A két művész munkásságának metszéspontjában a kép mint önreflektív mező áll. A kép által keltett illúzió nemcsak eszköze, hanem tárgya is munkáiknak.

Fodor olyan képeket készít, melyeket szó szerint nem lehet jól látni. Olyan vizuális megoldásokat használ, amik azt szolgálják, hogy minél nehezebben lehessen kivenni azt, hogy mi látható a képeken. Azzal kísérletezik, milyen mértékben lehet tudatos dramaturgiát felállítani a képek észlelési módjában. A kép működési mechanizmusába a képpel eltöltött idő is bele van kalkulálva, a nézés folyamán a felmerülő olvasatok át- és felülírhatják egymást, mozgásban tartva az értelmezést.

Horváth festményei, melyek sokszor trompe-l’oeil-nek vagy realista festményeknek tűnnek, konkrétságuk ellenére mégis inkább utalások. Nem rámutatni és kijelenteni szeretne, hanem érzékeltetni és szabadon hagyni. Ez a szabadság nyilvánul meg mind a tematika, mind a vizuális eszköztár tekintetében. A műfajokat és témákat sokszor kijátssza egymás ellen. Az inspirációs forrásokat és az értelmezés különböző szintjeit egyenrangúan vizsgálja.