Gálhidy Péter: Keresztbe tettem című önálló kiállítása június 25-ig tekinthető meg a Műcsarnokban a Frissen 2023 sorozat keretében megrendezett Súlypontok – A megjelenítés határai a kortárs szobrászatban című kiállítás részeként.

„A játékosság célja a paradoxonok térbeli megjeleníthetősége”¹

Gondolatok Gálhidy Péter Keresztbe tettem című kiállítása elé

Paradoxon alatt két, egymással párhuzamosan érvényesnek tűnő, egymás mellett álló gondolatot, vélekedést értünk. A paradoxonok arra utalnak, hogy a létezés telis-tele van olyan jelenségekkel, amelyek nem egyértelműek: felmutatják a lét és az emberi élet nagy ellentmondásait, ezek fogalmi megválaszolhatatlanságát, ami nyugtalanítólag hat ránk és újabb kérdésekre, az igazság mélyebb kutatására sarkall minket.²

Gálhidy Péter műveiben a játékosság és a nyelvi humor eszközeivel él, hogy a paradoxonokat láthatóvá tegye. Ez az alkotó szándéka szerint lehetővé teszi egy olyan vizuális nyelvezet megalkotását, amely kortól és képzettségtől függetlenül felkelti az érdeklődést a szobrászat iránt. Ugyanis a paradoxonokra az ember ab ovo, ember voltánál fogva felfigyel és meg akarja őket oldani. Az érdeklődés felkeltése egyúttal a szobor nézőjével és befogadójával való párbeszédre való nyitottságot is jelenti. Ez a szokatlanul alázatos művészi magatartás valójában azt mutatja, hogy az alkotó végig abban a nyitott, kérdésekkel teli, ugyanakkor örömteli bizonytalanságban tartja magát a mű elkészítése alatt, ami a megalkotására ösztönözte. Ez a fajta frissesség, nyelvi és vizuális humorral átitatott közlési mód jellemzi Weöres Sándor filozofikus költészetét, vagy René Magritte festészetét is. Ahogy a szobrok megjelenítenek egy olyan térbeli látványt, ami a nyelvi eszközök segítségével különböző olvasatokat tesz lehetővé, a paradoxon testet ölt. Gyakran a forma bemutatását is a nyelvi humorhoz hasonló finomság jellemzi, például a hatalmas fűszál esetében, amely az út burkolatára simul a pécsi városközpontban (Zöld út, 2010). Általában a szobrászat, és különösen a köztéri szobrászat esetében az egyik legfontosabb tervezési elv az a kérdés, hogy hova kerül, mi a szerepe, milyen céllal alkotja meg a szobrász az adott plasztikát. Gálhidy Péter erre is rendkívüli ötlettel válaszolt, amikor megalkotta a Sarokvas (2019) című szobrát. A kétdimenziós levélkép úgy kap térbeli értelmet, hogy a sarokba helyezve megtörik a síkja, és mivel vasból van, és a sarokban helyezkedik el, ezért „sarokvas”. A Gálhidy munkásságával foglalkozó írások kiemelik a „természeti inspirációt”, „az organikus világ elemeinek és alakzatainak megidézését”,³ a minimal arthoz hasonló „rövid, tömör megfogalmazásokat”, az irónia jelenlétét és a művek elhelyezését a tér viszonylatában.

A 2000-es évek elején végzett generáció tagjaként Gálhidy Péter mind az anyaghasználat, mind a témafeldolgozás szempontjából a klasszikus szobrászat felől indult. Korai munkái között a nagyméretű autonóm köztéri szobrok mellett (Turbinalevél, 2017) több hasonló méretű beltéri szobrot is készített, amelyeken sokszor egyetlen motívum dominál (Akali, 2005; Vízen, 2007; AZ, 2012; Religio, 2013) Az utóbbi években a problémafelvetéseket gyakran hagyományos értelemben vett kisplasztikák formájában oldotta meg (Tondó, 2014; Keresztbe tettem, 2017).

Szobrászatának egyik legfontosabb jellegzetessége a vizualitás és a kogníció összekapcsolása, vagyis a vizuális formát a cím nemcsak magyarázza, értelmezi, hanem lehetőséget ad további értelmezéseknek, nyitva hagyja a befogadó számára azt a mezőt, amely az értelmezési síkokat megnyitja. Az Avar lelet (2018) című munka esetében egy vékony bronz abroncsot és egy kupac száraz levelet látunk. A cím rögtön felkelti a látogatóban a történeti és régészeti múzeumi emlékeket, ami beindítja a gondolkodási folyamatban az asszociációt, hogy valami értékeset látunk, hiszen egy leletről van szó. Persze, rögtön „kapcsolunk”: a szójáték kétféle értelmezést enged meg, attól függően, hogy az elszáradt és „meglelt” levelekre, vagy a kora középkorban a Kárpát-medencében birodalmat alkotó avarok által hátrahagyott, koszorúszerű bronztárgyra gondolunk.

