Barcsay Jenő, Kossuth-díjas grafikus, festőművész, 1900. január 14-én született, és életműve szorosan összefonódik a Magyar Képzőművészeti Főiskolával (ma Magyar Képzőművészeti Egyetem). A művész születésének 125. évfordulóját a Magyar Képzőművészeti Egyetem 2025-ben nagyszabású programsorozattal ünnepli.

A jubileumi év kiállításokkal, könyvbemutatóval, tanulmánykötet megjelentetésével, Barcsay két művének újra kiadásával, valamint konferenciával tiszteleg a mester életműve előtt. Az emlékév kiemelkedő eseménye a Magyar Képzőművészeti Egyetem fő kiállítótermében, 2025. július 14-én nyíló különleges tárlat, amely Barcsay festményeiből és anatómiai rajzaiból válogat. A kiállítás célja nem a teljes életmű, hanem a főbb alkotói korszakok, témák, motívumok bemutatása, a műfaji sokoldalúság kiemelése. Külön hangsúlyt kapnak a mester kevéssé ismert kései, absztrakt, ún. „fekete korszakának” művei, valamint a máig alapműnek számító Művészeti anatómia (1953) című kötetének eredeti rajzai, amelyért a művész Kossuth-díjat kapott.

A Barcsay 125 jubileumi emlékév a Magyar Képzőművészeti Egyetem szervezésében, a Kulturális és Innovációs Minisztérium támogatásával valósul meg. Az eseménysorozat megrendezésében az MKE kiemelt partnere a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum és a Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítvány.

BARCSAY JENŐ

(Katona, 1900 – Budapest, 1988)

