Szilák Andrea és Csorba-Simon István: Le van hullva a gyümölcs
Szilák Andrea és Csorba-Simon István: Le van hullva a gyümölcs
Megnyitó: 2024.november 21., 18:00
Helyszín: CEU (1051, Budapest, Nádor utca 11.)
Megtekinthető: 2024. november 22 – december 7., K-Szo 12:00 -18:00 óra között
Finisszázs: 2024. december 7.
Az ipari társadalmak kialakulásának kezdetével, az ember munka- és szabadidejét elsősorban a termelés ritmusa és az ehhez segítségül hívott technikai berendezkedés strukturálja. Az idő mértékegységei kézbe vehetővé váltak, viszont ezzel egyidejűleg a természetből levezetett és általa meghatározott tér-és időbeli tényezők - a napok és évszakok ciklikus változása, földrajzi, geopolitikai viszonyok, stb -, jelentősége csökkent. Az egymásra utaltsági viszony nem tűnt el ugyan teljesen, szükséges azonban felmérnünk a kapcsolat átalakulásának természetét, hiszen mindeközben a megfigyeléseken alapuló szokások, a változásoknak köszönhetően absztrakt formulákká, a ráépülő tárgyi kultúránk pedig enigmatikus anyagi örökséggé válik. Urbánus terek és a természet, egyszerre képezik az elidegenedés és az autentikus lét alternatíváit: a technikai környezet által teremtett keretek között az organikus és ciklikus folyamatok újra felfedezett egységét megtalálását, - betölteni a fogaskerék szerepét, egy tökéletlen, folyamatosan kavargó kaotikus rendszerben.
Szilák Andrea és Csorba-Simon István kiállítása az emberi és nem-emberi létezők egymásról való gondoskodását, az elmélyült figyelmet, valamint az ezekből kialakult hétköznapi rítusokat, a képi dokumentáció, a természetes és a művi megformáltság bűvöletében létrehozott és beemelt tárgyak komplex együttesén keresztül mutatja be.
Csorba-Simon István szerteágazó munkáinak közös metszetét és koherenciáját az idő különböző módokon történő érzékelése, megismerése és a benne lévő helyünk keresése adja. Ez az emlékezés, rögzítés, elmélyülés, időhúzás és várakozás formáit öltheti magára a munkákkal való foglalkozás közben, kigondolásuk lassú folyamatában. Leginkább rajzzal és fényképészettel dolgozik. A mindennapok apró, mulandó pillanatait keresi művei alapjául, alig-észrevehetőségüknél megfogva s kiemelve őket a lebegő intim térbe. A finom odafigyeléseken alapuló és személyes indíttatásból, érzésekből is táplálkozó munkák készítése során lecsupaszítja az emlékeket, gondolatokat és élményeket, miközben más rétegekbe ágyazva visszaépíti őket, így vonva be a nézőt, olvasót az elvont narratívába, hogy feltegye a gondolatindító kérdést: mi történhetett és hová tartunk?
Szilák Andrea gyakorlatának gondolatisága, környezeti reflexiói, az installáció és az environment egységes, ám azon belül fluid határokkal rendelkező formájában jut leginkább kifejezésre: ez magába koncentrálja az átmenetiséget, és a nyomhagyás
vágyának emberi, intuitív és poétikus módjait. Jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájának hallgatója, tanulmányai során a kultúrát (annak szellemi-tárgyi örökségét, környezetét, írásos hagyományát és jelrendszereit) az emberi gondolkozás lenyomataként vizsgálja. A különféle kapcsolódó történetek, és a narratív identitás felépítésének valós és fikciós része közötti kapcsolata érdekli, a folyamat, mely során számba vesszük értékeinket, valamint szembesülünk kulturális, történeti, identitásbeli veszteségekkel.
“Csend van, rádióm sincs. Azt sem tudom, mi történik. De most már gondolom, rendben lesz ott is, itt is. Most már csak nem lesz több harc. Egy hét is eltelt, hogy nem ültem egyedül, hogy kicsit nézzek. Nekem ez kell. Kell nézzem a természetet, akkor ki tudok valamit kombinálni. Hogy s mint lehet fejleszteni a növényen. De ahhoz nekem nézni kell nyugalomba. Mert egy hétig csak szaladgáltam, intéztem, kísértem, csitítgattam, nyugtattam mindenkit. Most nézem a szép nagy kerek leveleket meg a fekete fatörzset, mert vizes minden, és feketének látszik. Kell nekem is gyűjteni az erőt, hogy álljak fel, s menjek neki a mai napnak. De jólesik nézni a fát meg a dolgos madarakat. Mindenki tudja a dolgát. Csak kár, hogy mind le van hullva a gyümölcs, nem volt ki felszedje. Nekem nem szép a gyümölcs a földön. Olyan mint mikor nincs gazdája a földnek. Az nem szép. Még a vadalmafa a mezőben is csúf. Inkább egye fel valami állat.” /Tompa Andrea: Omerta/