Gálhidy témaválasztását mindig a természet ihleti, akár organikus formák megjelenítéséről, akár magának a természetnek valamilyen állapotáról van szó. Ugyanakkor a témán és az értelmezésen túl a művész figyelmet fordít a hagyományos szobrászati technikák megmutatására is: a fafaragásra, bronzöntésre, cizellálásra, vagy a kincugi régi japán technikájára (Kincugi tüske, 2007–2017). A technika „felmutatása” sohasem öncélú archaizálás, nem is egy médium hideg fejjel való használata. A szobrászati eszközök tematizálása a gondolatiságnak és a lebegtetett paradox kérdéseknek egyfajta súlyt és művészettörténeti dimenziót ad. Így mindez túlmutat a mesterségbeli virtuozitáson, a forma megjelenítése és az anyaghasználat módja: szükségszerűség. Ezt erősíti a műveire jellemző absztrakció és formaredukció.

Ma számos művész dolgozik azon, hogy megjelenítse azt a problémahalmazt, amit korunk környezet- és természetrombolása vált ki. Gálhidy Péter szerencsésen elkerüli a manapság gyakori didaktikus és leegyszerűsítő megközelítéseket. Nem csak egyszerűen kifejezi, amit érez, hanem szembesít vele. Nem bántóan figyelmeztet, csupán mutat egy olyan formát, egymáshoz nem illeszkedő anyagokat, hogy kicsit kényelmetlenül érezzük magunkat, és ne tudjunk elfordulni, vagy tovább menni. Vagy, ha tovább is megyünk, még jóval később is gondolkodjunk a látottakon. A művész elmondása szerint, habár nem tud elvonatkoztatni az ökológiai katasztrófával terhelt jövőképtől, a művek természetvédelmi olvasata mégsem moralizáló szándékkal van jelen (Kiha lni es élyes, 2018). Szobrai csendes, szomorúsággal és elmúlással vegyes érzéseket keltenek a befogadóban. A natura morta témája rendszeresen visszatér nála. Az elmúlás, az enyészet, az élősködés tematizálása elkerülhetetlen, ha a műtárgy a természet valamilyen formáját próbálja ábrázolni (Ingó, Talaj). Ezeknél a munkáknál a kiinduló elem egy talált ág (mint egy ready-made esetében),⁵ amelyre felismerhető bronzkockák kerülnek, mintha a dér, vagy valamilyen penész, gomba lepné be a halott ág felületét. Ugyanakkor a művek címei mégis ellentétes, vagy tovább gondolható értelemmel gazdagítják az első ránézésre lezárt értelmezést. Vagyis a cím nyelvi humorral és finom iróniával lehetőséget ad a probléma továbbgondolására.

A mostani kiállítással egyfajta ívet mutatunk meg, néhány korai munkától indítva (Akali, 2005) egészen a tárlatra elkészült két legfrissebb munkáig.
A Káci (2023) egy létező tárgy (dézsa) és a művész által faragott természeti elemek (kis fák) társításából létrehozott műalkotás, míg a másik szobor
(Töredék, 2023) egy helyspecifikus nagyméretű fűszál. Gálhidy Péter saját szavaival: „A kiállított anyag elsősorban az ember által épített tárgyi világ, épített környezet és a természet világából kiemelt fragmentumok anyagi manifesztációján keresztül szándékozik feltárni metafizikai tartalmakat.”⁶

Kondor-Szilágyi Mária, a kiállítás kurátora

(1) Az írás címe a művész egy személyes közléséből származik. Gálhidy Péter, 2023.

(2) Ld. a híres Thészeusz hajója-paradoxont.

(3) Wehner Tibor: „…ez a sok szépség mind mire való?...”, orszagut.com, 2021.január 20.

(4) Idézet iski Kocsis Tibor megnyitószövegéből Gálhidy Péter Natura morta című kiállításán a Budapest Galérában, 2020. december 8.

(5) Néhány esetben ténylegesen is ready-made-ről beszélhetünk, mint pl. a Pihenő című szobornál, ahol egy lavórba került a száraz bronz avar. A Fűszál szárító című munkánál pedig a címben és a tárgy funkciójának lehetetlensége miatt jön létre a Marcel Duchamp legendás Palackszárítójára való utalás.

(6) Gálhidy Péter, 2023.

Súlypontok | A megjelenítés határai a kortárs szobrászatban

Gálhidy Péter

Budapest, 1974

Budapesten él és dolgozik.

1997-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán, mesterei Somogyi József, Bencsik István és Karmó Zoltán voltak. 1997 és 1999 között ugyanitt a Mesterképzőt is elvégezte. 2001-től tanársegéd a Magyar Képzőművészeti Egyetem Szobrász Tanszékén, 2014-től művésztanár, 2022-től pedig egyetemi adjunktus. 1997 óta vesz részt egyéni és csoportos kiállításokon. Művei megtalálhatók közgyűjteményekben (Magyar Nemzeti Galéria, KOGART Kortárs Művészeti Gyűjtemény, székesfehérvári Deák Gyűjtemény, Nagyatádi szoborpark) és köztereken (Balatonkenese, Pécs, Budapest, Szeged, Litér, Kostanevica na Krki, Szlovénia). Munkásságát számos díjjal tüntették ki, többek között: Hermann Lipót-díj, Samu Géza-díj, Endre Béla Mesterdíj, Nagyatád város díja, Gácsi Mihály-díj. 2001 és 2003 között Derkovits ösztöndíjban részesült, 2019-ben pedig megkapta a Munkácsy Mihály-díjat. 2018 és 2021 között az MMA művészeti ösztöndíjasa volt. Képzőművészeti tevékenysége mellett restaurál is (Issey Amemiya: Meditáció, Samu Géza: Népballada és Samu Géza pécsváradi szobrainak restaurálása).