtunk meg róla. Hogy a padlóját vastag szmirnaszőnyeg födi, hogy a pincérei lakájruhába vannak öltöztetve, és a londoni hotelek szertartásosságára vannak kioktatva, a koktélok keverésére szakképzett mixert szerződtettek. Aztán néhány ötlet, mondatfoszlány keringett Heltai Jenő és Molnár Ferenc dalszövegeiből, darabjaiból, a zongorán hevenyészve eljátszották Kálmán Imre, Jacobi Viktor, Szirmai Albert zenéit. Az általános vélemény az volt, hogy a kültelki próbálkozások után megszületett az igazi nyugat-európai kabaré az előkelő közönség igényeinek számára. (…) Már amikor a kapu elé értem, megcsapott az előkelőbb, gazdagabb világ atmoszférája. Az utcán finom magánfogatok, az előcsarnokban libériás inasok várakoztak gazdáikra. (…) A társalgóban nagyszerű vacsorára volt megterítve. Francia ételek, borok, tarka koktélok, amelyeknek keverékeiben valóságos tudomány volt eligazodni. Például emlékszem egy tarkán csíkozott italra, amelyben a hármas szövetség színei rétegződtek egymás fölé. És mindennek a tetejébe azok a finoman surranó pincérek, azok az öblös karosszékek, az ernyős lámpáknak tompa, vörhenyes világítása. (…)
A két háború között különböző néven folyamatosan színházi vállalkozások működtek az épületben: 1918 Bárdos Artúr folytatta a Modern Színpad Kabarét, majd az Andrássy úti Színház (1921-1924 és 1925-1937), közte pedig 1924-től a Nemzeti Színház Kamaraszínháza működött itt. 1937-től a Magyar Színház kamaraszínházaként támadt fel újra. Ekkor társulatához tartozott Törzs Jenő, Bilicsi Tivadar, Fónay Márta, Kabos Gyula, Somlay Artúr és Makay Margit. A negyvenes években zenés bohózatokat játszottak, többek között Vaszary János és Molnár Ferenc darabjait. Utolsó előadásuk 1944 december 23-án volt. Átalakított tereiben 1949. október 8-án nyílt meg az Állami Bábszínház.
A kiállításra készült hanginstallációnak az alapja Medgyaszay Vilma egyik népszerű sanzonja, az Altatódal, amelyet a Képzőművészeti Egyetemen 2014-ben tervezőgrafikusként végzett Szász Veronika (Veni művésznéven ismert énekes) feldolgozásában hallhatunk.

---

---