Megtekinthető: 2024. január 31. – február 15.
Helyszín: Magyar Képzőművészeti Egyetem, Barcsay terem

Kiállítók:
Bálint Norbert László, Csontos Orsolya, Farkas Dormán Kolos, Ivády Holli, Holecz Mari, Kovács Lili, Lakó Dorka, Nándori Judit, Szarka Boglárka, Szécsi Ödön

Fotós: Dózsa Márton
Kurátor: Mélyi József

Megnyitó: 2024. január 30., kedd, 18 óra
Megnyitja: Upor László

Zabálás vagy lakoma?

A nagy zabálás, Marco Ferreri több mint fél évszázaddal ezelőtt készült filmjének címe – akár csak önmagában megidézve – még ma is szinte automatikusan a mértéktelen fogyasztás, a halálhoz vezető gépies élvezet, a primitív ösztönök uralomra kerülése vagy egyszerűen az undor felé vezetheti az asszociációkat. A fogalommá vált cím valószínűleg azért is őrizte meg szavatosságát, mert korunk metaforája lehet; segítségével világunk tömören leírható, mint ahogy egyre gyakrabban bukkan fel a világvége előtti, előrehozott halotti tor elképzelése és képe is. Ugyanakkor a nagy zabálás azonnal előhívhatja az ellenpontozó gondolatokat: lehetséges-e, hogy az ókori görög lakomák szellemiségét szembehelyezzük a pusztító falással? Ellentételezhetjük-e még a mértéktelenséget a mértékkel, az ösztönöst a tudatossal? Tehetünk-e még egyáltalán valamit, s lehet-e épp a művészet a túlélés záloga? Amennyiben ez valóban lehetséges lenne, vajon egyéni utak nyílnak-e vagy csak közösségek képesek az ellentartásra?

A nagy zabálás című kiállításon tíz művészhallgató alkotásai jelennek meg a terekben és a falakon. Közös témájuk az étel és a test, illetve az evés és a szellem kapcsolata. A tárlat kiegészítő (ugyanakkor középpontba állított) eleme egy terítővel borított asztal. A tíz művész a megnyitó előtt néhány nappal vacsorát rendezett a már felépített kiállítás helyszínén, négy külső résztvevő (tekintet) – egy kurátor, egy dramaturg, egy koreográfus és egy fotós – bevonásával. Bár a zárt körű eseményt képekkel dokumentálták, pontosan nehezen rekonstruálható, mi történt; a nyomokból szinte lehetetlen felfejteni, mi került véletlenül az abroszra, mi szándékosan, s mi esetleg csupán a horror vacui elkerülésére.

S az sem egyértelmű, hogy mi a fontosabb: maga a nyomhagyás, vagy a közös étkezés, az ételkészítés, az evéssel kapcsolatos közös gondolkodás? Az utóbbiakhoz egyeztetés, tapintat, türelem, a másik igényeinek figyelembevétele társul, az előbbihez esetleg csak egyéni akarat. De vonatkoztatható-e mindez a művészetre, és annak befogadására? Lehetséges-e, hogy a mindennapi kenyerünkről folytatott eszmecsere tulajdonképpen egy láthatatlan, de a képeken mégis mindenütt átszűrődő művészeti gesztus? S a visszatérő kérdés: lehet-e az undorról, a test és szellem félelmeiről – szóban és képekben – folytatott párbeszéd a nagy zabálást ellenpontozó gesztus? Mi az, ami a nyomokból megsejthető, mi az, ami a műalkotásokkal összeolvasható?

Mélyi József