Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Tölg-Molnár Zoltán Munkácsy-díjas képzőművész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem korábbi professzora hosszan tartó súlyos betegség után, életének 80. évében 2024. március 21-én elhunyt.

Életrajz

Tölg-Molnár Zoltán 1944-ben született Budapesten. Az alkotásait meghatározó eljárásokat, vagyis a roncsolást és az eróziót már egészen korán, a Főiskolán alkalmazni kezdte. A Fónyi Géza osztályában elsajátított ismeretek mellett nagy hatást gyakoroltak rá Barcsay Jenő instrukciói – 1968-ban szerzett diplomát. 1971-ben Derkovits-ösztöndíjjal tüntették ki, 1972-től a Képző-, és Iparművészeti Szakközépiskolában, 1987-től a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanított festészetet. A tihanyi Belső-tó partján található művésztelepre nyáron és télen egyaránt szervezett kurzusokat, melyeken hallgatói például "falat tépni" is megtanulhattak. 1990-ben Munkácsy-díjjal ismerték el munkásságát, 1995-ben a római Magyar Akadémia ösztöndíjasaként látogatott az örök városba. „Anyagművészete” mindenekelőtt a múlhatatlanságot, az időtlenséget hivatott artikulálni. Alkotásai többek között a Magyar Nemzeti Galéria, a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, a miskolci Herman Ottó Múzeum és a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum gyűjteményében, és számos magángyűjteményben is megtalálhatók.

Művészi hitvallás

„Olyan időkarcolta, jelekben élő képeket hozok létre, amik szándékom szerint – még ha csak töredékesen is – felmutatják életünk drámai szépségét. Nagy, nyitott helyen szeretek dolgozni, ott, ahol átjár a szél, az eső, a napsugár. Az anyagokkal körülvéve tudok igazán része lenni a festésnek. Figyelve és hallgatva, provokálva és rombolva őket, sok türelemmel, bátorsággal és szerencsével kerülhetek az érzékenység – ami gondolom minden művészet alapja – áldott helyzetébe. Ahol a titok közelsége, az anyagok csendje és kozmikus hatalma meghozhatja a teremtő cselekvést, megszülethet valami, amiről addig azt sem tudtam, hogy létezik, aminek önálló élete van, ami az alkotásban felgyülemlett energia, ami az önmagában való életerő. És végül, ha úgy látom, hogy a "holt" anyagnak sikerült magába szívni a szél, az eső és a napsugár erejét, és persze a magam hitét: akkor megszületett egy kép, és akkor boldognak érzem magam.”

Emlékét tisztelettel és szeretettel őrizzük.