Az erdélyi származású Barcsay 1919-ben, költözött Budapestre, majd két évvel később, 1921 októberében kezdte meg tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Jól jelzi Barcsay sokszor tépelődő habitusát, hogy bár az első években a progresszív oktatói programot megvalósító Vaszary János lett a mestere, 1922 végétől mégis szó nélkül átiratkozott a jóval konzervatívabb és az alapos stúdiumokat preferáló Rudnay Gyula osztályába. A Főiskolán eltöltött évek meghatározók voltak Barcsay számára, az Epreskert „zseni magazinnak” nevezett gipszraktárában élt társaival (többek között Miháltz Pállal, Bene Gézával és Bánáti Sverák Józseffel), akik közül a későbbiekben többekkel is baráti-szakmai viszonyt ápolt. A korai évek másik fontos élménye az Alföldhöz kötötte; 1925–1928 között több nyarat töltött Hódmezővásárhelyen és Mártélyon, ahol szoros baráti kapcsolatot alakított ki Endre Bélával. Főiskolai tanulmányainak befejezése után, 1926 novemberétől állami ösztöndíjjal Párizsba ment, ahol az impresszionizmuson túl főleg Cézanne volt rá nagy hatással, 1927 tavaszán pedig olaszországi körutazást tett, majd 1929-ben elnyerte második egyéves párizsi ösztöndíját. Az intenzív művészeti élmények következményeként Barcsay ekkoriban teljesen felhagyott Rudnay és az alföldi festészet posztromantikus, sötét, drámai festői stílusával, újabb, ragyogó színű, vékonyan felfestett festményein a közvetlen látványból kiindulva, annak szerkezeti felépítését, erővonalait vizsgálta. Ez a Cézanne-tól eredeztethető módszer hosszú időre meghatározta festői érdeklődését. Művészi szemléletváltozásának másik oka, hogy 1928-ban Szentendrére látogatott, 1929-ben pedig a Szentendrei Festők Társaságának tagja lett. A dunaparti város egy életen keresztül meghatározó közege lett. Bár festészete ekkoriban teljesedett ki és sűrűn szerepelt csoportos kiállításokon is, képeinek eladásából nem tudta magát fenntartani, ezért 1931–45 között a budapesti Iparostanonc Iskolában könyvelést, matematikát, géptant és irodalmat tanított. 1934-ben tagja lett a Képzőművészek Új Társasága (KUT) művészegyesületnek, valamint a Tornyai Társaságnak. Első valóban jelenetős – Vilt Tibor szobrászművésszel közös – kiállítására 1936 márciusában került sor az Ernst Múzeumban, ahol addigi munkásságának legjavát, összesen 64 festményt állított ki. 1935 után tiszta szerkezetű tájképeit jóval expresszívebb, vehemens ecsetkezelésű festői felfogás váltotta fel. A háború éveiben a körülményekhez képest aktívan dolgozott, és újabb műveit 1944 februárjában az Alkotás Művészházban mutatta be. 1935 és 1945 közötti időszakban készült alkotásai közül sokat maga az örökké elégedetlen művész pusztított el, vagy a II. világháborúban, a műtermét ért bombatalálatban semmisültek meg. A háború után, 1945–1948-ban az Európai Iskola művészcsoport tagja volt. Életében nagy változást jelentett, hogy 1945-ben kinevezték a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskola anatómia- és szemléleti látszattan tanárának. A Főiskolán művészgenerációk sorát oktatta 1975-ös nyugdíjba vonulásáig. 1953-ban megjelent Művészeti anatómia könyve hatalmas sikert és elismerést jelentett Barcsaynak. Az évek során a művet tizenötnyelvre fordították le, és mai napig a nemzetközi anatómiaoktatás egyik alapkötete. 1958-ban jelent meg második fontos műve, az Ember és drapéria, amely az anyaggal borított emberi test térbeli mozgását vizsgálja. Bár Barcsay az ötvenes évek folyamán pedagógiai feladatait helyezte előtérbe, autonóm festészeti tevékenységét sem adta fel. Gerincbetegsége miatt alapvetően kisméretű képeket festett, főleg Szentendréről, illetve ekkoriban keletkezett szimbolikus önarcképnek is tekinthető festőállvány-sorozata. A hatvanas évek Barcsay pályájának több szempontból is kiemelkedő időszaka; 1964-ben szakmai teljesítményének elismeréseként Érdemes művész kitüntetést kapott, a nyár folyamán a 32. Velencei Biennálé magyar pavilonjának kiemelt kiállítója volt, a kisebb anyaggal szereplő Csohány Kálmánnal és Segesdi Györggyel közösen. Ugyanebben az évben készítette el élete első mozaikját a miskolci Nehézipari Egyetem könyvtárának előcsarnoka számára (felavatva 1969-ben) az 1949-ben rajzolt Asszonyok című rajz alapján, 1966-ban pedig megjelent saját művészeti hitvallását összefoglaló Forma és tér című könyve. Monumentális művei – megvalósult vagy tervben fennmaradt mozaikjai – az életmű különösen fontos, de mégis keveset vizsgált szegmense: 1966-ban a Nemzeti Színházban, 1970-ben a Szentendrei Művelődési Központban, 1974-ben pedig az újpesti fürdő díszítésére készületek el hatalmas méretű mozaikjai. A köztiszteletnek örvendő, idősödő mester lankadatlan munkakedve és folyamatos festői kísérletezése eredményeképpen százával születtek új művek a hetvenes évek folyamán is. Festményeit ekkoriban az architektonikus elemek feszes kompozícióba ültetett geometrikus formái uralták, a korabeli kritika pedig egyre gyakrabban utalt rá, mint konstruktív festőre. 1969-ben szerepelt a Nürnbergi Konstruktivista Biennálén, azonban fontos megjegyezni, hogy konstruktivizmusa soha nem vált szabálykövető, kizárólagos szemléletté. Barcsay 1978-ban 200 tételt számláló műtárgyegyüttest adományozott a szentendrei Ferenczy Múzeumnak, amelynek válogatott anyagából nyílt meg ugyanebben az évben a Barcsay Gyűjtemény. A művész célja az volt, hogy átfogó képet nyújtson saját életművéről, mindezt a saját szelekciójában, azokkal a hangsúlyokkal, amit maga fontosnak vélt. Barcsay utolsó jelentős kiállítása a meglepetés erejével hatott; 1982 szeptemberében a Műcsarnok kamaratermében mutatta be legújabb, geometrikus-absztrakt, monokróm színvilágú képeit. A tárlat, bár erősen megosztotta a kritikusokat, kétségkívül hatalmas intellektuális és fizikai teljesítmény volt az akkor nyolcvanas éveiben járó művésztől. Barcsay Jenő 1988. április 2-án hunyt el.

Szabó Noémi
művészettörténész, kurátor
Ferenczy Múzeumi Centrum